Hol a világ közepe?

Tóth László kísérlet(ei) és más(ok) hang(ban)/játék(ban)/szín(ben).

Tóth László minőségi művek sokaságával bizonyította, hogy munkássága érdemes az olvasói figyelemre. Az íróemberek igen különböznek egymástól, de abban vélhetően hasonlatosak, hogy a fiókok, mappák, winchesterek, felhők mind-mind őriznek még kiadatlan kéziratokat, vázlatokat, félkészen papírra vetett gondolatokat, vagy éppenséggel kerek történeteket, amiket az írói elégedetlenség ítélt áristomra, hátha az idő javít rajtuk. Más távlatot ad, kitisztultabbat, vagy még homályosabbat, ki tudja, talán ebben a bezártságban kezd „élni” az írás, hogy kiszabadulva kényszerű fogságból magát a szerzőt is meglepje újjászületésével. A kiadói fülszöveg eligazítást ad arról, hogy „vegyes műfajú prózai-drámai – és sokszor a szerző által is elfelejtett – írásokat tartalmaz” a kötet, „több mint fél évszázad termését – kísérleteit, töredékeit, monológjait, drámai műveit, esszébe hajló vallomásait és humoros-szatirikus hangú novelladarabjait, ön- és lélekelemzéseit”.

A szerző könyvéhez Artur Lundkvist, a sok műfajú és sok könyves svéd irodalmár  gondolatát választotta mottóul, ha úgy tetszik, eligazító táblának: „…minden arra való a világban, hogy nevén nevezzük, megérintsük, emberivé tegyük, minden dolgot, minden létezőt – megszámlálhatatlan, mi minden vár szabadító szavára…” Érzésem szerint erre (is) rezonál Tóth László bevezetőjéből a kiemelt gondolat: „Éppen ezért talán széles(ebb)re tárnom pályakezdő korom, írói előéletem s múltam ablakait sem teljesen fölösleges, mert mindaz, ami ezzel fényt nyerhet, talán egy örökösen magamagáért küzdő személy(iség) – mert mi más lenne az író, ha nem ez – olyan jegyeit is mutat(hat)ja, melyek az egészet is más-más oldalról segíthetnek értelmezni.”

Az ezen elvek mellett szerkesztett kötetnek megítélésem szerint két olvasata van, egy annak, aki alaposabban ismeri Tóth László munkásságát, ha csak végigfutunk a megjelent művei listáján, nyilván a többségről beszélünk, az mintegy műhelymunkaként is kezelheti a szöveganyagot, visszafelé nyerhet bizonyságot arról, hogy hová fejlődött, jutott el „skorpió korából” az író. Míg a másik vonal, feltételezhetően ők az ebben a kötetben megjelent írások sokféleséget, műfajilag, stílusban megtapasztalva veszik kézbe az életmű érett, kimunkált, sikeres darabjait.  Bizonyára nem vitatható azon állítás, hogy Tóth Lászlót az irodalmi közvélekedés elsősorban költőként tartja számon, de ahogy a fülszövegben megidézett Tőzsér Árpád írta róla: „Tóth prózaírónak is kitűnő (…) prózában is azt csinálja, amit verseiben: a lét és a létezés, az egzisztencia alapkérdéseivel néz szembe”.

Miután fiatalkori művek is szerepelnek a kötetben és Budapest, Pozsony, Dunaszerdahely sem esik messzire Bécstől, nem csak földrajzi távolságra gondolok, így eszükben juthatnak Adalbert  Stifner „fejlődésregényéből”, a Nyárutóból ezek a sorok: „Az ifjúság saját korlátlanságát és a jövő végtelenségét látja a költészetben, ez pedig eltakarja a fogyatékosságokat, és pótolja a hiányt. Azt költi bele a műalkotásba, amit saját szívében él át. Ezért jelentősen különböző művek egyformán képesek magukkal ragadni az ifjúságot, s hogy fiatalon a legvégső nagyság termékeit sem tudjuk megérteni, ha azok nem az ifjúság virágzásának tükröződései.” És akkor álljon itt a példa az 1968–1972 között született szövegekből: „Szombat volt, és délelőtt. A hirtelen fölbukkanó kormos falú épület mogorva állomásfőnökként állított meg. A kisváros, ahová érkeztem, poros csenddel fogadott. Úgy terítette lábam alá szőnyegét, mintha legalább egy megváltó érkezett volna ide. Nem tudom, tudnék-e valamilyen csodát tenni? Különben, bárhova is érkezem, mindig az az érzésem, hogy várnak. Mégiscsak megváltó lennék?”

Az ifjú korban kevesebbel nehéz nekiveselkedni az írásnak, csak ekkora elszántság vihet előre, vagy még inkább, ekkora lendülettel kapaszkodhatunk fel azon a belső szerpentinen, amelyről jó esetben nem szédülünk le a hívogató mélységbe. „Írónk értelmezésében a ‚világ közepét’ – a kiindulási pontot, az origót mindenki maga jelenti saját maga számára, ahonnan két irányba – kifelé is, befelé is – vezetnek utak, ám hogy azokat végigjárjuk, ki sem kell mozdulnunk magunkból. Hiszen az ember végül is magában hordja, mint Zbigniew Herbert írta egykor, ‚azt az egy-két kérdést, amelyre egész életében hiába keresi a választ’.” A kronológiai sorrendbe szerkesztett prózákat, hangjátékot, naplókat, a szerző szavával szólva, „kulturális leletmentésnek” nevezhetjük; az írások többsége a széppróza és az esszé határán egyensúlyoz, és mozaikként kirakható belőlük az író portréja, valamint a  megtalált és közreadott művekben felfedezhetjük Tóth László világlátásának sokszínűségét.

Most kövessük őt a fentiekben említett belső úton „A világ közepe” címet viselő naplórészlettel, hogy ebben a személyes szövegben mi is magunkra ismerhessünk: „A padon, amelyen most lábamat kinyújtva, kényelmesen elhelyezkedve ülök, jobbra-balra jártatom a szememet. Temetőben vagyok; mindenfelé sírokat látok magam körül. Halottak vesznek körbe – ismerősök, ismeretlenek –: a világ közepén vagyok. Innen tulajdonképpen mindent belátni a földgolyóból, ami a világból lényeges. A halottak nyugalmát nem zavarom, mert nem bánják, ha velük vagyok, ha vannak velük. A teljes mozdulatlanság, a teljes elhagyottság számukra is kibírhatatlan; szeretik, ha szólnak hozzájuk, ha beszélhetnek valakihez. Egyszer, versben, azt írtam: „Ha elfelejtik őket, a halottak is meghalnak.” Ma sem gondolom másként. Leírom hát prózában is. Ha elfelejtik őket, a halottak is meghalnak. Élik hát a maguk életét. De csak velem, velünk.”

Fotó: Szalai Erika/ Felvidék. ma

*

Tóth László (1949, Budapest) József Attila-, Nagy Gáspár-, Fábry Zoltán-, Artisjus- és Arany János-díjas költő, író, művelődéstörténész, műfordító. 1954-től Felvidéken, 1986-tól ismét Magyarországon élt, 2005-ben visszaköltözött Felvidékre.