Ferenczi Károly – Omonymos – emlékkiállítása

2024. május 21-én hunyt el Ferenczi Károly képzőművész. Már 2021-ben sem volt túl jól, amikor írtam róla a Kortárs folyóirat nyári összevont számában.

Tehát Károly már akkor is állandó felügyeletre és segítségre szorult. Egyszerűen kiszolgáltatottá, helyhez kötötté vált. Ő, a mindig „úton lévő”, mozgékony, aktív, cselekvő, moralizáló ember, akinek az volt a művészi hitvallása, lételeme, hogy beszélgessen, eszmét cseréljen, vitatkozzon környezetével. „Azért élünk a világban, hogy kommunikáljunk benne” – ferdíthetnénk a javára az ismert Tamási Áron-i elmésséget. 

Ferenczi Károlyban egy nehéz természetű, bonyolult gondolkodású, mégis végtelenül őszinte és talpig becsületes, tiszta embert ismertem meg, s egy rendkívül igényes, művelt, kulturált, olvasott, remek képzőművészt. Így, most egy olyan, a humor és a fekete humor mezsgyéjén is otthonosan mozgó alkotó előtt hajtok fejet, aki többet érdemelt volna a sorstól, sokkal többet az élettől, mint amit megkapott. Hírneve, akár a névtelen énekesmadaraké…

Hogy mennyire nem egyszerű az élet, arról ki-ki meggyőződhet, ha családja 120-150 éves, többgenerációs történetéről lekaparva a meglepő korszakváltások megdermedt üledékrétegeit, hihetetlenül keserű és groteszk tényekkel, kacifántos élethistóriákkal, nem várt fordulatokkal, olykor fájdalmas és humoros helyzetekkel szembesül, találkozik. Az 1952-ben született Ferenczi Károly képzőművész is nyugodtan idézhette volna a cicerói eredetű latin közmondást, hogy bizony a történelem az élet tanítómestere. „Kettőt jobbra, kettőt balra…, csárdásozott velünk a történelem igazi magyar módra, egy helyben” – jegyzi meg tettetett bárgyú iróniával az alkotó a Holkimerre című, szellemes önéletírásában. Tudniillik az országhatárok hol erre, hol arra módosultak, volt a családban pokoljárás, névvesztés és névvisszaszerzés, valamint minden, ami az emberi létezést és identitást próbára teszi.

Alkotónk a következőképpen fejezi be életrajzának ezt a passzusát: „Édesanyám követelőzésének köszönhetően válhatott apám [Székelyből] végre Ferenczivé, pontos i-vel, mert közben a román hatóságok »kijavították« az ipszilont. Mikor születtem, édesanyám majdnem belehalt. Az orvos megkérdezte édesapámat, hogy kit választ. Édesanyámat választotta, és jöhetett a forcsepsz… Én meg életben maradtam, és Ferenczi Károly lettem én is, mint édesapám.” Meg kell hagyni, morbid életkezdet, amelynek azonban lett egy másik öndefiníciós következménye is, mégpedig az, hogy Ferenczi Károly később kitalálta magának az Omonymos művésznevet, mivel a modern klasszikus Ferenczy Károly festőművész brendje már lefoglaltatott a magyar művészettörténetben. (A névmagyarázatot bővebben lásd majd még később!)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Így nem csoda, hogy Ferenczi Károly művészetének mindig is fontos elemévé vált a politizálás, a társadalmi-közösségi kérdésekben történő nyílt vagy burkolt erkölcsi állásfoglalás, illetve az alkotásokban leleményesen elrejtett könyörtelen bírálat.

A franciául, angolul és románul is beszélő Ferenczi Károly 1991 után magyarországi, szorosabban véve budapesti bázisáról kiindulva megpróbálta új alapokra helyezni művészetét. Újranősült, tanári állást szerzett, és nyaranta sokat „nomadizált” különféle művésztelepeken. 1992-ben például részt vett a franciaországi Marly le Roi-ban rendezett L’ images de mouvement (a mozgás képei vagy másképp: a mozgás művészete) című nemzetközi alkotótábor kalligráfia műhelyében, ahol a problémán elgondolkodva rátalált az inga ötletére. Ezt a Max Ernst és például Korniss Dezső által is sajátosan alkalmazott, a szürrealizmus, a kalligrafikus, a gesztus-, és az akciófestészet körébe sorolható csurgatásos technikát Ferenczi Károly a transzcendencia, a metafizika és a metaforikusan értelmezhető emberi életút sors- és idővonalaként, sőt egyféle „világtörvényként” próbálta értelmezni, és rendkívül változatos, ötletgazdag formában alkalmazni.

Ám Ferenczi Károly nemcsak a látványos performanszokban, akciókban, konceptuális tárgy- és objektkészítésekben, de műterem híján a vegyes technikás egyedi grafikakészítésben is példaértékű, sőt egy igen hangsúlyos, megkerülhetetlen életművet létrehozó, ragyogó művész volt. 2006-ban, az Erdős Renée Házban rendezett Tavaszi áldozat című kiállításán a klasszikus, elsősorban a görög-római és a keresztény művészet tárgyi és szellemi mintáira reflektáló, rendkívüli érzékenységű, érzelmesen, de nem giccsesen, itt-ott kissé a dekadencia túlfényezett, csábosan túlérett bőrébe bújtatott, mégis hitelesen átszemélyesített, őszintén kitárulkozó műegyüttest állított ki. Csupa szakrális témát! Ezek a megváltódásra áhítozó, az áldozat, a szellemi-lelki átlényegülés, a megbocsátás, a könyörületesség, az elfogadás, az odaadás, a bűnbánat és a szent minták követésének szükségességére utaló, ma már tudjuk, hogy örökérvényű egyedi grafikai művek rámutattak azokra a súlyos problémákra, a „létrontás” azon műveleteire és megnyilvánulásaira, amelyek fenyegetik és rútul csapdába ejtik testi, lelki és szellemi egzisztenciánkat, kockára teszik ember mivoltunkat, és szorongatják értelmünket.

Magyarán ezek a munkák, akkor is és ma is – mintegy a művész személyes problémáinak többleteként – az erkölcsöket romboló zűrzavaros világunkról, az ország válságjelenségeiről, illetve korunk egyetemes krízishelyzeteiről szóltak és szólnak. Már akkor megjelentek lapjain a világ terhét tartó, a világot vállukon, fejükön hordó Atlasz és Kariatida parafrázis-figurák, az álmodó-álmodozó vagy szomorkodó-búslakodó Hírnökök antikizált fejprofiljai, az újrainkarnálódott Moskophoros, Kriophoros figurák, vagyis a borjút, kost, illetve bárányt hordozó hellenisztikus jó pásztorok, azaz a derűs és melankolikus földműves alakok, illetve az áldozatot cipelő kecses tartású ifjak mezítelen aktképei. Már akkor fölbukkantak a Tékozló fiú biblikus témavariációi, valamint a koldusok, az imádkozó, kérő, fohászkodó emberek megejtő alakjai, az Áldott Madonnák és Ikonok, a tenyerekbe temetkező aurás arcok. Sárga és vörös meg feketeszínekben égő Krisztusok tűntek fel a papírokon.

Azonban ez a túlzott vágyódás a messianisztikus jóra és szeretetre, mintha előrevetítette volna, mintha megjósolta volna az anarchia, a pokoli zűrzavar, a polgárháború előérze­té­nek kísértetét, a bosszú, a leszámolás és a sátáni manipuláció allegóriájának hétköznapi megtestesü­lését is. Mert hiába a változás szükségessége, hiába a megigazulás vágyképe, hiába a figyelmeztetés a szellemi, lelki és erkölcsi megújulásra: a jó mindig besétál az erőszak falanxába (csapdájába). Lásd a 2006-os Krízis sorozatát, amely a korabeli utcai eseményekre reflektált!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezek a ma is létező, megtekinthető, szépen keretezett szenvedélyes grafikai lapok gyakran használnak torzító, olykor nehezen felismerhető, visszatérő képi elemeket és szimbólumokat; az erőszakra, az agresszióra, a megsemmisítésre, a veszélyre, az áldozatokra, a kiszolgáltatottakra, valamint a létbizonytalanságra utaló, drámai módon átszemélyesített motívumokat. Vulkánformákat, csuklyás, arctalan figurákat, piramisfejű, kihegyezett karószerű karokkal támadó agresszorokat, kinyújtott nyelvű ördögfejeket, továbbá füstöt, lángot és pokolbéli tűzesőt…

Egyszer valamikor még Erdélyben megkérdezte tőle egy barátja: mondd, te miért festesz? Halálfélelmemben – válaszolta…

A művészt láthatóan igen sok egzisztenciális baj és betegség, úgymint a hosszú szenvedésre ítélt szülők elvesztése, a rossz irányt vett, visszafordíthatatlannak tetsző társadalmi és kulturális folyamatok, a morális züllés, a szellemi leépülés, a kilátástalanság antiperspektívája, entrópiája, vagyis az elmúlás, a hívogató ördög, az integető Kronosz és Lucifer, a vigyorgó halálfej, a gonosz kísértésének és szellemének, a kaszás, illetve a sátáni kutya cave canem figurájának a képe gyötörte. Ezek mind-mind egyes ciklusainak visszatérő szereplői voltak. A halál, a kaszás: „az egyetlen, aki az idők végezetéig ki fog tartani mellettünk. (…) Kezdjünk tehát időben megbarátkozni vele!” – írta egyik képén a testi szenvedése okán is borúlátó Ferenczi, aki máshol morbid halálfejjel azonosította önmagát egy „késeinek” nevezett önarcképén. S a kétségbevonhatatlanság tényeként még azt is ráírta erre a rajzára, hogy: OMONYMUS. Vagyis Ferenczi Károly = OMONYMUS, tehát a két név (a valóságos és a lappangó): azonos, egynemű, egyenértékű! De a görög-latin eredetű szójáték nyilvánvalóan kontra rímel, kontra alliterál, kontra képzettársul az ismert Anonymus név névtelen szerzősségével is. Ám Ferenczi Károly omonymus nem adta fel olyan könnyen veszélybe került, a létrontott világ által támadott és ostromlott hitvallásszerű posztulátumait, bibliás meggyőződéseit, emberi ideáljait. (Bár magát nem tartotta vallásos embernek, a kereszténység tekintetében is módfelett kiművelte magát.) Így, sajátos művészet- és életfilozófiájú rajzaiban, vegyes technikás munkáiban minduntalan találunk más visszatérő témákat és szimbólumokat is.

 

 

 

 

 

 

 

 

„Az ember útja általában nehéz” – állította a művész, tehát a megváltás ténye okán számára is létezhetett a hit pajzsa, a hit igazsága, a hit kapaszkodója, bár – mint már említettem volt – nem volt a szó szoros értelmében vallásgyakorló. A már említett biblikus témáin túl újabb képeinek állandó szereplői voltak az őrangyalok. Ezekből három típus is vigyázott rá (és vele egybeforrt társára): az egyik a tehetetlenséggel, az elgyengüléssel, az erőtlenséggel szemben (Inertia); a másik a leépülés, az elfogyás, az energiavesztés, a halál ellenében (Entropia); a harmadik a véletlenség, a szerencse eszközeivel (Aleatoria). „Vagy a világ csak a tehetetlenség, a véletlen és az entrópia törvényei szerint működik? Ez lenne a mi szentháromságunk, melynek karmai közt vergődünk? Az angyal szerepe a mienk? Küldöttek vagyunk, akiket majd visszahívnak?” – tette fel kétkedő kérdéseit az azóta már eltávozott művész, a szülőhelyére visszatért, örök álomba szenderedett ember.

Talán Ferenczi Károly Omonymus még odaát is mindig felfelé céloz, a magasba tekint, mint egykor, életében; az árral szemben úszik; az életünkért, a művésztársakért küzd; s immár az angyalok segítségével tájékozódik.

(Erdős Renée Ház, Budapest, 2025. augusztus 30 – szeptember 21.)

Főkép: Vörös Krisztus, 2006, vegyes technika, papír, A mi őrangyalaink, 2010, vegyes technika, papír, Cave Canem 1.,, 2008, vegyes technika, papír, Koldusfigurák (részlet a kiállításról),

Szövegközi képek: Kék hullám, Volcano, Beszélő színek, 1980-1982, anyagképek (részlet a kiállításról), Allegro Barbaro Invocatio, 2006, vegyes technika, papír, Szomorú (Aggódó) hírnök, 2005, vegyes technika, papír, Misztikus és mitologikus..., 1994, vegyes technika, papír, Párok őrangyalokkal, 2011, tus, papír, Valami és Én, 2009, (A művész egy ingás performansz rekvizitumával)

Galéria: meghívó,  a kiállítás megnyitója

TOVÁBB A GALÉRIÁBA 1

TOVÁBB A GALÉRIÁBA 2

Fotó: Novotny Tihamér, Katona Csaba, Erdős Renée Ház

 

További képek