Időutazás

A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház idei első nagyszínpadi bemutatója Margit Auer könyvsorozatának, a Mágikus állatok iskolájának A kísértetfolyosó alcímet viselő részéből készült. Nem csoda, ha valaki felkapja a fejét a sorozat címének hallatán, a színház ugyanis 2017-ben mutatta be az első részből készült adaptációt, amely azóta is repertoáron van.

A kísértetfolyosó visszaidézi az első rész hangulatát, annak ellenére, hogy ennek Horváth Péter, az elsőnek pedig Novák János a rendezője; a tervező mindkét esetben Orosz Klaudia, így annyira nem meglepő, hogy a két díszlet jellege is hasonló, mindkét előadásban a kétdimenziós elemek dominálnak. (Azt mondjuk egy kissé nehéz elképzelni, hogy egy tízéves fiúnak Kiss-poszter lóg a falán, de különcök mindig is voltak, ám legyen.)  A bábok közt is vannak átfedések, csupán a jelmezekben történt egy kisebb váltás: míg az első részben a 2000-es évek hangulata dominál, addig A kísértetfolyosóban Orosz Klaudia iskolai egyenruhával és iskolaköpennyel rukkolt elő. Ez utóbbit nem könnyű megmagyarázni, hiszen manapság nehéz olyan intézményt találni Magyarországon, amely ezt a múlt századi szokást továbbörökíti; talán a nézőtéren ülő gyerekek nem is tudják értelmezni ezt a furcsa ruhadarabot. Persze ha az lenne a

 

 

 

 

 

 

cél, hogy a nézőkben felidézzék vagy éppen megmutassák nekik a régebbi szokásokat, jó szolgálatot tenne az iskolaköpeny. Ez azonban minden bizonnyal nem célja az alkotóknak, hiszen ha így lenne, nem törekednének izzadva a modern világ eszközeinek és szokásainak behozatalára. Apropó, modern világ. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem attól lesz egy előadás modern, másként fogalmazva nem azzal hozza közelebb egy előadás magához a fiatal közönséget, ha teljesen indokolatlanul megemlíti a TikTokot, semmitmondó szelfizgetésekkel operál vagy éppen feleslegesen és rosszul használja a vetítést, vagy éppen az élőzést. A kísértetfolyosóban mindháromra találunk példát, s utóbbi a legbosszantóbb, hiszen a telefon kamerájának kivetített képe akad, nem jó a minősége és legfőképpen semmit nem tesz hozzá a produkcióhoz. És igen, manapság a legfiatalabb generáció jelentős része aktív okoseszköz-használó, de vajon mi az üzenete annak a mondatnak, hogy „Szegény Edének se laptopja, se telefonja, megérdemli, hogy egy mágikus állat gazdája legyen.? "Vajon csak ezért érdemeli meg?

Horváth Péter rendező kezdetben ígéretesen használja a vetítővászon által kettészelt színpadot, ám hamar rájövünk, a praktikumon túl nem konzisztens, hogy a történet melyik szála játszódik elöl és melyik hátul – kár, hiszen ez talán segítene valahogyan rendszerezni a kissé kusza történetszálakat. Enélkül azonban azt érezhetjük, hogy elindul egy szál, hirtelen abbamarad, jön egy következő, majd az is abbamarad, s négy lépéssel később talán eszünkbe jut, hogy ott az elején volt valami áramprobléma, egy kivágásra ítélt fáról is hallottunk korábban, de hirtelen nem is értjük, hogy mindez hogyan függ össze vagy egyáltalán hol tart a történet, csak azon gondolkozunk, hogy mégis miért világít a kaméleon. Lehet, hogy azért, mert elvégre mágikus állatokról szól a mese, s az is lehet, hogy a produkció így próbál szórakoztatni, ha már a lagymatag poénok nemigen ülnek. „Megyünk a dirihez!” – hangzik egy kisdiák felkiáltása az áramkimaradás izgalmában. „A sötétben?” – kérdezi rémülettel vegyes csodálkozással egy másik. „Te is sötét vagy!” – jön a replika, mi pedig akárhogy próbálkozunk, nemigen értjük, hogy ez a frappánsnak szánt, ám végül teljesen oda nem illő válasz mégis hogy keveredhetett bele a szövegbe.

 

 

 

 

 

 

A poénokon túl a dalszövegek is csupán erőltetett, s végérvényesen semmitmondó próbálkozások. Többször elhangzik például, hogy „Mindenki egyért, egy mindenkiért.”, ami kétségkívül egy hangzatos jelmondat, s az is igaz, hogy sok helyzetre ráhúzható, de A kísértetfolyosóban látottakra sajnos pont nem. Szintén nehéz valamiféle értelmet belelátni a „Mióta itt vagy velem, az élet jobb, de nem szuper.” vagy éppen a „Nem sejtem, ki lehet a tettes, míg meg nem lelem.” – sorokba (dalszöveg: Horváth Péter). A zenekar jelenléte sokat dob az előadás hangulatán, s így könnyebb elviselni, hogy szinte több a zene, mint a szöveg, ami már csak azért is kellemetlen, mert a dalok jószerint meghaladják a színészek énekbéli képességeit (zene: Novák János). Általánosságban véve hasonlóképp nehéz terep a bábszínészeknek a bábok nélküli játék, és ez most sincs másként; a báb nélküli karakterteremtéssel bizony többeknek meggyűlik a baja. Tény azonban az is, hogy nincs könnyű dolguk, hiszen a karakterek nem éppen kidolgozottak, kivéve Edét (Csernák Norbert) és Helént (Nyirkó Krisztina), akikből ki is hozzák a maximumot az őket alakító színészek. A többi karakter kidolgozatlanságának tünete például, hogy nemigen értjük, miért is hangzik el többször, hogy milyen szabados Miss Cornfield (Megyes Melinda) tanítási módszere. Persze az tagadhatatlanul vagány, hogy a testvére mágikus állatokat juttat el a diákoknak, de ha a tanárnő órai jelenlétét vagy diákokkal való kommunikációját tekintjük, mai szemmel nézve teljesen átlagos. Nagy erénye azonban a produkciónak a színészek együttműködése, kivételes, egy pillanatra sem  lankadó egymásra figyelése.

Az előadás által felvetett témák egyszerűségükben jók: az a gondolat például határozottan építő, hogy ha az ember nehéz helyzetben van (mondjuk nem csak azért, mert nincs laptopja), akkor a bezárkózás vagy a látszat fenntartása helyett szüksége van valamiféle segítségre, egy barátra, akivel meg tudja osztani a bánatát és aki hű társként segít kikeveredni a szorult helyzetből, vagy éppen segít elfogadni valamit, amit nem lehet befolyásolni – legyen szó akár olyan komoly dologról is, mint a család eladósodása. Ugyanígy izgalmas felvetés a „bátran félni” elve is, hangsúlyozva, hogy a rázós helyzeteknek vagy éppen félelmetes folyosóknak nem kell egyedül nekivágni – bár az nem teljesen egyértelmű, hogy a folyosó miért kísértetfolyosó és egyáltalán miért fontos ez az elem annyira, hogy a produkció címét is adja. Ezt azonban inkább a könyv szerzőjétől, Margit Auertől kellene megkérdeznünk.

Az előadás több pontján olyan érzésünk lehet, hogy valami furcsa időhurokba keveredtünk, ahol egyszerre éljük át a múltat és a jelent. A kettő keveredése egy idősödő felnőtt számára talán a jóleső nosztalgiát hozza el, a fiatalabbaknak viszont inkább egy zavaros vagy éppen teljesen semmitmondó, mindenekelőtt furcsa világot. A kérdés az, hogy végérvényesen ki is a célközönség.

 

 

 

 

 

 

 

Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház – Margit Auer: Mágikus állatok iskolája – A kísértetfolyosó 

Színpadra írta, dalszövegek, rendező: Horváth Péter

Zene: Novák János

Szereplők: Megyes Melinda, Mészáros Tamás, Mult István, Tisza Bea, Kormos Gyula, Krausz Gábor, Bodnár Zoltán, Volincsák Luca kn., Nagy Bálint m.v., Horváth Pongrác József kn., Szöllősi János kn., Csernák Norbert, Kolláth Panna Annamária kn., Agócs Dorottya kn., Nyirkó Krisztina, Mónus Szonja kn., Tar Olivér kn., Fehér Dániel, Herczeg Réka kn., Erdei Juli, Rácz Kármen, Mamusics Zsófia kn., Szívós Károly, Török Ágnes, Rácz Kriszta, Ruszina Szabolcs, Lőrincz Lotti kn.

Zenészek: Kecskeméti Gábor/Jászberényi Lilian, Bágyi Balázs/Bordás Zoltán, Kaboldy András, Tóth Tamás

Tervező: Orosz Klaudia, koreográfus: Rotter Oszkár, zenei vezető: Darvas Benedek, szcenikus: Farkas István, videóanimáció: Kovács Ivó, a rendező munkatársa: Hajsz Andrea

Fotó: Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház

 

További képek