Faipari alapismeretek mesterfokon

A Budapest Bábszínház idei évadának első bemutatója az eleinte zordnak tűnő, ám hamar barátságossá és rendkívül szerethetővé váló északra kalauzolja a nézőt, egy olyan világba, amely tele van csintalan goblinokkal, lakkaszörpöt szürcsölő trollokkal, bájos orkokkal és énekükkel a hajósokat halálba csábító hableányokkal. Sőt, a mágikus lényekkel teli világnál még többet is kapunk: hasznos faipari alapismeretekkel gazdagodunk a humorral és komolysággal jól zsonglőrködő előadás által.

Varró Dániel verses mesekönyvét Cseri Hanna – aki egyben az előadás rendezője is – alkalmazta színpadra, s igazán remek munkát végzett. A kötet négy meséjéből három került bele az előadásba, A szomjas troll, A kíváncsi óratörpe és A kis hablegény; ezek alapvetően elkülönülnek egymástól, mások a helyszínek és a szereplők is, a motívumokban van azonban átfedés, sőt, van olyan szereplő, aki több mesében is felbukkan – de ezt a poént nem lövöm le. Ezeket a különálló meséket ügyesen fűzte össze Cseri Hanna: a Faipari alapismeretek I. címet viselő kurzus mint kerettörténet nemcsak összefogja őket, hanem egy plusz dimenziót is ad nekik. Teszárek Csaba sokoldalú játékának legközvetlenebb szelete, ahogyan lelkesen magyaráz a fa fizikai, kémiai és mechanikai tulajdonságairól, ki-kiszólva a nézőkhöz, időnként meg is szólítva őket. S igazán bájos az is, ahogy magyarázat közben elragadja a hév, és a tankerület tiltása ellenére (egy kis összekacsintás a felnőtt nézőkkel…), mesélni kezd goblinokról, trollokról, törpékről és más mágikus teremtményekről. A mesék természetesen adódnak a kerettörténetből, s csakúgy, mint egy kiválóan megmunkált fabútornál, pontosak az illesztések.

Hoffer Károly asztalosműhelyt idéző díszlete, amelyben stílusosan a faanyag dominál - csakúgy, mint a bábok és kellékek nagy részében - szintén kiválóan megmunkált és pontosan kitalált, a bábok pedig nemcsak esztétikailag, hanem funkciójukat tekintve is nagyszerűek, így lesz a hátizsákból pillanatok alatt troll, s kerül a képkeretből pikk-pakk egy körhintaszerű állványra a hat hableány. A díszlet tulajdonképpen életre kel azáltal, hogy szinte minden egyes eleme valamilyen szerepet kap az előadásban. A szekrény fiókjaiból házak lesznek, a falon lógó gitár sem csak dekoráció, Teszárek Csaba kíséri rajta a dalokat, a polcon pihenő tarisznyarák egyszercsak megszólal, s szereplővé válik, ahogy a fás kosárból előkerülő kisebb-nagyobb hasábok is, sőt még a hableányos naptár is a produkció szerves része. Amikor a néző felfedezi, hogy itt bizony mindennek funkciója van, izgatottan, s jó értelemben gyanakodva szemléli az egyelőre élettelenül heverő dekorációs elemeket, találgatva, hogy melyik lesz a következő, amelyet valamelyik mese hőseként láthat. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a sok-sok tiltó táblát sem, amelyek a műhelyben található eszközök veszélyességét hangsúlyozzák: ezek határozottan jelzik a helyzet komolyságát, amelyben azért a „Tiszta udvar, rendes ház”-táblához hasonlóan egy nagy adag játék(osság) is megfér.

 

 

 

 

 

 

Varró Dániel meséit érintetlenül hagyta a színpadi adaptációt készítő Cseri Hanna és Gimesi Dóra dramaturg – ennek persze megvannak az előnyei és hátrányai is. A verses forma mindegyik mesében jelen van, ahogy a Varró Dániel írásaira jellemző nyelvi játékosság is. A szöveg ritmusa tehát adott, s a hallottak már önmagukban humorforrásként szolgálnak. Ugyanakkor nem szabad elsiklani amellett, hogy a szöveg pont ezen formai tényezők miatt meglehetősen sűrű, és befogadása maximális koncentrációt igényel. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a pattogós ritmus önkéntelenül egy elég gyors tempót eredményez, ami megint csak a megértés rovására mehet – még felnőttként is. Annál is inkább, mert a történetek nem hagyományos mesék, értem ezalatt, hogy nem a mindenki által ismert, már-már unásig ismételt klasszikusok. A forma befogadásán túl tehát igenis kell arra energiát fordítani nézőként, hogy magát a cselekményt, hiába nem túlzottan összetett, kövessük. Persze ismerős elemek azért jócskán akadnak: A kis hablegény például egy Andersen-paródia, A kíváncsi óratörpében pedig a Grimm-testvérek Hófehérke és a hét törpe című meséjéből fedezhetünk fel egy-egy motívumot; a törpék például bauxitot bányásznak, onnan hazatérve pedig az okoz nekik fejtörést, hogy vajon ki ivott a narancslevükből és ki evett a müzlicskéjükből. Ezek az elemek megint csak összekacsintások a nézőkkel, ezúttal nemcsak a felnőttekkel, hanem a gyerekekkel is, akik jó eséllyel maguk is felfedezik ezeket a párhuzamokat. Ők persze érthető módon nem mosolyognak azon, hogy a bölcs tarisznyarákot Kierkegaard-nak hívják, ez megmarad nekünk. Sokszor visszatérő kérdés, hogy egy gyerekeknek szóló előadásnak ki kell-e szolgálnia a felnőttek igényeit is. Jelen cikknek nem célja e kérdés megválaszolása, ám azt mindenképpen érdemes szem előtt tartani, hogy egy jó mese gyereknek és felnőttnek egyaránt élvezetes – a többi pedig legfeljebb ráadás.

Figyelemre méltó Teszárek Csaba kivételesen koncentrált, játékos, pontos színészi alakítása. A megszámlálhatatlan karakter között remekül vált, nézőként pedig szinte hihetetlen, hogy mindegyiknek különböző hangot kölcsönöz; látszólag lubickol a szerepben. Érződik, hogy sok munka van emögött, játéka mégsem erőltetett egyik pillanatban sem. A legnagyobb erénye pont ez a lazaság, amely nemcsak a bábos, hanem az élőszereplős jelenetekben is jelen van. Jó példa erre, amikor A szomjas troll és A kíváncsi óratörpe című mese között hanyagul kibontja az előbbiből hozott lakkaszörpös üveget az utóbbi egyik fő díszleteleme, a szörpnyitóval egybekötött toronyóra segítségével (micsoda remek átkötés és megint milyen praktikus díszlet!), s csak úgy mellékesen belekezd Eino kalandjainak elmesélésébe. Izgalmas kérdés az is, hogy Teszárek mikor milyen szerepben van jelen. Van, hogy a Faipari alapismeretek I. kurzus bohókás oktatójaként, van, hogy mesélőként és persze a mesék szereplőjeként is látjuk. De olyan is előfordul, hogy saját magát, Teszárek Csabát „alakítja”, amikor az egyik törpe sürgetőn odaveti, hogy „Csaba, hozd már ide azt a kempingágyat!”.

Teszárek nemcsak színészként, hanem Cseri Hannával együtt az előadás zeneszerzőjeként is dolgozott az előadáson. A dalok jól passzolnak a hangulathoz, egyedül talán a második mese végén elhangzó, ír kocsmazenére hajazó zene furcsa egy kicsit elsőre, ez a kis műfaji kitérő azonban megbocsátható. Azt is jó hallani, hogy Cseri Hanna színházi előadásokhoz írt zenéi nem a szóló zenei projektjének kicsit módosított változatai. Persze érezni rajtuk a keze nyomát, de szépen elkülönül a kettő, jól megtalálja, hogy mi melyik platformra illik.

 

 

 

 

 

 

Volt már szó az átvezetésekről, de A kíváncsi óratörpe és A kis hablegény köztiről érdemes külön is beszélni. Igazán látványos, ahogy a színpad kék megvilágítást kap (fénytervező: Szondi György), az ablakban pedig halak sziluettjét látjuk, a kerettörténet síkján ez azt jelzi, hogy olvadáskor mindent elönt a víz, egyúttal pedig rögtön a tengerben játszódó mese helyszínén találjuk magunkat. Éppen hogy csak egy kis ízelítőt kapunk az árnyjátékból, ez azonban pont elég, hiszen a cél az atmoszférateremtés, s ezt az alkotók már a produkció tényleges kezdete előtt is szeretnék elérni. No, akkor nem a tengerbe, hanem a hófödte északi tájakra visznek minket – a hóesésből pedig nemcsak a tájnak, hanem nekünk is jut, a hosszú hajú nézők legnagyobb örömére… Ez a gesztus nemcsak bevezet a történet környezetébe, hanem bent is tart, hiszen az ember még másnap is fehér papírdarabokat talál az otthona különböző pontjain. Jópofa eszköze ez az atmoszférateremtésnek, bár azt hiszem, talán enélkül is sikerült volna belehelyezkednünk a közegbe.

Veszélyes tud lenni, ha egy-egy alkotó az előadás több elemén is dolgozik, hiszen ilyen helyzetben gyakran elvész a(z) (ön)reflexió képessége, de felemelő volt látni, hogy itt a végeredmény egy reflektált, alaposan végiggondolt és megfelelő arányokkal rendelkező produkció. S nemcsak egy bútordarabra igaz, hogy akkor lesz jó, ha minőségi a faanyag, s ezen túl minden munkafolyamat kivitelezése pontos és precíz, minden tipli és csavar a helyén van, hanem egy előadásnak is hasonló az „összeszerelési útmutatója”, amit A szomjas troll alkotói nagyobb nehézség nélkül követtek – az az egy-két karcolás pedig csak egyedivé teszi viselőjét, legyen szó egy asztalról vagy éppen egy színházi produkcióról.

A szomjas troll - Budapest Bábszínház

Író: Varró Dániel; Színpadi adaptáció: Cseri Hanna; Dramaturg: Gimesi Dóra; Látványtervező: Hoffer Károly; Fénytervező: Szondi György; Zeneszerző: Cseri Hanna, Teszárek Csaba; Rendezőasszisztens, súgó, ügyelő: Aradi Regina Anna; Rendező: Cseri Hanna; Játssza: Teszárek Csaba

Fotók: Budapest Bábszínház- Piti Marcell

TOVÁBB A GALÉRIÁBA

 

További képek