A SZOBOR ÉS SZAKRÁLIS TERE

Gvárdián Ferenc szobrászművész terrakotta kompozíciói.

Több mint egy évtizede, még 2009-ben, visszapillantva az akkoriban hatvan esztendős Gvárdián Ferenc szobrászember életművére azt jegyezhettük fel, hogy munkássága a különböző szobrászi matériákhoz és anyagmegmunkálási módszerekhez, technikákhoz kapcsolódó, egymásra épülő alkotószakaszokkal is meghatározható és leírható. A mestere, a kitűnő szobrász, a kisplasztikában és a monumentális szobrászatban is korszakjelző műveket alkotó Vígh Tamás főiskolai műhelyéből kilépő fiatal művész a múlt század kilencvenes éveiben főként kőbe faragott munkákat készített, majd az ezredfordulós, nádszálakból és nádkötegekből komponált művekkel fémjelzett közjátékot követően a már korábban is fel-felbukkanó műforma, a kisbronzok korszaka következett. Újabb évtized elmúltával a budaörsi pince-műtermében dolgozó szobrász érdeklődése a kisszobor méretű terrakotta kompozíciók megalkotása felé fordult, és ez az anyag, ez a technika határozza meg alkotómunkáját napjainkban is. Miként a mait megelőző alkotószakaszokban, most is regisztrálható: bármilyen anyaghoz is nyúl, bármely technikát alkalmazza – legyen az az elvétellel való alakítás vagy a hozzáadással, a mintázással történő megformálás – a Gvárdián-művek mindenkor erőteljes szálakkal kapcsolódnak, szorosan kötődnek a klasszikus szobrászat tradícióihoz, az ábrázoló, a való világ jelenségeit, leginkább a valóságos figurákat, vagy a képzelet, a mítosz által teremtett, a szakralitás által övezett emberalakokat megjelenítő konvencióhoz és metódushoz.

A közelmúlt alkotóperiódusában készített Gvárdián-műsorozat már az anyaga révén és a technikai kivitelével is – a terrakotta-szobrászattal – a klasszikus szobrászati értékek éltetője. Ferenczy Béni, a XX. századi magyar művészet kimagasló jelentőségű, meghatározó alkotója a szobrászat mesterségéről írt eszmefuttatásában külön tanulmányt szentelt a terrakotta-szobrok készítésének, leszögezve, hogy „Agyagból gondos szárítással és égetéssel végleges szobrot is szoktak készíteni. Az ilyen égetett szoborhoz különös gonddal kell az anyagot megválasztani. Biztosan csak olyan agyagot használhatunk, amelyben a legapróbb szemcséjű gipsz vagy mész sem fordul elő, mert ettől az agyag az égetésben szétreped. Az olyan agyagszobor, melyet a szobrász maga belül üresen mintáz meg, azután kiéget, egyetlen eredeti példány lesz.” Ilyen, eredeti példányok maradtak fenn már az időszámításunk előtti VIII-VII. századi görög templomok díszeiként, elsősorban domborműveiként, valamint kiemelkedő művészettörténeti jelentőségűek az etruszkok szarkofágjai és épületdíszítő szobrai, mint amilyen például az i. e. 500 körül készült vei Apollo-szobor. Ferenczy Béni arra is felhívja a figyelmet, hogy „az égetett agyagszobor fontos követelménye, hogy vastagsága mindenütt egyenletes legyen, mert különben száradás közben esetleg deformálódik, megváltozik: tehát se túl vastag, se túl vékony ne legyen a fala”, s elengedhetetlennek ítéli, hogy levegőbuborékok ne maradjanak az agyagban, mert akkor az az égetés hője következtében kipukkan. Ezután részletesen elemzi a körplasztikák vázának, tartószerkezetének elkészítési módjait, a domborműkészítés mesterfogásait, s azzal zárja le áttekintését, hogy az égetett agyagszobor az egyedisége révén kiemelkedő értékű munka, s ezért is furcsa, hogy viszonylag kevés művész foglalkozik a terrakottaszobrászat művelésével. 

Nos, napjaink szobrászati anyag-kavalkádjában is ritkán tűnnek fel a klasszikus szellemben készült, mintázott, egyedi terrakotta-szobrok, amelyek körében a Gvárdián-munkák korántsem minősíthetők szokványos alkotásoknak. Ha tematikai vizsgálatot tartunk a 2010-es években keletkezett munkák szobor-együttesében, akkor pontosan körvonalazható, hogy bibliai, újszövetségi alakok, Krisztus- és Madonna-idézések állnak előttünk, valamint olyan, emblematikus középkori festészeti remekművek kompozícióinak plasztikai parafrázisai, amelyek az angyali üdvözlet vagy a keresztlevétel jeleneteivel ugyancsak a bibliai szférákba kalauzolnak. A bibliai jelenetek és alakok mellett valóságos világunk olyan egyéniségeinek súlyos tartalmi vonzatokkal dúsított plasztikus képmásai sorakoznak ebben a kollekcióban, mint Pilinszky Jánosé, Simone Weilé vagy Egry Józsefé. E művek, akárcsak a bibliai idézetek, nemcsak technikai téren, hanem számos más tényező által meghatározottan, formai és tartalmi vonatkozásokban is egyediek és különösek. Leszögezhető: már léptékük megválasztásánál valami furcsaság motoz: az életnagyságú emberalaknál kisebbek, az általában szabadon megválasztott kisplasztikai formánál azonban jóval nagyobbak, az ún. kisszobor kifejezéssel jelölt műforma valamifajta köztes mérete által jellemezhetők. Miután e munkák anyagukból eredőn addicionális, hozzáadással megformált, mintázott kompozíciók, lényeges elemük a tömeg, amely az anyag és technika által diktáltan minden esetben megbontatlan: áttöretlen, zárt. Mindennek következménye, hogy kiemelkedő szerepe van a felületeknek, a sima, a testet övező palástoknak, amelyek – elvégre organikus alakzatokat, figurákat fognak közre – íves, lágyan futó körvonalakat rajzolnak meg. Ezeknek az íveknek a hajlékonyságát, karcsúságát roppant intenzívvé fokozzák a megnyújtott, a gótikus formálást idéző alakok és fejek. A sima felületeket mintegy ellenpontozza a rücskös felületképzés, amely nemcsak a tapintás-érzékelésünket borzolhatja meg, hanem egyben a művek természetes vagy mesterséges megvilágítás során érvényesülő effektusainak is fontos eredője: a mű mint a szivacs, magába olvasztja, magába szívja a fényt. Nincs tükröződés, nincs reflex. A zárt, sima felülettel körbefogott, határozott sziluettel övezett, mozdulatlanul álló alakok és portrék méltóságteljesen emelkednek, nyújtózkodnak a térbe, leginkább az ég felé mutató, felmagasodó vertikális tengelyeket hangsúlyozva. Művészeti aurájukat titokzatos szépségek, méltóságteljes fenségességek éltetik: a létezés végső megfejthetetlenségével való szembesülésük. A test és az arc – amely hol konkrét alakokra, hol meg a keresztény örökségre, a szakralitásra, a transzcendencia világára hivatkozik – a már-már eszköztelenné avatott, minden díszétől, minden részletezéstől megfosztott, lényegi dolgokra redukált terepe a kifejezésnek.

A kitűnő, ritkán megszólaló lírikus és prózaíró Cukor György – akinek neve többször megjelenik a Gvárdián Ferenc szobrászatát tárgyaló szakirodalom bibliográfiájában – a szobrász terrakotta-sorozatának egyik bemutatása alkalmából fogalmazta meg költői látleletét: „E szoboregyüttes megnevezhető témája az embertől elszakadt transzcendensbe való visszatérés ügye, az ember mítoszának lehetséges beteljesülése, melynek kifejezéséhez a zsidó-keresztény hitvilág hangsúlyozottan szakrális tere e tárlat. A Vizitáció Mária-alakja, a Piéta, a Korpusz olyan erőtér-környezet, az alkotói inspirációknak olyan nyelve, mely a Simone Weil- és Pilinszky-portrét az ószövetségi ’legyen világosság’ létesítő pillanatához kapcsolja. Talán nem megbotránkoztató a feltételezésem, hogy létezésünk, genealógiánk kettőssége itt, most a kereszt két gerendájának, a tér-idő két tengelyének eszmei metszéspontjában képzelhető el, ahol egy-egész a kezdet előtti Űr és a Teremtés.” Úgy vélhető, e szobrok kapcsán a költő is a létezés legmélyebb problémáit, felfejthetetlen titkait faggatja és nem véletlenül: Gvárdián Ferenc meditatív terrakotta szobrai a tudati mélységekbe, a súlyos titkok áramkörébe vonja befogadóit.