Votin Dóra Pillanat című kiállítása

Budapest, Vészkijárat Galéria, 2025. szeptember 4 - október 13.

„Egyetlen kérdés megválaszolásán múlik minden: Szólt-e Isten az emberhez? – természetesen önmagáról és arról a szándékáról, hogy megteremti az embert és az őt körülvevő világot -, vagy pedig minden evilági beszéden túl az Abszolút Hallgatás áll?”^[1]

Ezt a mondatot Hans Urs von Balthasar egy negatív teológiai írás^[2]  témájához kapcsolódóan írta, amelynek alapállítása az, hogy bármit mondhatunk Istenre, az nem képes helyénvalónak lenni, mivel Isten annyira más dimenzióban létezik, hogy szavaink megnevezése nem ér f/el hozzá; tehát a csend, a hallgatag odafigyelés, a szavak nélküli kapcsolatteremtés az, amely révén valamiféle fogalmat alkothatunk róla, érzékelhetjük jelenlétét. Úgy vélem, ezt a csendes odahallgatást jelenítik meg Votin Dóra alkotásai a képek néma nyelvén.

 

 

 

 

 

 

 

Mutatis mutandis: Votin Dóra fatábla képeit szemlélve kérdezhetjük: szólt-e az elhagyott fadarab a művészhez, hogy képként alkossa meg, teremtse újjá? Ha igen, milyen késztetésből, indíttatásból valósult meg? Milyen az a tekintet, amely meglátja az elveszettben, a félredobottban az életre keltés lehetőségét. Votin Dóra világra érzékeny tekintete az, amely hallgatag párbeszédbe kezdett a természetben található egyik legváltozatosabb anyaggal, a fával, és hallgatott hívására: az elhagyott, elhajított, semmire kellőnek ítélt – ember által már korábban megmunkált, vagy felhasznált – fadarabok, falapok lettek alkotásainak alapjává, hasonlóan ahogy „az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett”.^[3] Ennek a folyamatnak az alkotásait láthatjuk a Pillanat című kiállításon: eldobott, elvetett, félrehajított kis falapdarabok, Votin Dóra keze alatt értékes tárgyakká, műalkotásokká alakultak, és alakulnak folyamatosan: a korhadásra, enyészetre ítélt fadarabok néma jelzéseire figyel fel, felveszi őket, és egészen más módon, mint korábbi használatuk volt, újjá varázsolja őket: felfedi értéküket színeket, formákat, faktúrákat emel ki; nem átalakítja, hanem megmutatja az egyes darabokat nyers, elesett szépségükben, és ezáltal új értéket is ad nekik; ráhagyatkozik az anyag természetére, természetes voltára, a talált tárgy titkait fejti meg struktúrájában, színeiben, formájában, mindezt úgy, hogy   együttműködik az anyaggal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Többrétegű utalásmezőt hoznak létre ezek a kisméretű táblaképek:  új történetbe foglalja a valahai történetéből kimozdított anyagot, új megvilágításba, új kontextusba helyezi: a funkcionalitásból, a hasznosságból a művészet világába, az alkotások történetébe, a szépség, az újra adott méltóság történeteibe.  Színnel, árnyalattal, kiemeléssel vonallal, felületi átírással, átfestéssel új megmutatkozási lehetőséget ad a fatábláknak, amelyek ilyen módon utalnak a középkori oltárképekre is, amelyeket szintén fatáblákra festettek. A francia nyelv őrzi is ezt, ahogy a table szót megtarja az oltárkép jelentésű (retable) szóban.^[4]  Ahogy az arany és ezüst színeinek különböző árnyalatai megjelennek a képeken, ami ellentmondásnak és egymást kizárónak tűnik az elnyűtt, eldobott fa egyszerűsége és a nemesfémek színei között utal az oltárképekre. Referencia lehet a japán kintsugi technika, amely a széttört porcelándarabokat illeszti össze arany színű vonalakkal, és az alkotások által hordozott szemlélet utal arra, hogy a teremtésben a teremtettek és a teremtmények élete és értéke egyenrangú: a világ változatos gazdagságának tárgyai és jelenségei egyaránt hordozzák a szépség jeleit – hol láthatóbban, hol kevésbé észrevehetően: az értő tekintet számára nyílik meg a tárgyak valódi létértéke.

 

 

 

 

 

 

 

A sérülések és seb szintén tágítják a referencia-mezőt:, a fatáblák kopásai, vágatai, recéi, egyenetlenségei mind a művészi képi kiindulás jelei lesznek Votin Dóra képei számára; a faktúrák csodálatos felületekké alakulnak, ahogy az évgyűrűkből mintha bedobott kő vízvonalai vagy tó vizének visszatükröződései válnak; a göcsörtökből, gyűrődésekből emberi alakok feje; a bevágatokból arannyal csillogó ajtó; áttetsző alakok sejlenek elő – emlékként – a régi ajtótábla darabján; az arannyal lángoló angyal áldást szór.

Votin Dóra látszólag kevés festői gesztussal dolgozik – ami kimondott célja is; a japán wasabi esztétikával rokon szemléletmódját fogalmazza meg ő maga is, de ez megtalálható a keresztény művészi hagyományban is, de például a geometrikus művészeti alkotásokban is: minél kevesebbel, minél többet, minél egyszerűbben minél tágabbat kifejezni, megmutatni. Távolabbi utalásként Paul Klee képi-festészeti gondolkodásmódjával tudnám kapcsolatba hozni Votin Dóra képeit.

Fontosnak vélem, hogy a felemelés – megemelés mozdulatát, gesztusát is hordozzák ezek a kisméretű táblaképek: először a konkrét felemelésé, amikor a fát szemmel, tekintettel megtalálja, majd kézzel felemeli, aztán a gondolatfolyamat – variációk és festői kézmozdulatok –, amellyel a fát, és puszta falapból, deszkából alkotássá emeli fel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kiállítás címe Pillanat - egy-egy kivételes, nagyon rövid időtartamú felismerésre, élményre, megérintettségre utalhat, amikor a kimondhatatlan belülről érinti meg az embert; olyan intenzív jelenlét, amely megrendítően kétségtelenné teszi a transzcendens jelenvalóságát. Ezekből a pillanatokból mutatnak egy-egy (utó) képet Votin Dóra festett fatáblái. 

Az emberi lét nagyszerűsége, hogy művészi alkotásokat hozhat létre, azok örömöt, fényt, változást hozhatnak életébe. Létezésünk nemcsak a Maslow-piramis aljára terjed ki. József Attila verse nemcsak azt mondja, hogy „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, hanem azt is, hogy „A mindenséggel mérd magad!”^[5]; és ahhoz, hogy az ember a mindenséggel és a mindenséghez tudja mérni magát, hogy ne feledkezzen meg a transzcendens dimenzióról sem, elengedhetetlenül szükséges a művészet, a műalkotások  folytonos megszületése – ehhez járulnak hozzá Votin Dóra alkotásai is.

Máthé Andrea

Megnyitó 2025. szeptember 4. 18h