A BÁBUK URA / A sárkányfutó átka

Azt, hogy ez egy közkedvelt előadás lesz-e, amire a felnőttek szívesen viszik a gyerekeket, nem lehet megjósolni. Az előadás gyönyörű, hangos, hangulatos, látványos. Kár lenne érte.

Ízléses, ízléstelen. Jól megcsinált, de döcögősen működő. Kapudrog, mégis félremegy. Számos témát felvet, továbbgondolható, de túlzó. Túlzásában remek, remekségében lapos. Bábosságában fenséges, színészvezetésében papírmasés. Engem mindig azok a darabok érdekelnek, amelyeket nagyon utálok vagy nagyon imádok, de hogy ne tudjam eldönteni…?

Kevés a kiskamaszoknak szóló darab. Nehéz a korosztály – hiszen sok mindenhez már túl nagyok, túl érettek –, sok téma és számos kérdés már gyerekesnek tetszik előttük, ám bizonyos témák, tartalmak még elérhetetlenek, megfoghatatlanok a számukra. Már ifjúsági darabból is kevés van, ám aki ennek egy szeletével akar találkozni a hazai színpadon, 10-14 éveseket akar bársonyra szoktatni, az viszonylag szűk palettáról válogathat.  

Kevés a kiskamaszoknak szóló darab. Még kevesebb az, amivel ezt az amúgy szűknek tűnő életkori szakaszt tényleg fel lehet ölelni: egészen mást gondol, érzékel a világból egy 10 éves, mint egy 12 éves. Teljesen más témák foglalkoztatnak egy érett, 14 éves nagylányt, mint egy 11 éves kisfiút. Mást ismer, mást fogyaszt, mást ért. Ugyanez a kérdés a bábszínházban már a bejáratnál jelentkezik: egy 10 éves örül, mert még benne van, egy 13 éves meg fúj, mert játékként azonosítja a mozgó tárgyat, és nem szeretné, ha gyereknek néznék.

Kevés a kiskamaszoknak szóló darab. De még kevesebb a kiskamaszoknak szóló, jó arányérzékkel és jó ízléssel megalkotott előadás. Az életkornak sajátja, hogy még szórakoztatja a tabudöntés (csúnya beszéd, „felnőttes” témák, hangos zene, negyedik fal leomlása, stb.), vagy akár az, ha olyan témához vagy feldolgozáshoz kerülnek közel, amivel ritkán találkoztak addig. Simán őrült tapsra és ünneplésre hangolható egy teljes nézőtér azzal, ha ráoltjuk a villanyt, majd ütemes zenére kiabálunk. Csak hát nem ízléses.

 

 

 

 

 

 

A sárkányfutó átkában, mindabból, amiről fentebb szó van, valamennyi megtalálható. Nagyon sok szempontból egyszerűen telitalálat, és nem csodálkoznék, ha lennének, akik számára ez lesz a modern bábszínház kapudrogja. A színpadkép, a bábok, a tökéletesen működő, látványos, profi technika, az esztétikai és dramaturgiai halmozás, túlfokozás tökéletesen illeszkedik a kijelölt életkor magas ingerküszöbbel rendelkező fiatal nézőihez.

A darab egy sakk-tematikájú fantasy, amelyben egy Szofi nevű kislány (Spiegel Anna) – egy sakkversenyre készülve és a saját családi krízise elől menekülve – leszökik a pincébe. A pincében aztán megnyílik előtte egy sakk-világ, a Csaturanga. Csakhamar kiderül, hogy életének főszereplői: válásban lévő szülei (Krucsó Rita, Hannus Zoltán) a fekete és fehér király és királynő, akiket kiegészítenek a sakktáblán lévő bábuk, gyalogok, bástyák, futók, lovasok: ők ezen a ponton két kivétellel már csak Csaturanga szereplői. A történet szerint a kislány a sakkvilágban felfedezi „eltűnt” apját és annak oldalán a fehér tábor vezetőjeként meg kell küzdenie a félelmetes hírű Sárkányfutóval és a Sötét Vezérrel. Kalandos útja során számos veszélyes helyen megy át (például a humoros Kibic-földön, ahol a tábla mellett okoskodók a legnagyobb félelmeit visszhangzó mocsárba igyekeznek berántani), társai egy paraszt (Csarkó Bettina), egy bástya (Teszárek Csaba) és egy huszár (Barna Zsombor), majd később egy, az ellenség karmai közül kiszabadított futó (Márkus Sándor).

 

 

 

 

 

 

A darab egyértelmű erőssége a bábos világ és a látvány: Ágfay Míra fiatal bábtervező rendkívül érzékenyen fogta meg a sakkfigurákban rejlő lehetőségeket. Több elgondolásra nyitott, árnyalt jelentést hozott létre, és nemcsak a figurák méretével, darabbeli jelentőségével, akcióival, de a térbeli mozgásuk és jellemük közti viszonnyal is képes volt többletet létrehozni.

A világot és a benne felmerülő kalandok lehetőségét egyértelműen a Gyűrűk Ura-világgal keretezte a díszlettervező, Kupás Anna és az animációkért felelős Ujvári Bors. A történet alapvetően alkalmas a párhuzam felállítására: a kalandozás közben a filmet és a könyv térképeit képileg megidéző háttérvetítések vezették a hősök útját, a fekete király és királynő pedig egyértelműen a LotR-világból érkeztek – ezt szó szerinti idézetek és történetszálak is erősítették.

 

 

 

 

 

 

Bizonyos pontokon számomra már a plágium határát súrolta az előadás, hiszen az előadás képi világának egy jelentős részét, az egyik fő történetszálat és annak megoldását is A Gyűrűk Urából kölcsönözték az alkotók. Mindenesetre bátor jogi vállalkozás elemeiben és mennyiségében is ennyit idézni, az alapművek bárminemű nyilvános utalásának feltüntetése nélkül.

Más kérdés, hogy mennyire mérték fel helyesen előzetes az életkori kategóriákat, ha szövegszerűen, történetvezetésben és képileg is megidézi a darab A Gyűrűk Urát, miközben ezt a 10-14 évesek már egyáltalán nem ismerik, nem csak nem olvasták, de a filmet sem látták (legalábbis 100 gyerekből 0, véletlenszerű minta alapján erre enged következtetni). Ugyanez vonatkozik a szöveg többi áthallására, merthogy áthallás, vendégszöveg, utalás, intertextus azért volt rendesen – ezek döntő többségükben nem ismertek a mai kiskamaszok számára. Az utalásokkal alapvetően nincs is gond, hiszen szólhat más jelentéssel is több befogadói réteg számára egy darab, de tudván, hogy a megcélzott korosztályból hányan nem ismerik a mű „előzményét” (sehányan), intertextusait (pl. a Toldit csak 12 évesen olvassák, a 10-11 évesek nem ismerik) felveti, hogy tényleg a megcélzott korosztálynak szól-e az előadás.

A vállalt utalások a fentiek alapján többnyire a célközönség feje fölött történnek, s ennek igen rosszízű verziója volt az előadásban néhány mémesedett politikai ügy felemlegetése és ennek ismételgetése, amihez a gyerekeknek vagy még nincs közük (mert nem foglalkoznak vele, ugyanis 10-11-12 évesek), vagy ismét csak ugyanazt a felszínes két mondatot kapják kontextus nélkül, megismerési és véleményformálási lehetőség nélkül. Mintha a főszereplő egyik központi „üzenete” nem is az lett volna, hogy a gyerekeknek nem kell részt venniük a felnőttek megkezdett játszmáiban…

A történet egyébiránt érdekes: adott egy fantasy-világ, ami egy másik világból nyílik, ahol a főszereplő a „fenti” világból származó tudását és bátorságát felhasználva juthat megoldásra. Nem véletlen hitte el eleddig mindenki, amit a szerző nyilatkozott és amit a színlapon is feltüntettek, miszerint az alapművet egy regénysorozat első részéből alkalmazták színpadra. A szöveg bonyolultsága, sűrűsége (jó és rossz értelemben egyaránt) többször olyan benyomást keltett, mintha az alapműben kifejtett regényoldalak nehezen lettek volna alkalmazhatók a színpadra: gyakran volt olyan elem, ötlet, csavar, ami nem, vagy korábban épp hogy be volt vezetve. Szofi gyakran így nyert meg apró csatákat a harcban: egy alig bevezetett eszközzel, jelmondattal, amit hirtelen felidéznek, előkapnak hirtelen, mint minden megoldását és kulcsát. Néhány példával élve: nem épül szervesen a dramaturgiába a Sárkányfutó legyőzésének módja, a bábu továbbélése legyőzése után, egyáltalán a figura kiemelése azáltal, hogy később mint játékmester szerepel a fenti világban. Zagyvának tűnik a kétszeres elsüllyedés a mocsárban, és teljesen a semmiből jön a Paraszt Juditka felemelkedése és királynővé válása – no meg az egész végső ütközet. A szereplők igazságként közölnek dolgokat: mintha a történet magyarázata, logikus építkezése bukfenceket vetne.

 

 

 

 

 

 

Mivel a színlapon és a bábszínház honlapján is megjelenő szerzőről, Arjun P. Anandról maga a rendező is úgy nyilatkozott, mint egy létező szerzőre, akinek a jelen színpadi mű alapjául szolgáló ifjúsági regényt köszönhetjük, joggal gondolhatta a közönség, hogy az előadás dramaturgiai túlbonyolításainak oka az, hogy a regény szálait nehéz volt színpadra alkalmazni.

A szerző viszont nem létezik, és a művet a rendező, Fábián Péter jegyzi.

Az előadás a fentiek ellenére többnyire működik. A technikák változatossága és váltásai, a mozgalmas és mozgó színpadkép, a halmozások érdekessé és élvezetessé teszik a darabot. Az interaktivitással, úgy gondolom, nem él jól a darab, ha a fentieken kívül valamit a szemére lehet vetni, az az, hogy gyakran és feleslegesen nyitnak a közönség felé, 10-14 éveseket hangos kiabálásra, drukkolásra késztetnek, azonban elfelejtik látványosan visszazárni a szélesre tárt ajtót, így az előadás a nézőtérről bizonyos pontokon a közbeszólások, az állandó zaj miatt élvezhetetlenné vált, nem lehetett hallani, követni.

 

 

 

 

 

 

Emellett kellemetlenül sok a káromkodás – a paraszt (későbbi királynő?) például valamilyen palócos tájszólással úgy jellemeztetik nyelvileg, mint aki maga elé vett egy pár sornyi káromkodást, és azt próbálja végig variálni.

Azt, hogy ez egy közkedvelt előadás lesz-e, amire a felnőttek szívesen viszik a gyerekeket, nem lehet megjósolni. Az előadás gyönyörű, hangos, hangulatos, látványos. Kár lenne érte.

(Budapest Bábszínház - bemutató: 2025. 10. 11. Író: Arjun P. Anand, színpadi változat: Fábián Péter, dramaturg: Gimesi Dóra, zeneszerző: Zságer-Varga Ákos, díszlettervező: Kupás Anna, jelmez- és bábtervező: Ágfay Míra, koreográfus: Horkay Barnabás, animáció: Ujvári Bors, projection mapping: Guzmics Gergely, fénytervező: Szondi György, rendezőasszisztens: Bánky Eszter, rendező: Fábián Péter)

Fotó: Piti Marcell/ Budapest Bábszínház

További képek