That’it/ Ez van

Szamódy Zsolt kiállítása - Pozsony, 2025. szeptember 04.

That’s it. Ez van. Szamódy Zsolt reprezentatív kiállításának címe valójában egy nagy ívű életmű emblémája. Az embléma grafikus jelkép vagy szimbólum. Gyakran tartalmaz szöveget és képi elemeket is. A kifejezés a görög „emblema” szóból származik, ami „beillesztett díszítést” jelent. Az „Ez van” cím egy 1974-ben (ötven éve) lefotózott csónak hátsó falán szerepel az alkotó által olyannyira kedvelt jelsorozatként - graffitiként. Tehát az „Ez van” kifejezés felszámolhatatlan jelenidejűségében az idő emberformáló drámaiságával 50 év eseménytörténete koncentrálódik. Ezek a fotók egyfelől születésük jelenidejét már félretéve, akarva-akaratlanul az eltűnt idő nyomaivá váltak, másfelől az eltűnni akaró idő rögzített pillanatait, mint jelenvalót tüntetik fel. Az idő természetéről töprengő Szent Ágoston arra a megállapításra jut, hogy a múlt már nincs, a jövő még nincs, az „ez van” jelene pedig nem más, mint folyamatos elillanás. Ez van – mondják és demonstrálják Szamódy Zsolt képei. Az idő közönyét, közömbösségét mintegy a ténymegállapítás tárgyilagosságával megjelenítve. Ám e látszólagosan hűvös számbavételt, összegző belátást kifejező nyelvi forma mennyi módon szólalhat meg, mennyi regiszteren artikulálható! Lehet a tartalommal telt idő fölötti öröm hangja, lehet a visszatekintés során megképződő meglepetés felkiáltása, lehet az eltűnő idő szomorúságából születő sóhaj, lehet az értelmező elme utólagos felismeréseinek józan logosza. Szamódy Zsolt képeinek vizuális természete szinte minden esetben lehetővé teszi, mintegy felkínálja ezeket a széles skálán mozgó értelmezési kereteteket, hiszen képalkotói eszközrendszere az opera aperta – nyitott mű - megalkotására törekszik, melyben a képnéző benső világa a végső megszólított. A kiállítás terei  megpróbálják bemutatni Szamódy Zsolt munkásságának mind a horizontális, mind a vertikális horizontját. A horizontális tagoltságban az életmű tematikus változatossága és összetettsége – a témák, helyszínek, motívumok sokszínűsége mutatkozik meg. Az emberi szellemnek az a folyton vibráló-cikázó kíváncsisága, ámulata, ami újra és újra más valóságkonstellációkban látja meg a lelket mozgásban tartó lényegszerűségeket. A kiállítás képeinek vertikális dimenziója pedig a képfelszín látható tárgyiasságaitól a bennük megképződő lehetséges értelmezési, jelentésadási horizontok mély tágasságáig tart. A kiállítás megnyitójának fel kell tennie azt a kérdést, hogy mi az az alkotói sajátosság, búvópatakként végighúzódó személyes karakterjegy, ami az 50 év perspektívájában szétnyílva konstanciát, kohéziót teremt az itt látható képek között? Azaz: mi alkotja meg a Szamódy-képek differentia specificáját? Szamódy Zsolt dokumentatív fotókat

készít, a szem optikája számára megmutatkozó valóságot rögzíti, legyen az egy gyártelep, egy katonai erőd, egy adriai kikötő vagy egy kínai város spontán életképe. Az itt látható képek azonban az alkotó eredeti szándékával mit sem törődve itt nem érnek véget. Elkezdenek mélyülni a dokumentáció tárgyszerűségéből. Mozgásba lendülnek. Ezért az a benyomásunk, hogy Szamódy Zsolt képeinek tematikus és formai gazdagsága, sokszínűsége mögött nagyon markánsan rajzolódik ki a képlétesítésnek az a mozzanata, amit a képzetek archetípusos jelenlétének nevezhetünk. Carl Gustav Jung megfogalmazásában az archetípus azokat a képi sémákat jelöli, amelyek közös motívumok a különböző területeken élő népek mitológiájában, és melyek a kollektív tudatalattiból eredeztethetők. Az archetípus a világértés olyan egyetemes sémája, ami minden kulturális és művészeti objektiváció végső alapja. Az archetípusos képek az ősidők sötétjébe vezetnek vissza, melyben az elemi formák, az elemi képzetek viszonyrendszerré formálódtak, és tagolttá, elrendezetté tették az embert körülvevő valóságot. Kialakították az „Ez van” belátáshoz szükséges kognitív tér elemi építőköveit. Az elemi ebben az esetben nem egyszerűt vagy a primitívet jelent, hanem az elementárist, az elemi erejűt, ami még előtte van a kombinatív elme műveleteinek. Az elemi elválasztásoknak ez a határozott kontúrú jelenléte Szamódy Zsolt képeinek legtöbbjén a rögzített látvány konstitutív jegye. Gyakran a kompozíció, a vizuális sík látható formálójaként, sokszor azonban a kép tudatalattijaként, szinte spontán módon, a szerző akarata nélkül válik a kép lehetséges értelemhorizontjának részévé. Tehát egy ösztönmozzanat révén, mintegy a látvány mögül kezd beszélni a kép. A konkrét téma mögött a víz és tenger, szilárd-elomló, emelkedő-alábukó, születő-pusztuló, látható-láthatatlan egymást feltételező kettősségei mint az archetípusos funkciók alkotják meg az életmű képiségének világszerűségét. A kert-erdő-park, tenger-víz-csónak, föld-kőzet-homok, ajtó-kapu-lépcső, nyom-jel-felirat motivikus képi jelenléte a valóságértésünket lehetővé tevő elemi képzetek tiszta rendjébe tagozódik. Ez a folyamatos organikus visszakötöttség teszi az „Ez van” értelmében oly világossá, transzparenssé a falon látható képeket. Szamódy képkompozícióinak centrális elrendezése erőteljesen szolgálja ezt a „visszakötést” a jelek és jelölők alaprendjébe. Képeinek motivikus letisztultsága, pontossága, feszessége az egy-egy vezérmotívumba sűrűsödő képiség létrejöttét teszi lehetővé. Az így születő (születésben levő) – jelentéskoncentrátum egyenes vonalú kapcsolatot hoz létre a képfelszín és a valóságpillanat között, azaz a képen láttatott Most és a képben rögzült Most között. Ez az idő és képzet közti sajátos kapcsolat adja Szamódy Zsolt képeinek valódi mélységét, hiszen a képtér mélysége (a perspektivikus térdemonstráció) ebben a teremtett vizuális vonatkozásrendszerben látványosan „felszívódik” a képfelszínben.

A kiállítás képeinek megatározó része színezett cianotípia és színezett emulzió, hiszen Szamódy Zsolt az utóbbi években ezeknek a technikáknak a kísérletező mesterévé vált. Ezekben a képekben az alkotó a digitális fotózás széles technikai repertoárját szintetizálja, mintegy visszavezeti az analóg fotó hőskorának két alapvető komponenséhez, a fény képteremtő erejéhez és az egyedi/egyszeri képteremtéshez, amennyiben ezek a képek a születéseseményük megismételhetetlenségébe rögzültek, még egyszer ebben a formában  nem hívhatók elő. A képek így szó szerint az alkotó egyedi kézjelei, kézlenyomatai. A  saját kézzel felvitt emulziós felületre fényképezett képen egyrészt szinte tapintható a felvitt emulzió véletlen anyagszerűsége, és anyagsűrűsége,  másrészt pedig ebből fakadóan elmosódik és imagináriussá válik a szokványos fotórealizmus. Az ezzel az eljárással készült képek közül különösen izgalmasak számomra a komáromi erődről készült munkák és a kínai tárgyú képek, hiszen mindkét esetben a technikának köszönhetően felerősödik és sajátos aurát hoz létre a tárgyi valóságukban amúgy is meglevő vizuális egzotikum. A labirintusszerű, kazamatarendszereket alkotó  erőd és a kínai Velence keleti egzotikumának mikroképei tiszta dokumentaritásuk ellenére egy varázsvilágba vezetik a nézőjüket a technikai kidolgozás eredetisége és egyszerisége révén. Az az érzésünk lehet, hogy e terek labirintusain keresztül az idő és a lélek labirintusaiba kerülünk. A kiállítás sajátos atmoszférájához erőteljesen hozzájárul az is, hogy nagyon sok munkán képtárgyként megjelenik a vízfelület. Szamódy képein a víz mindig konkrét tárgyiság: Balaton, Tisza, Atlanti-óceán vagy akár egy kínai laguna vagy csatorna, azonban minden esetben érzékelhetjük a víznek az őselemszerű jelenlétét is. A képeken a víz nádat és csónakot ringat, mint egy gondos anya, burjánzó növényzetet táplál életadó nedvvel, létrehoz és elmos nyomokat, épít és rombol, tükröz és megkettőz, káprázatokat, hallucinációkat kínál a szem és a fül számára, ahogy a színes balatoni fotókon látjuk. Pantha rei - állapították meg a görögök. Minden folyik. Minden mozog. Még akkor is, ha mozdulatlannak tűnik, mint az állóvizek, vagy a tavon veszteglő csónakok. Valószínűleg az is Szamódy képi világának egyik titka, ahogy a mozgás és a mozdulatlanság, az állandóság és a változás, az ebből fakadó épülés és rombolás mindig szimultán együttáramlásban van jelen, s úgy működik, mint a víz ringása. Bravúros példája ennek a rendkívül letisztult Jelenlét című kép. Az óceánpart

homokjába markánsan kirajzolódó három lábnyom egészen különös fény-árnyék viszonyaival ihletetten mutat rá saját eseményhorizontjára, arra, hogy az éppen így kialakult kontúrok (a test vertikális lenyomata) pillanatokon belül végzetesen és örökre eltűnnek a következő hullám kisodródásával. Mindezzel pedig új nyomok, új pillanatnyi jelenlétek hordozófelülete jön létre. A kép a legelemibb letisztultságban mutatja be ezt az egyszerű, mindennapi mégis oly felkavaró vízparti metamorfózist, s így minden szándékoltság nélkül a tünékeny emberi élet képi allegóriája tud lenni. Ennek a képtípusnak egy variációját adják azok a munkák, melyek fokozati stációkban dokumentálják azt a mindennapi szemnek gyakran láthatatlan, ám folyamatosan zajló nagy környezeti eseményt, melyben lezajlik a flóra és televény eluralkodása az ember által alkotott épített tárgyi környezeten és a tárgyi környezet visszamálik, visszakopik, visszarendeződik a természeti rendbe. Az itt látható képek közül ide tartoznak a Soave-sorozat darabjai, melyeken egy eredetileg reneszánsz kori kert változás- és alakulástörténetének a szinkronmetszeteit láthatjuk mind a természeti környezet, mind az épített struktúrák, lépcsők, falak, szobrok vonatkozásában. Az akvarellpapírra felvitt emulzióra fotózott képek szinte az őserdővel benőtt maja templomvárosok falazatainak, sztéléinek, lombozatig emelkedő lépcsőinek mitikus-mágikus szellemi világát idézik meg. S talán annyiban is helytálló ez az érzetünk, hogy ezeken a képeken is a rejtőzködő, önmagát a kíváncsi szem elől megvonó világba engednek egy-egy szinte tolakodó bepillantást.

A kiállításban külön egységet alkotnak a szerző Tisza-képei. A Tisza Magyarország szimbolikus folyója, ami többnyire sík partszakaszok közt kettészeli a magyar alföldet. A gyakran provokatív lendülettel felvitt emulzión megjelenő egyszerű képtárgy: csónak, híd, komp, nádas a képfelület egészén szinte megfolyva kísértetiesen izgalmas felületet hoz létre. E tekintetben különösen bravúros a Szatmárcseke című kép, melyen az éppen kanyarodó, lombokkal szegezett folyó közepén egy kiszáradt fa ágaskodik. A fénnyel szórt vízfelületből kirajzolódó sötét kontúrú fa egyszerre mutatkozik sorsszimbólumnak, közvetítőnek ég és föld, élet és halál közt.

Egy korábbi kiállítás kapcsán Kincses Károly fotótörténész azt mondta Szomódy Zsolt képeiről: „Fotói arról számolnak be, hogy a Nap idén is sütött, a víz csillogott és szelíden fodrozódott, a füvek, nádasok, fák kizöldültek, a félig elmerült csónakok még tovább süllyedtek, és tudomást sem vettek az itt nyaraló emberekről.” Valóban így van ez. A falakon látható képek mégis radikálisan az ebbe a teremtett világba belehelyezett emberről szólnak, és a szó eredeti értelmében vett humanista perspektívát működtetnek, s valószínűleg ebből táplálkozik a képek vitathatatlan esztétikai egyedisége.

A kiállítást megnyitom!

Komálovics Zoltán

Főkép: Ez van

Szövegközi fotó: A Labirintus kijárata III., Tiger Hill Garden, 2014,  Nyugati Bástya bejárata, 1999, Turul szárny, Dobapuszta, 2000

Galéria: Komálovics Zoltán - Václav Macek - Szamódy Zsolt; Szamódy Zsolt - Komálovics Zoltán; a tárlat közönsége

TOVÁBB A GALÉRIÁBA

További képek