Mindannyiunknak jó

Az Igen, igen, igen! formailag és tartalmilag is fontos és jó előadás, amely végig szem előtt tartja a résztvevők korosztályos sajátosságait, igényeit, s egy pillanatra se engedi el a kezüket.

Nagy vállalás a Kolibri Színház részéről, hogy legújabb bemutatójuk fő témája a szexualitás és az azzal kapcsolatos határhúzás. Ez a mai napi igencsak tabusított téma nemcsak kényes, de nagy felelősséggel is jár, hiszen az alkotók nem tudhatják, ki milyen háttérrel, előzetes tapasztalattal érkezik. Éppen ezért különösen fontos, hogy a nézők biztonságban érezzék magukat, legyen lehetőség a látottak feldolgozására, s akár a további segítségkéréshez is kapjanak támpontokat. Az Igen, igen, igen! mindhárom kritériumnak megfelel. 

A színházterembe lépve a színpadon lévő kivetítőn és körben a falakon QR-kódokat látunk. Grisnik Petra készségesen segít kapcsolódni a WiFi-hez és a kódon keresztül bejelentkezni egy olyan platformra, amin az előadás egyes pontjain a résztvevők szavazhatnak és megoszthatják a gondolataikat egymással. A digitális eszközök ilyenfajta bevonása segíti a közös hang megtalálását. A nézőtér ugyanis középiskolásokkal van tele, elsősorban nekik szól a produkció, de nem kizárólag: azt gondolom, felnőtteknek is tanulságos lehet a téma. S bár lehet, hogy a videóbejátszásokon szereplő fiatalok szerelemről alkotott véleménye belőlük inkább jóleső nosztalgiát vált ki, biztos vagyok benne, hogy a határhúzást az élet különböző területein sok felnőttnek gyakorolnia kell, tehát nemcsak a középiskolásoknak, hanem az idősebbeknek is jó, ha egy előadás az ezzel kapcsolatos tabukat döntögeti.

A két elmesélt történet kezdetben nagyon hasonlít. Adott egy-egy házibuli, s két-két fiatal, akik tetszenek egymásnak. Mégis az egyik történet egy mindkét fél által akart együttléttel, a másik erőszakkal zárul. Az Eleanor Bishop és Karin McCracken által jegyzett darabnak nem célja a riogatás, s a pozitív végkimenetelű történet kétségkívül oldja is az igencsak megrázó szál okozta feszültséget; a kettő közti egyensúly remek. Ha a nézők csak a tragédiába torkolló történetet látnák, nem kapnának alternatívát, nem lenne semmiféle támpont, amit magukkal vihetnének, hogy az ő történetük ne alakuljon így. De szerencsére az alkotók nem estek bele ebbe a hibába.

Önmagában a tény, hogy van egy happy enddel záruló szál, nem jelent biztonságot vagy megnyugvást, hiszen nem lehet tudni, hogy kiből mit váltanak ki a látottak. Grisnik Petra rengeteget hozzátesz a biztonságos légkör megteremtéséhez. Jelenléte – akár a színpadon játszva, akár a nézőtéren még az előadás kezdete előtt a QR-kódok beolvasásában segítve – annyira természetes, s olyan könnyedén teremt kapcsolatot, hogy a feszengés nagyon hamar szinte teljesen eltűnik. Másrészt egy-két apró, jelképes gesztus bevetése még tovább erősíti a biztonságos és elfogadó légkört. Ilyen például, hogy az elején Grisnik elhúzza a függönyöket, hogy azok ne takarják a nézőtér kijáratait, ezzel jelezve, hogy ha valaki úgy érzi, nehéz azokkal az érzésekkel lenni, amiket az előadás kivált, és szeretne kimenni, akkor ezt bármikor nyugodtan megteheti. Elhangzik az is, hogy kint ez az ember nem lesz egyedül, várni fogja őt egy kolléga. Ezek a gesztusok talán nem tűnnek nagynak, mégis sokat jelenthetnek azoknak, akiket valami miatt megvisel a téma – de azoknak is, akiket nem.

Grisnik Petra az előadás kezdetekor Petraként mutatkozik be, amely megint csak a közvetlenséget fokozza. Az előadást egyedül játssza, adott esetben remekül vált a karakterek között, s a későbbiekben is folyamatosan fenntartja a kapcsolatot a nézőkkel. Ez lehet az oka annak is, hogy az interaktivitást igénylő részeknél sem kell sokáig győzködnie a nézőket, hogy menjenek fel a színpadra és olvassanak fel egy-egy chat-beszélgetést. Az interaktivitás nem hat erőltetetten, s nem öncélú. A chatelés két-két barát közt zajlik: az első páros, Alex és Zsozsó a buli másnapján, Alex és Gabi pedig három nappal a buli után beszélnek. Ez az a buli, ahol Arit szexuálisan bántalmazta Gabi. A beszélgetések különböző nézőpontokat villantanak fel, s azt is fontos megjegyezni, hogy a négy közül egyik szereplő nemére sincsen utalás. Ez azért is izgalmas, mert így a nézők nagyobb szabadságot kapnak az értelmezésben, s adott esetben az egyes szereplőkkel való azonosulás is könnyebb.

A résztvevőkkel folyamatosan fenntartott kontaktus, az interaktivitás, legyen az online vagy szemtől szemben, mind arra utaló jelek, hogy a produkció egy egységként kezeli azt, ami a színpadon és a nézőtéren történik. Vidovszky György rendezése a teljes színháztermet betölti, Grisnik Petra hol itt, hol ott bukkan fel, de sosem véletlenszerűen. A rendezés alaposan végiggondolt, következetes, nem tartalmaz lyukakat, nem siklik el a részletek felett. A tempóváltások, kifeszített pillanatok változatosságot és egyértelmű hangsúlyokat adnak. Olyan apróságnak tűnő elemek is erősítik a nézőtér és a színpad egységét, mint a lámpák elhelyezése: a négy gömblámpából kettő a színpad, kettő pedig a nézőtér felett kap helyet, s a nézőtéren teljes sötét csak a videó-bejátszások ideje alatt van.

Manapság a fiatalok bevonásának jó eszköze lehet a multimedialitás. Az Igen, igen, igen! alkotói erre is figyeltek. Az előadás egyes pontjain a nézők megoszthatják érzéseiket, gondolataikat a látottakkal kapcsolatban azon a platformon, amelyre a legelején bejelentkeztek. Egy szabály van, semmi bántót nem szabad írni. A kikötés ellenére persze fennáll a veszélye, hogy ha bántó kommentek nem is érkeznek, különböző humorosnak szánt, ám a témához nem kapcsolódó üzenetekkel egyesek esetleg széttrollkodhatják az egyébként nagyon hasznos feladatot. Ezt teljesen kivédeni nem lehet, csupán bízni abban, hogy a résztvevők megérzik a helyzet súlyát. A válaszadás közben kellemes, jó tempójú zene szól, amely biztosítja az oldott hangulatot (zene: Monori András). Szépen lassan érkeznek is a hozzászólások, s az online platformnak az is nagy előnye, hogy név nélkül lehet írni, amely megint csak a biztonságérzetet növeli. Egyszerre felemelő és ijesztő látni, hogy van, aki ezt kihasználva tényleg megoszt nagyon komoly gondolatokat, esetleg elmeséli, hogy ő is megélt már olyan érzéseket, amelyekről az előadás beszél. A testtartások és az érzelmek pontos leírása egyébként egy másik erőssége a produkciónak. Rengeteg szó esik arról a két történet elmesélésekor, hogy ki hogyan tartotta a karját, merre fordult, és ebből mit lehet kiolvasni. Részletesen hallunk a szereplők érzéseiről is, ami azért fontos, mert sokszor nagyon nehéz ezeket pontosan megfogalmazni, így az előadás ebben is támpontot ad egy későbbi beszélgetéshez. Szintén az érzelmek és megélések állnak a videóbejátszások középpontjában. Az interjúkat Zurbó Dorottya készítette fiatalokkal, s különlegességük, hogy a kérdéseket nem, csak a válaszokat halljuk, így egy kis agytorna is kitalálni, mi lehetett a kérdés. A sokféle vélemény, a különböző nézőpontok és történetek óriási előnye, hogy szinte biztosan lesz olyan, amivel a néző azonosulni tud, így mindenki úgy érezheti, hogy az előadás egy kicsit róla is szól, vagy legalábbis, hogy nincs egyedül.

Jó döntés az is, hogy a produkció nem megoldatlan problémával, hanem a pozitív történetszál katarzisával zárul. Grisnik Petra örömében óriásit harap a tortából, felszabadultan nevet. Majd jön a tapsrend, s legnagyobb meglepetésünkre azt követően megint érkezik a kérés, hogy a korábban használt platformon küldjünk Arinak egy-egy szót, aminek örülne. Van ráció ebben a késleltetett reakcióban, hiszen a nézőnek a tapsrend alatt van ideje egy kicsit végiggondolni a látottakat. Végül pedig olyan segélyszervezetek neve és elérhetősége látható a kivetítőn, amelyekhez az ember szükség esetén fordulhat. Ezeket az elérhetőségeket a diákok az előadást követő színházi nevelési programon is megkapják. Azt gondolom, ez egy rendkívül fontos lépés, hiszen egy színházi előadás vagy akár egy hozzá kapcsolódó foglalkozás önmagában nem képes megoldani egy ilyen súlyos problémát. Belátni azt, hogy a konkrét segítség túlmutat az alkotók kompetenciáin, arról árulkodik, hogy tisztában vannak a lehetőségeikkel, korlátaikkal, és a felelősségükkel is. A foglalkozás súlyos, de a helyzetnek megfelelő, adott keretek között jól megbeszélhető témákat érint; többek között arról gondolkodnak a résztvevők, hogy vajon igazságos társadalomban élünk-e, rosszabb-e a testi bántalmazás, mint a lelki, s mi az oka annak, hogy olyan nehéz beszélni a minket ért sérelmekről.

Az Igen, igen, igen! formailag és tartalmilag is fontos és jó előadás, amely végig szem előtt tartja a résztvevők korosztályos sajátosságait, igényeit, s egy pillanatra se engedi el a kezüket. S bár elsősorban fiataloknak szól, olyan témákról beszél, amelyek az idősebb korosztálynak is tanulságosak lehetnek. Az alaposan végiggondolt rendezés, a remek színészi játék és a nézőkkel kialakított és fenntartott bensőséges kapcsolat mind az elfogadást erősíti, s egy olyan közeget teremt, ahol igenis lehet komoly dolgokról beszélni. Reméljük, később is lehet majd.

(Eleanor Bishop és Karin McCracken: Igen, igen, igen! rendező: Vidovszky György, rendezőasszisztens: Hajsz Andrea, szereplő: Grisnik Petra m.v., fordította: Rupp Anikó, fideo-interjúk: Zurbó Dorottya, produkciós koordinátor: Gyevi-Bíró Eszter, pedagógiai tanácsadó: Eck Attila, zene: Monori András, technika, szcenika: Farkas István - Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház)

Fotó: Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház

 

További képek