„Sic transit…”

Nagy Árpád PIKA, azaz PIKA Nagy Árpád művészetéről - Pesti Vigadó [MMA], Budapest, 2025. szeptember 4 – október 12.

Nagy Árpád, közismert művésznevén, PIKA idén július 19-én töltötte be 75. életévét.

Ám Pikának, a majd 50 év óta tevékenykedő, tehát jelentős életművel rendelkező, több műfajban is rendhagyót alkotó képzőművésznek (s mindemellett egyes életszakaszaiban szegődött tanárnak, olykor művészetkritikusnak, néha verseket és elbeszéléseket is író alanyi szerzőnek) ez idáig csak egyetlenegy szerényebb katalógusa jelent meg 1997-ben, majd 2018-ban elkészült végre napjainkig úgyszintén magányos szigetként létező albuma, amely már valóban hiánypótló kiadvány. Ám máig gyarapodó életműve jóval számosabb, teljesebb, árnyaltabb, egészebb, mint amit eddig bármely válogatás (könyv, kiállítás, tanulmány) eddig bemutatni volt képes belőle. 

Hogy ki volt Nagy Árpád PIKA a ‘70-es ‘80-as évek Erdélyében, közelebbről a kétszer is Romániához csatolt erős magyar múlttal, öntudattal és jelleggel bíró Marosvásárhelyen, leírtam már abban a MAMŰ-katalógusban, amely egy, a Szentendrei Képtárban megrendezett „főnix” kiállításhoz készült, 1989–90-ben. (MAMŰ – Marosvásárhelyi Műhely 1978–1984, Egykor és Ma). Tudniillik ez a tárlat nemcsak feltárta és bemutatta annak a neoavantgárd szellemiségű egykorvolt fiatal alkotócsoportnak a néhány cselekményes évre szorítkozó, 1983–84-ben megszűntetett tevékenységét – amelynek PIKA is alapítójául szegődött –, de a Magyarországon készült új művekkel egyszersmind fel is támasztotta a kényszerűen hamvába hullott (hullasztott) társaság aktivitását. Ebben a rövidnek mondható erdélyi alkotóperiódusban egyrészt az alaktorzító gesztus és a „mágikus realizmus”; másrészt az akkor dívó neoavantgárd irányzatok hatására a kint a tájban és bent a városban lebonyolított akciók; a plasztikus képtárgy-építkezések és folyamatművek; a megtévesztően pontosan rajzolt, fotót helyettesítő „trompe-l’oeil” realizmus; az analitikus képfelbontás és a témaelemző, jegyzetelő rendszerszerűség, vagyis az intellektuális gondolkodás, s az egyszersmind álmérnökien érzéki előadásmód, a festett-rajzolt ideatervek; a konceptuális és a médiaközpontú szemlélet jellemezte alkotónknak a világhoz, korunk akkori valóságához fűződő viszonyát.

 

 

 

 

 

 

 

 

De vajon mi késztethette őt, a Nagy Pál (1929–1979) művésztanár kritikai szemléletén és naprakész műveltségén nevelkedő, kiváló tájékozottságú, az éppen aktuális információkat mindig könyörtelen pontossággal begyűjtő és kielemző festőművészt, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián végzett egykori Abodi Nagy Béla (1918–2012) tanítványt, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egykori díszlettervezőjét arra, hogy 1989-ben elhagyja Erdélyt, s áttelepedjen Magyarországra? A válasz könyörtelenül egyértelmű: az, ami a maműsök körülbelül 70 %-ának a távozását jelentette a ’80-as évek folyamán. Vagyis a Ceauşescu-rezsim minden normális életlehetőséget elszívó, minden emberi kapcsolatot megmérgező, megnyomorító, legfőképp magyar reményvesztettséget gerjesztő diktatúrája; s csak kisebb részben a személyes elhívatottság érvényesítésének parancsa, valamint a maradi művészeti erők sugallta perspektívátlanság elleni lázadás. Pikának meglehetősen későn sikerült távoznia a reménytelenség kelepcéjéből, épp csak a szégyenteljes „etnonacionalista” önkényuralom bukását megelőző hónapokban.

Emlékszem, 1989. november 10-én nyílt meg a MAMŰ-kiállítás a Szentendrei Képtárban, s a tárlat rendezőjeként megtapasztalhattam, hogy december 10-én még merész tettnek számított a menekült, áttelepült művésznek elítélően nyilatkoznia a bosszúálló diktatúráról a MAMŰ kapcsán a televízió nyilvánossága előtt, s december 16-ától számított két hét alatt a Ceauşescu-rezsim, barbár pusztítást hagyván maga után, összeomlott. Így, rögzítve a tényállást a már említett katalógus előszavában, elgondolkodhattam azon, hogy a váratlanul előállt helyzet vajon milyen új alkalmazkodást és életprogramot kényszerít, vált ki majd a régebben és a frissen kivonult (elmenekült, elköltözött) művészekből. Azt pedig csak zárójelben jegyzem meg, hogy Pika perifériára sodródott vergődésének magam is tanúja voltam a maműs dokumentumokat összegyűjtendő erdélyi útjaim és műterem-látogatásaim során, hiszen (Szörtsey Gábor mellett [1951–2004]) ő volt a nélkülözhetetlen kalauzom, sőt szállásadó barátom, ebben az egyáltalán nem veszélytelen helyzetben. Ezekről a kényes, idegőrlő és kockázatos szituációkról sokat tudnék mesélni, ám az ilyes történetszövést nem lehet egy kiállítás-megnyitó keretei közé szorítani. Nagy Árpád tehát közvetlenül áttelepülése után (nagyon is előremutató és a korszellemre ráérző módon) már egy összetett, a teret és a síkot egyaránt igénybe vevő Utazás szárnyakkal című térberendezéssel szerepelt a MAMŰ alkotócsoport kiállításán. A különféle anyagokat és műfajokat, vagyis a konceptuális gondolkodást, az „új szenzibilitás” festészeti felszabadultságát, valamint a népies egyházművészeti giccs expresszív motívumait kombináló installációja – amelyben személyes exodusának keserű, bonyolult, szomorú és mégis felszabadító élményét dolgozta fel – ma már a Ferenczy Múzeum Centrum tulajdonát képezi. Ettől kezdve érdeklődése egyértelműen – az erdélyi „újhullámos” festészeti és grafikai kísérletek után – a „szituáció-teremtő” térberendezések, valamint az új anyagokkal, színezett viasszal, parafinnal, hungarocellel, deszkával kísérletező formázott plasztikus képtárgyak felé fordult. Mindent egybevetve, 1990-től kezdődően: egyértelműen a megújuló lendület, a magára találás felszabadító évei következtek. Sajátos, érzelmileg és gondolatilag túlterhelt műveinek kovásza és táptalaja ekkor a Krizbai Sándor és Elekes Károly társaságában létrehozott ún. PANTENON csoport volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez a rendkívül termékeny négy év 1990 és ’94 között irgalmatlanul kíméletlen, önérzeteket sértő, de mégis nagyszerű eredményeket hozó, közös művekre összpontosító, egymás érvelését sarokba szorító, ezáltal egymást kölcsönösen serkentő, ösztönző közös harcban és cselekvésben telt el. Úgyszólván már az is nagy csoda volt, hogy a három, egyenként is kiváló képességekkel rendelkező súlyos egyéniség, ennyi évet kibírt egymás mellett. Az az ún. „szituáció-teremtő”, koncepciózus tervekben, beépített terekben, dramatizált termekben, szakrálissá, transzcendenssé tett helyszínekben, szegényes, de átlelkesített anyagokban, színpadszerű díszletekben, megkonstruált hangulatokban, filozófiai és vallási szinkretizmusokban, újraértelmezett mitikus hagyományokban, állandó szellemi avantgardizmusban gondolkodó, az élet lényegi kérdéseivel foglalkozó összművészeti törekvés, amelyet közös sajátjukénak mondhattak, ma már önálló utakon-csapásokon halad, fejlődik tovább. Régi tapasztalat, hogy az igazán erős karakterek sohasem tudják feladni saját egyéniségüket, nehezen kivívott önállóságukat. Szükségük van ugyan az együttgondolkodásra, a közös cselekvésre, de a saját ítélőképességükben, „izgatószereikben” és „igazságkeresésükben” olykor jobban bíznak, mint a másikéban. Önálló egyéniségekként, de önként léptek be a közösen emelt szellemi kapu alatt és sértett önérzettel, rombolva rúgták szét az önmaguk köré épített virtuális falakat… Ennek a kudarcnak azonban mégiscsak érdekes tanulsága, hogy alkotónk később (1998–99-től kezdődően) egy másik alakulatban, a számára szeretetteljesebb (szintén 1990-től működő) BLOCK csoportban találta meg azt az inspiráló közeget, közösséget, amely ma is helyettesíti az első elvesztésének hiányát. Zárójelben jegyzem meg, hogy PIKA egy nagyméretű festménnyel szeretett volna adózni a BLOCK-féle életérzésnek, ám felesége váratlan halála befelé fordulásra kényszerítette őt. Így, ezt a félig kész képét nem láthatjuk ezen a tárlaton.

Nagy Árpád áttelepedése utáni téma- és formavilága tehát, ha nem is végérvényesen és abszolút értelemben, de erősen az erdélyi múltból és a PANTENON csoport szellemiségéből táplálkozott. Példának okáért az ún. „Solaris” mítoszból, amelyet Stanisław Lem írt le oly hatásosan azonos című tudományos-fantasztikus regényében. Sőt, már a PANTENON csoportból történő kiválása előtt elkezdte kimunkálni groteszkbe hajló torz világának fájdalmasan ironikus emberfiguráit. Installált plasztikáinak, vegyes technikával készített grafikáinak és tusrajzainak, illetve olaj- vagy színes viaszfestményeinek „kelesztett” formáit, amelyeknek főmotívumai leginkább embrionális állapotú koravén homunculusokra, fej- vagy tésztakoponyaszerű lényekre (más esetekben önállósult testrészekre) emlékeztettek bennünket. Amorfnak nevezhető képlékeny abszurd lényeit gyakran helyezte mértani kubusokra vagy társította metafizikus tárgyi elemekkel, valamint rakosgatta labirintusszerű titokzatos vázszerkezetekre, illetve vonta egyszerre archetipikus és bizarr színpadokra, vagy még inkább kínpadokra. Ennek a „szép új világ”-nak a szereplőit azonban nemigen nevezhettük „valódi” emberi lényeknek, mivel magányos fejtestszerűségükkel, csökött végtagjaikkal csak utaltak az egykori, a teremtettségében természetszerűen egész emberre. Ezek a koponya-homunculusok egyszerűen csak fájtak, szenvedtek, reménytelenkedtek, folyvást torzultak, a maguk mocsarába süppedve szomorkodtak. Tény, hogy nem volt ez egy derűs világ, de a mai művei sem túlságosan azok. Tudniillik a derű halvány visszfényét vagy inkább bizarr fonákját, valamint a téveszméiben tévelygő elbizonytalanodott ember korhangulatát, korszellemét legfeljebb csak a groteszk, szatirikusan gunyoros hangvételű, már-már naturalisztikus eszközökkel élő, a kultúrpolitikai célzásoktól sem mentes álkarikatúraszerű műveiben éreztük és érezzük meg leginkább.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyen telitalálatosan remekbeszabott, emblematikusan verista, szókimondóan ikonikus munkája volt például az a többrészes viaszplasztikája is, amelyet a szentendrei Művésztelepi Galériában megrendezett Félbeszakadt kísérlet című kiállításán mutattunk be 1997-ben. Az általam csak Saslengő Uszkelánynak nevezett egyetlen kiállítási tárgyat képező műegyüttes láttán így jajdult fel a Népszabadság „széplelkű” kritikusa: „[nekem] semmi sem tetszik, aminek az íze didaktikus, ami egyoldalúan degradáló emberképet sugall, ami direkten akarja képembe vágni a tömény létundort – ne okítson engem senki a világ csúfságáról.” Pedig PIKA csak tisztán rátapintott – rámutatott – az egész nyugati posztmodern civilizáció megrendülés ellenes, istenfélelem nélküli, identitásvesztett kultúrájára, a könyörtelen való-világra. Mert ebben az „abszurd színházi jelenetben” nem csupán egy „vallási esemény” keser’ ironikus ábrázolásáról, magyarán a feltámadás-képtelenségről volt szó, hanem az úgynevezett egész modern civilizáció végéről, amely a relativizmus, a gender elmélet, a „hibridizáció”, a vallásellenesség diktatúrájának nyomása alatt él, amelyben minden viszonylagos, s amelyből már teljesen kiveszett a szakrális iránti emberi érzék. (A jelenlegi műterem zűrzavarából kimentett hungarocell alapú viaszplasztika – míg PIKA kórházban fekvő beteg feleségét látogatta – szétmállott, leolvadt a napon. Ha nem így történt volna, ez a szobor-együttes is itt állna most a terem közepén.) „Amíg az expanzionizmus korában [a ’60-s, ’70-es években], az újdonság felismerésének eufórikus állapotában a szabadon száguldozó eszmék utópikus vonatkozásai erősödtek fel, addig a jó húsz évvel később született művekre, inkább az önreflexió, az önirónia, de legalább is a tárgyilagosabb intellektuális megfogalmazás jellemző. A váltás úgy zajlott le, hogy új eszme nem született. Úgy tűnik, [a pozitív] eszmék és utópiák időszaka lejárt (reméljük nem örökre)” – magyarázza Pika a MAMŰ Társaságról szóló Szubjektív reflexiójában 2001-ben. De a Concept című, ironikus munkájában – amely nem más, mint egy vízzel telt akváriumba helyezett lefelé fordított, karaktervonások nélküli „tartósított” emberi fej, ahol csak a büszt aljára írt nyomtatott betűs plasztikus CONCEPT felirat kerül a folyadék felszíne fölé – ugyanezt a „léthelyzetet” és életérzést már 1996-ban is megfogalmazta. (A művet egy homlesszé vált művészbarát eladta, így ez sem kerülhetett a jelenlegi kiállítás opusai közé.)

PIKA 2017-ben egy vitaindítónak szánt írásában, melynek címe Művészet a stílusok után, a következőket rögzíti: „A vezetés átkerült egy kurátori réteg kezébe, akik mögött egyfelől a pénzvilág, másfelől a kulturális hatalom birtokosai állnak. Mostanság a kurátor személyes kapcsolataitól, jó vagy rossz ízlésétől, kiváló vagy silány ötleteitől függ egy-egy kiállítás személyi összetétele, látványvilága és szakmai minőségének a szintje. Ugyanakkor kiépült az az intézményrendszer is, amely képes befolyásolni, sőt alkalmasint diktálni vagy kijelölni bizonyos művészi elképzelések főcsapásait, meghatároz »trendeket« (bár valójában nincsenek is trendek), és szelektálja az elképzeléseibe beilleszthető alkotókat. (…) A »művészetipar« láthatóan a kulturális turizmusra épít, amely manapság százezres, esetenként milliós nagyságrendben képes tömegeket vonzani, és ezt az embermasszát mindenképpen el kell kápráztatni. Ezért aztán az ötletek legfontosabb kritériumai – a sokkolás, a lenyűgözés, a megdöbbentés, az elvarázsolás – egyértelműen a szemlélő szórakoztatását kell, hogy szolgálják. Ez már majdhogynem a cirkusz kategóriájába tartozik.” Mindezeket a folyamatokat azért volt fontos felvázolnom PIKA gondolatainak megidézésével, mert nélkülük érthetetlen lenne az a (örökös) kritikai ellenállás, valamint önfeltárulkozó és korfeltáró magatartás, s az ezzel járó körülhatároltabb figurális forma- és epikusabb magánmitológiai eszmevilág, amely újabb, a ’90-es évek végétől kibontakozó vegyes technikás munkáinak, rajzainak, vázlatainak, reliefszerű applikált műveinek, valamint olajfestményeinek a legfőbb jellemzője. Mert bizony alkotónk nem szégyell megint mitológiáról, históriáról, művészettörténetről, szerelemről, családról, napi kérdésekről, magánéleti problémákról, generációs ellentétekről, számítógépek generálta virtuális valóságokról, migrációról, celebekről, morális disszonanciákról, eltűnt időkről, magányokról, kiüresedésekről, unalmakról, reménytelenségekről, bűnökről, az élet sötét oldalairól, elidegenedésekről, istenvárásokról, korszellemekről: őszintén, gúnyosan, ironikusan, groteszken, rútan, anekdotázóan, démonikusan és szürreálisan szólni – festeni.

 

 

 

 

 

 

 

Lóska Lajos művészettörténész azt állapította meg egyik megnyitóbeszédében 2015-ben (Megjött Godot, MAMŰ Galéria), hogy Pika figurái: elrajzoltak, a férfiak, nők, gyermekek, kamaszok egyaránt gnómok, törpék, véres szeműek, nagyfejűek, kacska kezűek, torzak, tehát az élet abszurditására, horribile dictu értelmetlenségére hívják fel a figyelmünket. Ha nem is fogadhatjuk el szó szerint ezt az összegzést, annyi bizonyos, hogy a művészettörténetben és az esztétikában nem ismeretlen a rútság eszköze és fogalma. Umberto Eco hivatkozik arra A rútság története című könyvben, hogy: „A rútság legelső és ez idáig legteljesebb esztétikája, amelyet Karl Rosenkrantz dolgozott ki 1853-ban, a csúfat a morális rosszal állítja párhuzamba. Amiként a rossz és a bűn szemben állnak a jóval, s a poklot jelentik ahhoz viszonyítva, éppúgy a rút is »a szép pokla«.” A kérdéses probléma azonban U. Eco szerint jóval árnyaltabb ennél, hiszen „meg kell különböztetnünk az önmagában rút dolgokat (a bűzlő székletet, a bomló tetemet, az undorító szagot árasztó fekélyt) a formai rútságtól, amilyen az egész és a részek közötti egyensúly megbomlása.” Ám „a művészeti csúnyaságról beszélve ne feledjük, hogy szinte minden művészetelmélet – legalább is a görögöktől napjainkig – elismeri, hogy a rútság bármely formáját megszépítheti annak hűséges és kifejező művészi ábrázolása.” Egy másik megnyitóbeszédben (Godot-ra várva, Kert Galéria, Szolnok, 2016) Verebes György festőművész teljesen más szemszögből közelíti meg Pika festészetét. Ő azt érzékeli, hogy Nagy Árpád lényei nem valódiak, azaz ritka kivételektől eltekintve többnyire nem konkrét személyeket ábrázolnak, hanem olyan virtuális árnyéklényeket jelenítenek meg, amelyek, akik a mi tulajdonságainkat is hordozzák. Festményeinek szereplői tehát, nemcsak a saját, de a mi démonaink is egyben. Olyanok, akik csak egymás mellet élnek, ám képtelenek az érintésre, az értelmes beszédre, s akik addig uralkodnak felettünk, amíg néven nem tudjuk nevezni őket. Pika festészetének kétségbevonhatatlan erénye, hogy meg meri nevezni a bennünk élő démonainkat. Képeinek valódi vagy inkább megidézett lényei az állatok: a holló, a bárány, a kutya, a sertés, a ló, a tehén. Azonban az emberrel szemben az állatoknak nincs elmúlástudatuk, tehát azonosak önmagukkal, s talán démonjaik sincsenek, az időt nem érzékelik, inkább működnek benne. Ők maguk az Idő! Vagyis tisztán hordozzák az áldozati sorsukat, amelyet mi emberek nem merünk vállalni. Ezzel Pika rámutat az áldozathozatal fontosságának a kérdésére. Ennek az áldozathozatalnak a lényege pedig az, hogy a bennünk élő démonokat néven kell nevezni, mert csak így kerülhetünk közelebb egymáshoz. 

Nagy Árpád PIKA magas szakmai színvonalú, rendkívül határozott karakterű művészetének igaz tanulsága: ha már nem lehet lázadni és új eszmék szerint élni, mert az előttünk járó generációk mindent letaroltak, akkor legalább kifejezni, megfogalmazni, néven nevezni kell a dolgokat, s ellentmondani a személyiséget felszámoló kísértéseknek, a gonosznak.  

„Sic transit…[gloria mundi]”. A kiállítás címének teljessé tett szállóigéje – így múlik el a világ dicsősége – arra is figyelmeztet bennünket, hogy a földi hatalom, gazdagság és dicsőség bizony mulandó. PIKA kemény próbáknak kitett és alávetett élete – életműve – emberségünk, hitünk, igazságérzetünk megtalálására és becsületes megtartására kér bennünket. Mert a test, az anyagi világ eltűnő, változó, a lélek azonban örök: "A lelket ki ne oltsátok!” – szólít fel bennünket a Biblia. PIKA allegóriáktól, jelképektől, művészettörténeti utalásoktól hemzsegő jó értelemben vett színpadias művei, azaz mindig színpadi jelenetté sűrített képei indirekt módon, gyakran iróniába csomagolva, tehát egy-egy igenbe rejtett nemmel, burkolt kritikai éllel, ugyanerre intenek bennünket.  

Végül, hadd áruljak el egy titkot. PIKA eredeti elképzelése szerint nekem ezen a megnyitón Pataki Gábor művészettörténésszel együtt egyszerre kellett volna beszélnem. Ez a kakofónia rajtam kívülálló okok miatt elmaradt. Az eredmény hasznosságáról vagy ártalmáról ne én ítélkezzek!    

Főkép: meghívó.

Szövegközi képek: Európa elrablása, 2016, olaj, vászon, 150x200 cm, Az utolsó romantikusok, 2017, olaj, vászon, 150x200 cm, Asztaltársaság, 2016, olaj, vászon, 200x300 cm, Fura csendélet, 2018, olaj,vászon, 80x100 cm, Pika és Picasso (önarckép Picassoval), 2018. olaj. vászon, 80x100 cm, Szökőkút, 2009, plasztikus táblakép, fa, fém, hungarocell színezett, viasz, 81x121x10 cm, A szépség bűvöletében, 2023, olaj, vászon, 80x100 cm, A nagy ő, 2017, olaj, vászon, 90x120 cm (magántulajdon), Jelek közt, 2011, olaj,  vászon, 90x150 cm, Pika és Van Gogh (önarckép Van Goghgal) 2024, olaj, vászon, 80x100 cm, Kórház, 2025, olaj, vászon, 70x100 cm, Félbeszakadt kísérlet, 1997, szobor-installáció, viasz, vegyes technika, Művésztelepi Galéria Szentendre (a kiállításon nem szerepelt).

Galéria: Novothny Tihamér megnyitja a kiállítást ( Palkó Tibor fotója), kiállítás enteriőr 1-2.

TOVÁBB A GALÉRIÁBA

    

További képek