FECSKESZÁRNYAK - Gerzson-emlékkiállítás

Gerzson Pál festőművész budapesti emlékkiállítása

Egy XX. század második felében, és a második és a harmadik évezred fordulóján élt és alkotott festőművész, Gerzson Pál munkásságába adott bepillantást a Fecskeszárnyak című emlékkiállítási kollekció, amely a budapesti-belvárosi Széphárom Közösségi Térben 2025 októberének utolsó napjaiban nyílt kiállításon került közönség elé. Ez a budapesti együttes természetesen nem tárhatta fel az életmű teljességét, gazdagságát: az 1950-es évek közepén indult, s a 2008-ban lezárult pálya hatalmas műegyüttest termett, köztük olyan alkotásokat is, amelyek konkrét helyre komponált, közösségi terekbe illesztett kompozíciók, s ezért a kiállítótermekben soha nem jelenhetnek meg. Az erre a műcsoportra való hivatkozással azt azonban nyomatékosíthatjuk, hogy Gerzson mester hallatlan sokoldalú alkotó volt: festett freskót és pannót, komponált üvegablakot és készített faintarziát, tervezett tűzzománc-faliképet és falikárpitot: az állandóságot célzó, az egy-egy adott környezethez való kötődést  tanúsító monumentális alkotásai Budapesten, Kunszentmiklóson, Szegeden, Pécsen, Mátészalkán és Helsinkiben lelhetők meg. És ha már a kiállításra került képeken túli szférákról is szólunk, akkor kötelességünk megemlékezni e művész pedagógiai, művésznevelői munkásságáról is: arról, hogy évtizedekig volt a Magyar Iparművészeti, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, ahol tanárként, majd tanszékvezetőként tanítványok seregét, művész-generációk sorát indította útjára. S mindemellett fontos volt művészetszervezői, a magyar művészközösségért kifejtett tevékenysége is: a különböző művésztársaságokban vállalt funkciók és feladatok, s egy rendkívül nehéz időszakban, a kilencvenes években a képzőművész szövetségi elnöki tiszt betöltése is árnyalják, gazdagítják alkotói portréját.

Közel és távol, 1989

A legfontosabbak azonban a képek: a képek, amelyek megrajzolni hivatottak az alkotóívet. Azt az alkotói ívet, amely folytonos változásokkal, módosulásokkal, elmozdulásokkal, átalakulásokkal, a művészi tanulságok egymásra réteződésével épült. A XX. század, és hangsúlyosan a XX. század Közép-Európájának számos alkotójához hasonló utat járt be Gerzson Pál is: a természetelvű megjelenítéstől, a figurális ábrázolástól, a festői leírástól fokozatosan eltávolodott, kezdetben a valóságelemek stilizálása felé fordult, hogy aztán átlépjen egy új alkotói és kifejezési lehetőségeket megnyitó világ, az elvonatkoztatások kapuján. A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek fordulójára tehető ez a váltás, amelynek eredményeként a konkrétumok fokozatosan eltűntek-átalakultak, a felismerhetőségek szertefoszlottak vagy jelszerűségekbe burkolóztak, hogy aztán már csak a színek és a formák szabad, festői asszociációkból szőtt fantázia-képei rögzüljenek a vásznakon. Itt már szabadon szárnyalhatott a festői fantázia: nem kötötték meg az ecsetet tartó kezet, és a kezet irányító alkotói szándékot és gondolatot a több évszázados képalkotó konvenciók, sutba lehetett dobni a perspektívát, az előteret, középteret és hátteret, a horizontot, s ezáltal határtalanná tágult a tér, titokzatos síkok és rejtélyes mélységek feleselgettek egymással, és szabaddá vált a formateremtés is: nem voltak már azonosítási és megfelelési kényszerek, a motívumok öntörvényűekké váltak. A nagy képépítő elemekből komponált művek a természet, a valóság asszociatív értelmezéséből születtek meg, amelyeket aztán újabb áttételekkel gazdagíthatnak a befogadói képzettársítás-sorok. Ez a Gerzson-életmű 1976-tól a kétezres évek első évtizedéig ívelő periódusát reprezentáló együttese a kirobbanó absztrakttá vált festő törekvéseit reprezentálta. Klasszikusak a keretek, a formák és a technikák: álló és fekvő téglalap-formátum a képmező, vászon az alap és olajfestés a technika, és nincs idegen anyag, nincs kollázs-elem, nincsenek fakturális és texturális bűvészmutatványok: ez maga a tiszta elvont festészet. Visszafogott, sokszor csak a feketére és a fehérre redukált a színvilág, néha egy piros lobban fel, egy kék folt villan, egy zöld borong vagy egy sárga perzsel. Élesek a kontúrok, pontosak a körvonalak, csak elvétve szabadul el tasisztikusan egy-egy folt. Az illuzionizmus, a megragadott tér végtelensége magával ragad, s minden elvont motívum csak távoli emlékként, nagy áttételekkel kapcsolható az ún. valóság elemeihez. E képalkotó, képinterpretációs metódus talán legjobb, legszemléletesebb példája a kilenc táblából felfűződő Fecskék-képsorozat, amely néhány íves körvonallal övezett vékony fekete cikkellyel idézi meg a fehér kontrasztjában a honunkban fészkelő kis költöző madarat, úgy, hogy a madár a maga valójában a kompozíciókon nem, csak érzeteinkben és emlékképeink szintjén jelenik meg.

Föld I-III., 2002

Hosszan-hosszan elemezhetnénk a Balaton és Szigliget ihlette kompozíciókat, amelyeket műfajilag akár a tájképek csoportjába, vagy pontosabban a táj-fantáziák, a festői táj-káprázatok csoportjába sorolhatunk. Fény- és szín-reflexek villódzásainak, finom tükröződéseknek, a víztükör és az égbolt határainak és színeinek megfoghatatlan egybeolvadásának, virtuális mozgásoknak, kemény és puha rendszerek összjátékának, a szögletes sík, és a térbe omló, lágyan ívelt foltok, alakzatok kavalkádszerű megjelenésének és fegyelmezett kompozicionális rendbe való szerveződésének lehetünk tanúi a Gerzson-képek hatóterében, amelyek motívum-együtteseiben hol a monokróm, az egy színre és árnyalataira redukált színvilág harmóniája honol, hol viszont egy-egy színfolt-hangsúly kiemelése teremt feszültséget. De mindent áthat az emlékszerűség, az érzékeny líraiság, s valamifajta már-már beteljesítettnek vélhető, a pannon szellem által éltetett harmóniavágy és derű. Gerzson Pál egyik évtizedekkel ezelőtt rendezett kiállításának megnyitása alkalmával, a kitűnő művészettörténész Dávid Katalin mutatott rá arra, hogy e művész piktúrájának – amely jellegzetesen közép-európai, kárpát-medencei és magyar festészet – foltjaiban, színeiben, síkjaiban és tereiben Kelet és Nyugat, Észak és Dél metszéspontját fedezhetjük fel. És ebben a metszéspontban ott munkál a hagyományba ágyazott modernitás szelleme, és minden képalkotó indíttatást valamiféle olthatatlan boldogságra-vágyódás vezérel.   

Lugas IV., 2000

S hogy mindezen értelmezési, képleírási kísérletek nem művészettörténészi fantazmagóriák, s nem teljesen szubjektív, önkényes levezetések, azt Gerzson Pál festőművész egyik költői vallomása is igazolja. A kilencvenes években megjelent Fények, felhők című eszmefuttatásában a következő gondolatokat fogalmazta meg: „Munkásságom tárgya az élet ok-okozat láncolatának tükörképe. Munkálkodásom eszköze a festőművészet. Szülő- és színhelye Magyarország, közelebbről a Dunántúl, ahol egy talpalatnyi földet magaménak tudhatok. Ez Szigliget. Itt fakad minden gondolatom, de az ezekből következő dolgokat akárhol megcselekedhetem. Kivéve a föld és tartozékainak gondozását, a szőlőét, a házét, mert ezekért bizony oda kell mennem. A szőlő két nagy értéke: előkelő fekvése a badacsonyi borvidék kebelén belül, és ugyanez a hely a szem telhetetlenségének is kifogyhatatlan terített asztala. Bensőséges és nagyszabású, dédelgető és küzdelemre ajzó földi paradicsom! … A szigligeti fények, felhők, kövek, madarak és férgek, a bakonyi szél és párák a szőlővel együtt a világ teljességének képét is érlelik és sűrítik a savas, tükrös borba és a kép vonalainak rugalmasságába.”

Utójáték, 1989

Gerzson Pál festőművész budapesti Széphárom-képválogatását szemlélve ismételten csak fantasztikus gazdagságunkon merenghettünk el: egy, a megszületése korát és a műveket inspiráló hely jellegzetes vonásait, lényegi meghatározóit oly pontosan és magától értetődő természetességgel magába foglaló és tükröztető, leleményes szépségeket teremtő piktúra lélekemelő világa nyílt meg előttünk. Bensőséges és ugyanakkor nagyszabású festészet tárult ki előttünk, a valóság-teljesség átfogásának, megragadásának, tükröztetésének alkotói szándékával vezérelvén. A festő a körülvevő világ, a természet titkait kutatta, a titkok megismerésének reménye nélkül, de varázslatos egyediségek, szépségek és rútságok felfedezésével, boldogság-kereső ideák és felismerések korszellemmel áthatott, fenséges festői élményeket bőkezűen elénk táró képekké szintetizálásával.

Főkép: Lugas III., 2000

Galéria: portréfotó: Gerzson Pál (1931–2008) Lugosi Lugo László, Levegőben, 1990, Föld, 2003

További képek