A BÖLCSESSÉG KORA - versek és rajzok füveskönyve

Ölveczky Gábor: Amíg

Mire jók a füveskönyvek? Valószínűsíthetően arra, hogy szerzőik megélt, leírt tapasztalatokkal dúsított esszenciaként, életvigaszokat találjanak maguknak, kínáljanak olvasóiknak. A füveskönyvek eredetileg a vadon termő és kertekben termesztett növények rendszeres  leírását, orvosi hasznát és táplálkozási felhasználhatóságát tartalmazták. Későbbiekben az összegyűjtött bölcsességek a test és lélek gyógyítását szolgálták, amikor még a világ csak a nagy természeti és társadalmi kataklizmák idején fordult ki önmagából.

A huszadik századtól a füveskönyvek a léleknek szólnak, a magányos tömegben utazónak, aki didergő szorongással szörföl a virtuális világban és egyedül érzi magát. Ölveczky könyvének előszavában Kövesdi Mónika művészettörténész poétikus lendülettel írja: „Amíg el nem foszlik a papír és ki nem fakul a tinta… Amíg fennáll az írásbeliségen alapuló kultúránk, amíg létezik irodalom, költészet, amíg írók és olvasók vannak… De a kezdő gondolat arra a konok kitartásra is vonatkozik, amellyel a képzőművész viszonyul a papírhoz, a tintához, és míg csodálja bennük az emberi szellem szikráinak megörökítésére szánt eszközt, a toll már otthonosan simul a kezéhez. S mint a középkori szerzetes, a papír fölé görnyedve (’ül roppant asztalánál,/mely könyvekkel teli,/s a nagybetűk közepébe/kis képecskéket ékel’ [Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal], a művész az értelmét és lelkét megérintő sorokat másolja, vagy inkább megörökíti, újra értelmezi sorait, hangjait kifényesíti.”

Ölveczky Gábor kalligrafikus betűkkel teleírt, gyűrt papírlapjai az évtizedek élettapasztalata, a kézbe vett könyvek olvasmányélménye és a művészi mesterség magabiztos birtoklása. A filozofikusan kemény „versgondolatok” az adekvát hordozó anyagon szintetizálódnak a művészi módon gyakorolt kézírásban, a görög eredetű kalligráfiában. Művészi alkotásmódról ezt mondja: „Próbáltam úgy írni, mint a régiek, a nagyszüleim, nem ment, azok a betűk, amiket az iskolában tanítottak, nem alkalmasak a folyóírásra, erőszakot tesznek a kézen. Álló, kerek betűket kell formázni, de a lényege nincs kitalálva: hogyan kapcsolódjanak egymáshoz a betűk, pedig a folyóírásnak ez a lényege, Virágvölgyi Péter tipográfus ezért írta a diplomamunkáját a kézírás reformjáról. A nyomdagrafikusi munkáim során, a plakátokon használtam először kézírást, a kilencvenes években fogtam a versek ‚másolásához‘. Jellemzően merített papírra dolgozom, de síkfilmre, üvegre, pauszpapírra is, van sorozatom talált papírokon, fecniken, szerintem erős gondolati és képi világ teremtődik meg, ha a szépnek szánt írások egyszerűbb felületen jelennek meg. Ennek a képi ábrázolásmódnak van egy folyamata: változik a szöveg, az alapanyag, az alkotói módszer, néha igyekszem kilépni a térbe, hogy a szövegek a szó szoros és átvitt értelmében is elhagynák saját, földi közegüket, a teleírt papírok dobozokba rejtőznek, a sorok áttűnnek, tükröződnek. Az irodalmi szöveg és grafika találkozásának szintézése, maga a szépírásgyakorlat.“

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A versbetűk letisztult íveiről, hajlatairól Miskin herceg gondolata is eszünkbe juthat Dosztojevszkij regényből: „A szépségről nehéz véleményt mondani. A szépség: talány…” Az Ölveczky-talány megközelítése a pályatárs Tolnay Imre tollából: „Művei a papír rostjaiba szántja egy művész legletisztultabb mondandóját és üzeneteit, egy ember összegyűjtött kínját-örömét, egy férfi legmélyebb érzéseit és gondolatait. A grafikus és az anyag viszonya olyasmi, mint az emberek közötti barátság vagy szexualitás: a simogatás is ejthet sebet, az érzékiség is hordoz drámai mélységeket. Ugyanakkor tevékenykedése hasonlatos azokéhoz a miniátor szerzetesekéhez is, akik úgy gondolták, minden általuk húzott vonallal egy sebet ejtenek az ördögön. A felhasznált, idézett részek, töredékek egésszé válnak, a hiányt szemünk és vágyaink jelenlétté egészíti-teljesíti ki, amint a fakadó rügyekben már ott látjuk a virágszirmokat, a színtelenben a színest, a hernyóban a tarka pillangót. Az egymást fedő, el-eltakaró szövegek szövete megérint, megszólít, hogy végül bennünk szólaljon meg.”

Ölveczky Gábor karcsú tollakkal, finom és durva papírokkal, esetenként „színes ténták”-kal dolgozik, ismét csak Kövesdi Mónika megfogalmazásában: „A művészi írás és az irodalom, a klasszikus esztétika tanítása szerint (ut pictura poezis), egyenrangú társként fonódik össze munkáin.” Az Amíg-ot a sokkal nagyobb merítésű életműből válogatott antológiaként is felfoghatjuk, mely művekből kiállítást rendeztek a tatabányai József Attila Könyvtár galériájában. A könyvben nehezen találnánk kronológiai, szerzői rendezettséget, ezeknél erősebbek a grafikai és irodalmi ívek, amelyek tágasabb befogadói mezőkre vezetnek minket. A Petri György vers-sorozat nyomdai ofszetlemezek sprőd csomagolópapírjára íródott, filozofikusan kemény versgondolatok az adekvát hordozó anyagon egyesülnek a művészi módon gyakorolt kézírásban: „Amiben hittem,/többé nem hiszek./De hogy hittem volt,/ arra naponta emlékeztetem magam./ És nem bocsátok meg senkinek.” A verskompoziciók belesimulnak a fekete keretbe zárt üveglapokba, a megosztott fehér-fekete mezőkön tükröződnek a töredezett szövegek. Kiviláglik belőlük a Pilinszky-sorozat egyik darabja, szinte halljuk a költőt, ahogy sajátos hangszínével kántálja: „Hármunk közül legmaradandóbb,/ örökké fénylő ikonod,/örökké omló homokbuckád,/ a legveszendőbb én vagyok.”

 

(József Attila Könyvtár, Tatabánya, 2024)

További képek