Úton Smaragdváros felé

"Támogató környezetben eltűnnek vélt hiányaink” – Halasi Dániel rendezővel beszélgettünk, úton Smaragdváros felé.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház aulájában végtelen hullámokat vető, aranyszín lamellák ígérik a varázslatot, a Krúdy-klub udvarán még incselkedik néhány napsugár, amikor Halasi Dániellel leülünk beszélgetni – az Óz, a csodák csodája főpróbahetének küszöbén. A rendező azt tartja, hogy a jó gyerekelőadás egyfelől egyetemes, másfelől megmutatja a világ játéktermészetét – ezen az alapon nyújtotta be Pesten igazgatói pályázatát.

- Rendezőként mi a tapasztalatod: minden próbafolyamatnak hasonló az “algoritmusa”: a megfelelő pontokon elakadásokkal, nekilendülésekkel, csúcsokkal és hullámvölgyekkel – vagy mindegyik más?

- Biztos, hogy mindegyik más. De most valahogy a szokottnál nagyobb nyugodtság van rajtam – ami se rám, se egy ekkora produkció próbafolyamatára nem annyira jellemző. Egy ilyen soktényezős előadás létrehozása során – főleg a főpróbahéthez közeledve – szinte természetesnek mondható, hogy adódnak gikszerek, feszültségek. Ráadásul öt hét alatt kell eljutnunk a bemutatóig – de most még a szokásosnál kevesebb időt sem érzem hátráltató tényezőnek, mert közben meg azt látom, hogy haladunk.  Ehhez viszont mindenképpen az szükségeltetett - és most egészen világosan ezt érzem -,  hogy a nulladik pillanattól mindenki százszázalékosan komolyan vegye a feladatot. A színészek kezdettől precízen dolgoznak, Falusi Anikó már az évad végén elkezdte a korrepeticiókat, hogy amikor találkozunk, ne a nulláról induljunk. Hojsza Henrietta, a koreográfus nagyon pontosan beosztotta a rendelkezésünkre álló időt, azonnal konkrét anyagokat tudott föltenni – ott tartottunk az első hét végén, hogy a fő számoknak az elég erős alapjai megvoltak. Úgyhogy a főpróbahét küszöbén van bennem bizonyos nyugalom.  Persze most fog a gépezet összeállni  és – ahogy ilyenkor lenni szokott - természetesen minden széthullni, de arra meg készülünk. Bízom benne, hogy azzal a lelkesedéssel, amivel kezdettől dolgozunk – és azzal a biztonsággal, amit jól megalapoztunk, sikerrel veszünk minden akadályt.

- Az Óz…-ról mindenki hallott, mindenki dúdolja, vagy ha még nem, majd fogja; felsorolhatatlanul sok és sokféle feldolgozás készült a történetből. 2013-ban már te is rendeztél Óz…-t – pontosabban Oz-t, hiszen az minden tekintetben átirat volt Nyíregyházán, stúdiószínpadon. Szombathelyen most egészen más a helyzet:  nagyszínpadi előadás készül, az “eredeti”, híres zenés játék alapján, sok szabállyal és kikötéssel, szoros követéssel.  Hol van ilyenkor az alkotó? Neked mit jelent ez a történet – itt és most?

- Bábszínházi, gyerekszínházi rendezőként az előadás kiindulópontja számomra mindig az eredeti mű – ami itt a regény, ahogy az volt 2013-ban is. A tíz évvel ezelőtti előadás tényleg nem vethető össze a szombathelyivel, előtanulmányként gondolok rá. Újraolvasva a könyvet ismét megerősödött bennem, hogy a musical nagyvonalúsága némiképpen és törvényszerűen kissé tompítja azt az erőteljes üzenetet, ami a regényben föllelhető. Nekem Frank L. Baum története mindenekelőtt arról szól, hogy a hiányosságaink – mindaz, amit magunkban hiányosságnak érzünk -, baráti és családi segítséggel megszüntethetők. Támogató környezetben könnyen kiderülhet, hogy a vélt hiányainknak mind-mind a birtokában vagyunk. Valami ilyesmi, ami engem vezérel, a próbákon igyekszünk erről sokat beszélni – és a kötöttségekhez képest minél erőteljesebben ezt a gondolatot képviselni. A zenei kötöttség mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy rengeteg olyan prózai jelenet van, aminek bele kell férnie egy zenei szövetbe, ami aztán elindítja a dalt - tehát nem nagyon van lehetőségünk szélesíteni vagy sűríteni bizonyos helyzeteket; mert annyi a zenénk, amennyi. De azon vagyunk, hogy ezek a helyzetek – szélességükben, sűrűségükben -  akár nonverbálisan is megteremtődjenek.

Halasi Dániel kezében Óz…-látvány, még papíron – a tervező Mátravölgyi Ákos

- Közben meg, ha valahol, itt aztán kötelező az ámulat, a csoda.

- Egy Óz-előadás a világ színpadain általában a legbonyolultabb, legrafináltabb színpadtechnika mozgósításával jön létre: süllyed, emelkedik, repül – és még ezer lélegzetelállító mutatvány.  Ezek a színpadtechnikai elemek a Weöres Sándor Színházban nem állnak rendelkezésre, ezért Mátravölgyi Ákossal sok-sok-sok beszélgetésünk és óránk volt benne, hogy a szükséges effekteket, vizuális gondolatokat hogyan tudjuk helyspecifikusan megoldani úgy, hogy mégis varázslatos legyen – és természetesen benne maradjon bizonyos költségvetésben, mert nem azokat az időket éljük, amikor pénz, paripa, fegyver minden számolatlanul rendelkezésre áll. Kihívás volt, főleg a végén Ákosnak, hogy mindazt, amit közösen megálmodtunk, hogyan tudja életre hívni. Ehhez minden lehetséges segítséget megkapunk a színházban.

- Bábrendezőnek, gyerekszínházi rendezőnek aposztrofálod magadat, ebben a minőségedben is sokfelé dolgoztál, és talán az sem véletlen, hogy most a bábszínházban otthonos Mátravölgyi Ákos az Óz-előadás díszlet- és jelmeztervezője. Azt tapasztalom, hogy a bábszínházi gondolkodás jótékony hatással tud lenni a színházra; és hatással is van, ahogy a mozgás, a testtel való bánás felfedezése is.

- A Színház- és Filmművészeti Egyetem első bábrendező osztályában végeztem. Nem az volt az álmom, hogy bábbal szeretnék foglalkozni – jelentkeztem színésznek, dramaturgnak, egyszerűen színházzal akartam foglalkozni -, viszont nagyon hálás vagyok, hogy így alakult.  Mert tényleg olyan típusú gondolkodásra serkentett, amire – úgy látom – egyre nagyobb szükség is van a mai rohanó világban. Azt látom, hogy ehhez a fajta gondolkodáshoz nagyon gyorsan tudnak kapcsolódni a fiatalok, a gyerekek; de tényleg nem kell itt korosztályi különbségeket tenni feltétlenül. A bábos gondolkodásban nagy szerepet kap a vizualitás, a játék, sok lehetőséget ad az asszociációra – rendezőnek, színésznek és nézőnek egyaránt. A kódokat mindenki maga fejtheti meg – ez nagy szabadság. A fizikai színház – amely most erőteljesen jelen van a szombathelyi színházban, és a jelenlét éppen most kritikusdíjakban is megnyilvánult - szintén ezeken az alapokon nyugszik. Ez az a két műfaj, a báb- és a fizikai színház, ami most nagyon erősen tud – vagy tudna formálni –  ízlést, szemléletet.

- Azt mondtad, a szokottnál nyugodtabban vágsz bele a főpróbahétbe, én meg azzal akartam előhozakodni, hogy feszült heteid lehetnek. Néhány napja vált nyilvánossá, hogy megpályáztad a most már gyermek- és ifjúsági színházként működő Pesti Magyar Színház igazgatói posztját, jeles partnerekkel és illusztris versenytársakkal a mezőnyben. Hogyan jutottál erre az elhatározásra? Most a latolgatás ideje van?

- Szeptember 11-én járt le a pályázat beadási határideje, voltak – ha nem is álmatlan éjszakák, de megfeszített munkával, rengeteg egyeztetéssel töltött órák, mire a pályázat elkészült. Januárban a Pesti Magyar Színház megkapta a családi és ifjúsági színház státuszát, mellé pedig azt, hogy nemzeti. Így hát most van egy rettentő hosszú neve ennek az intézménynek - nagy kérdés például, hogy egy ponton túl majd hogyan kommunikálja tovább a színház magáról, hogy “pesti, magyar, nemzeti, családi, ifjúsági”. De ezek a hívószavak felkeltették bennem az érdeklődést. Mindenekelőtt a családi és ifjúsági vonal volt az, ami miatt arra vetemedtem, hogy megírjam a pályázatot. Ehhez Veres Andrást kértem társamul - akit a Mesebolt Bábszínház művészeti tanácsadójaként, rendezőjeként Szombathelyen nem kell bemutatni. Az ő szakmai felkészültsége, a bábos szakmában való ismertsége, elismertsége  garancia a minőségre. És ugyancsak társamul kértem Szabó Attila dramaturgot, az évek során kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni; vele vezettük például a Pesti Magyar Színiakadémián tavaly végzett osztályunkat. Dolgoztam is kétszer a Pesti Magyar Színházban, belülről is jól ismerem, jók a tapasztalataim. A latolgatásokat még a pályázat benyújtása előtt befejeztük, mert nem volt túlságosan termékeny – és akkor itt vissza is lehet kanyarodni az Ózhoz: hogy az ember saját kishitűségeiből fakadóan mennyire tartja magát alkalmasnak egy ilyen pozícióra; hogy ebben a tényleg  illusztris társaságban hol rúghat labdába… – de végül is arra jutottunk, hogy ezt ne mi döntsük el. A pályázatot pedig azért hoztuk nyilvánosságra, hogy minél szélesebb körben megismerhessék ezt az anyagot.

-Tulajdonképpen félig-meddig színházalapításról van szó, nem? Itt, Szombathelyen nem olyan távoli még a színházalapítás lázas időszaka, édesapádnak is volt hasonlóban része Zalaegerszegen.

- A zalaegerszegi színház első éveiben nagyon kicsi voltam – amikor elindult, még meg sem születtem -, a soproni színház indulásáról viszont vannak emlékeim, élményeim: Mikó István csapatában édesanyám volt a színház jelmeztervezője. És milyen érdekes: a Nemzeti Színház stúdiójában Jordán Tamás is a tanárunk volt, pont akkor jártunk hozzá, amikor el kellett döntenie, belevág-e a szombathelyi színházalapításba. Emlékszem, milyen sokat jelentett, hogy megosztotta velünk a dilemmáit: jöjjön-e Szombathelyre – vagy maradjon inkább Budapesten. Nyilván nem befolyásoltuk a döntését, de mi azt mondtuk, jöjjön. Szeretettel gondolok rá: sokat tanultam tőle a szakmáról, alázatról.

- Anyai, apai ágon is színházi családba születtél. Édesapád Halasi Imre rendező, színházigazgató, édesanyád, Halasi Zsuzsanna jelmeztervező. De már a nagyszülők is… A kocka azonnal el volt vetve?

- Apai nagypapám gazdasági igazgató volt több helyen, hosszú ideig Debrecenben, az anyai nagypapám színész volt a Madách Színházban. Ebbe a világba születtem bele, el se tudtam képzelni, hogy más pályát válasszak. Gyerekkorom óta színészi álmokat dédelgettem. Volt ugyan egy rövidebb időszak – kamaszkoromban, a gimnázium elejétől -, amikor úgy éreztem, hogy nem, mégsem ez az én utam, valami mást szeretnék. Még egy idegenforgalmi iskolába is elmentem – de aztán valahogy nem tudtam elengedni a múltat, maradtam a színháznál.

- Föl szoktam tenni ezt a kérdést, de talán most a legaktuálisabb: ha öt – vagy akár egy - év múlva újra beszélgetnénk, mit szeretnél, miről essen szó?

- Arról, hogy az elmúlt évek nagy felbolydulásai után ez az egymásnak esős színházi helyzet normalizálódott, és újra az alkotásé a főszerep. Én ezt kívánom a szakmánknak: forduljunk újra az alkotás felé, a közös gondolkodás felé – ami kiveszett közülünk. De hát nagyon óvatosan fogalmazok, mert ez egy sokösszetevős rendszer.

- Mindjárt hat óra, kezdődik a próba. Most mi következik?

- Ami most következik, az a vihar, a ciklon, a hurrikán megalkotása – ahhoz készen vannak a technikai elemek, és ha ezzel sikerül nyolcig végeznünk, akkor utána az első felvonást össze is foglaljuk egyben. Elindulunk Smaragdvárosba, hogy találkozzunk a nagy varázslóval.

(Óz a csodák csodája – premier szeptember 29-én, a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán)

 

Fotó: Mészáros Zsolt/ Weöres Sándor Színház