Visszatesszük az almákat és a háztetőket

Barátságban van a fákkal, pedig első pillantásra ég és föld, tűz és víz, mozgás és mozdulatlanság. A Savaria Karnevál programjában Rumi László ezúttal bábos-képmutogató előadással érkezett Szombathelyre, a karneválidőben Kalandvárrá átlényegülő Gayer park árnyas világfái alá. Mesefának három ága – ősbemutatóóó!

Ilyenkor augusztus végén már szűrtek a fények, az ég megtelik boldog-szomorú, sűrű kékséggel. A Claudius császár által alapított, eredendően kiszolgált római katonákkal benépesített 2000 éves várost és az örök jelen időt ünneplő Savaria Történelmi Karnevál valószínűtlen, mégis kézzelfoghatóan valóságos, sokszínű hömpölygésében a Kalandvár maga a (gyerek)paradicsom. Nem mintha itt nem lenne hömpölygés, felhővadászattal, körben járó pónikkal, régi idők mosodájával (kislányok és kisfiúk gyömöszölik a textilt boldogan: „mama, a dédi így mosott?”), menetrendszerűen közlekedő kenukkal a Gyöngyös csillámló hullámain. Ahány látogató, annyi karnevál – az egészet befogni lehetetlen, csak egy szeletet lehet kihasítani, mozaikot összeállítani -, de az biztos, hogy az idők mélyéről érkező bábosok-képmutogatók nélkül nem lenne karnevál a karnevál. Rumi Laci nélkül nem lenne karnevál a karnevál. Nemcsak előadást hoz, a felvonulásba rendszerint gólyalábon száll be (az idén az égszínkék csoda/szarvas helyett könnyebb-könnyedebb szerzetet választott útitársul – ki cipel kit -  a belvárosi négy kilométeren).

A Kalandvárban van professzionális színpad, de nincs szüksége rá – a fűben, közel a nézőtérhez fogadja a közönséget. A nézők pedig jönnek, láthatóan direkt erre az előadásra, ahogyan minden évben. Ahhoz, amit az ősöreg-örökgyerek (földi naptár szerint kb. 65) Rumi Laci csinál, nem is illik a konszolidált színpad, a bábos-képmutogató lételeme a vándorlás, és ebben az is benne van, hogy ott horgonyoz le  egy kis játékra, ahol kedve szottyan. Ahol vásár, ahol hömpölygés van. (Az ok-okozat rejtélyes láncolatában a két tényező talán föl is cserélhető.)  A fűben különös-egyszerű, erőteljes, masszív ágakból összeállított szerkezet – ház, fa, játékteret szervező, kijelölő díszlet; alkalmas világfogas a síkbábok elhelyezésére. Vagy talán világmodell. Szükségünk is volna egy jól működőre. Ez a világmodell (ütőhangszernek is kiváló) császárfából készült, dehogy készült: Rumi Laci csinálta. Ahogyan minden más kelléket, tárgyat, ami az előadáshoz kell (na jó, Makhult Gabriella és Keresztes Dóra közreműködésével). És természetesen a szövegkönyv – a mese – is Rumi Laci tollából való, Kormos Istvánra és Móra Ferencre meg az idők homályába vesző, máig sok mindent meghatározó népmesehagyományra, vagy inkább a történetmondás szépen gördülő mechanizmusára alapozva. 

Mesefának három ága – a cím is arról tudósít, hogy itt valami elevenségről van szó, hogy itt és most ez az előadás valami nagyobbnak a része: el is válik tőle, de hozzá is tartozik. Novák Ildikó idézi a Játéktér 2015-ös téli számában Kovács Ildikó (Rumi Lászlónak is mestere az intézményesülés kecskeméti hőskorában) bábos-meghatározását, miszerint: „A bábos fogalma magába foglalja mindazt, amit e sajátos művészet megkövetel. A bábos ír, dramatizál, tervez, mintáz, varr, játszik és rendez. Alkotó bábos – ha így jobban hangzik.” Az intézményesülés aztán magával hozta a szakosodást, vagyis a bábosfogalom szűkülését. De ilyenkor, a mindennapi kerékvágásból kizökkentő karneválidőben sok minden megtörténhet. A bábos például bábos lehet, a szó tágabb (eredeti?) értelmében, nagy, fénylő holdudvarral. Nemcsak a történet angyala van itt velünk, hanem – nyilván ezzel szoros összefüggésben – megint el lehet ámulni azon, hogy a közönséget, legyen szó gyerekről vagy felnőttről, milyen játszi könnyedséggel viszi táncba a tapasztalt bábjátékos. Rumi Laci nem biggyeszti oda az előadása elé, hogy „interaktív”, fölösleges szószaporítás volna, ha egyszer az interakció a játék lényege. Szempillantás alatt kiválasztja a párost, amely aztán tökéletesen tölti be a gyümölcstől roskadozó almafa szerepét, a szövegmondáshoz ügyes kis „súgókártyát” is kapnak az íjként meghajlított almafamodell mellé, amelyen (mint a mosott ruhák) sorakoznak a piros almák: „Kedves Vándor! Az almákat a fáról kosaradba szedd! Könnyítsed, kérlek, súlyos terhemet!” A leszedett – esetleg leesett – alma természetesen zökkenőmentesen visszacsiptethető. Ez a mozdulat meg visszahozza az idők mélyéről azt a totyogó kisfiút (ma már fiatal felnőtt), aki egyszer lecsippentett egyetlen  szőlőszemet a lugasról a nyár végi kertben. Amikor megértette, hogy a szőlő még éretlen, nem érte eleget a napfény, azt javasolta, hogy akkor tegyük vissza – és rögtön meg is próbálkozott a lehetetlennel. Ezt a lehetetlent kísérti meg minden (báb)előadás – minden néző és minden színész. Ezért nem szűnik a játék vonzása (nézünk egymásra).

Szóval: „Morc királynak az udvarában virult egy csudálatos almafácska, minden ága roskadozott zamatos gyümölcsétől. Csakhogy a királyi kertész meglehetősen lusta ember volt: álló nap csak heverészett, kacarászott, nyenyerézett, esze ágában sem volt leszüretelni az almákat.” És akkor jön – síkbábok képében – a módos gazda, a grófkisasszony, a hitbuzgó plébános, az elegáns bonviván, jön Vas vármegye főispánja, a fütyörésző ficsúr – és a fényestekintetű uralkodó, hogy az almafa egyre diadalmasabban, határozottabban fölhangzó kérésére cirkalmasan mind megmagyarázza, miért nincs érkezése az almaszedéshez; egyúttal okot adjon az ismétlődésben, variálásban rejlő játéklehetőségek kiaknázására. A kendős menyecske, a bojtárgyerek édesanyja azonban nem magyaráz, csak műveli a csodát: megszabadítja terhétől az almafát. Így úszunk-lebegünk át az almáért beszerzett aranyszőrű bárány történetébe. A bárány életre keltéséhez négy plusz egy kisgyerekre van szükség: az egyik kezében a feje, a másikéban a törzse, a harmadikéban a mellső lábak, a negyedikében a hátsó lábak, az ötödikében a bojtos bárányfarok – amelyre fölfűzhető a mese, fölfűzhető a táncoló menet. A mágikus furulyát (tökkazut) Rumi Laci fújja, a bűbájos háromévesforma bojtárgyerek nem szól, de egész lényével jelen van, néha mintha átsuhanna az arcán egy apró mosoly – úgyhogy sikerül meggyógyítania a talpraesett, csipkekendős kis királylányt.

Együtt indulhatnak el a didergő királyhoz, aki a mesefa harmadik ágán  üldögél, a semmibe lógatva a lábát. Bármit tesz, csak fázik, hiába vágat ki minden fát,  hiába bontatja le és vetteti kemencébe a birodalmában található összes ház tetejét. Első pillantásra azt hihetnénk, az alkotó tojástartókból építette meg a levehető tetejű kis épületeket, de csak majdnem. Műhelytitok: törékeny tárgyak, mondjuk elektronikai eszközök szállításának biztonságát garantáló térkitöltő elemek újrahasznosításából születtek meg a didergő király birodalmának házai. Rumi Laci egy kicsit módosította a mesét. Azt mondja, nem tudott kibékülni a Móra-féle happy enddel, a király didergését feloldó össznépi mulatsággal a palotában. Mert attól még a házak fedél nélkül maradnak – hova mennek akkor a népek a mulatság után? A Rumi-változatban Furulyás Palkó és a királykisasszony nyomást gyakorol a rossz király bácsira: addig nem hagyják abba a demonstrálást, amíg a didergő király nem ültet fákat a kivágott erdők helyére és vissza nem építi a házak tetejét: „Még a király is cipelte a gerendákat, fenséges orcájáról csorgott fenséges verejtéke! Hogy, hogy nem, kezdett elmúlni a fogvacogása! Mikor minden háznak volt már fedele, minden szobácskában vidáman lobogott a tűz, a király meghívta országa népét egy pompás lakomára. Úgy mesélik, csak ekkor múlt el végleg testének-lelkének az ő vacogása.”

Nekeresdországban nemcsak az éretlen szőlőszem kerülhet vissza a helyére, nemcsak az alma kerülhet vissza az ágra, Nekeresdországban, lám, minden megtörténhet. Hát hogyne keresnénk.

(Mesefának három ága – Rumi László-bemutató Szombathelyen, a XXIV. Savaria Történelmi Karneválon, 2025. augusztus 22-én.)

Fotó: Kóbor Szonja/vaol.hu https://www.vaol.hu/helyi-kultura/2025/08/rumi-laszloval-a-kalandvarban

További képek