Nem doboz és papír, hanem hóesés

A szombathelyi Mesebolt Bábszínházban advent első vasárnapján tényleg megszólalt a Száncsengő. A bemutatót karácsonyi játéknak nevezik, de mondhatunk misztériumjátékot is, amelyben a bábszínház születése és az ünnep születése összeér.

Veres András rendező-dramaturg a Nemes Nagy Ágnes-versekből összefűzött Lila fecske-előadásban megmutatta már Szombathelyen, hogyan születhet meg versekre alapozva minden ízében új színpadi történet, amely több a versek egymásutánjánál – és amely az egyes versek titkos szépségéhez-értelméhez is közelebb viszi a befogadót. Nem csoda hát, hogy nagyon vártuk a Száncsengő-bemutatót, amely éppen advent első vasárnapjára esett (jelentsen bármit ez a nap személyesen). A Lila fecske csodás minimálvilágát Rumi Zsófi hozta létre, a Száncsengő tervezője Bartal Kiss Rita – ki lenne más. Az ő finomsága, a lírát a groteszkkel könnyedén, mégis minuciózus pontossággal vegyítő érzékenysége kell ahhoz, hogy ebben az egyszerre reális és mesebeli, hétköznapi és ünnepi – várva váratlanul ünnepivé váló - világban otthonosan érezzük magunkat. A játéktér különben is egy otthon belső terét jelzi, mondjuk a nappalit (de lehet didergős utca is, akár játékból). Jobbra a textillel bevont, többfunkciós paraván:  ablakszemeket ragyogtató házsor-szobafal, a fal tövében piros plüsspárnák (jólesően ismerős, kicsit angolszászos-karácsonyifilmes hangulatban). Van párna kerek, van háromszög alakú – és négyszögletű, nemcsak lehuppanásra, nemcsak párnacsatára valók, hanem alkalomadtán házat is lehet építeni belőlük: puha építőkockák.  Ádám Rita és Darvas Benedek zenéje pilinckázik, mint a hó, néha énekszó is fölhangzik, miközben a csengő egyfelől részt vesz az előadás strukturálásában, másfelől folyton átlényegül: pohárrá (elvégre két pohár is összecsendül) vagy éppen írószerszámmá változik, mikor mi kell. A minden pillanatban észrevétlenül működésre lendíthető metamorfózis egyfelől a bábszínház legszebb, leglényegibb képességeiből tart itt bemutatót, másfelől kiteljesíti, kíséri, aládúcolja, megteremti a sokféle versvilágból, vágyból és realitásból épülő közös kis-nagy történetet: az ünnep megszületését.

A játéktérbe a lány (Bim) – és a fiú (Bam) lép be, bár az elnevezések csak titokban léteznek, kiadva a csengőszó teljességét. Gyurkovics Zsófia és Lukács Gábor  játékos kedve egyszerűen (és a színpadon nem is olyan magától értetődően) emberi, semmi köze nincsen sem a könnyen hamisan csengő gyerekeskedéshez, sem a tudálékos felnőttködéshez. Komolyan, szépen ragyognak, miközben működtetik a masinériát. A versmondásukban úgy valósul meg a közlés maximuma, hogy nem veszik el a vers lelke, sőt.

Az ismétlést túlhajtó, memória/játékos-mesélős angol mondóka (Tarbay Ede fordítása) adja meg a Száncsengő alaphangját: Egy csíz a csupasz körtefán. Mire a végére érnek, be lehet lakni a teret. Nemes Nagy álldiga-várdiga verse még mindig kinn tart minket, hiszen „egy villamosmegállóban kell mondani, télen”. Itt kerül elő  az a valószínűtlenül hosszú (kb. mint az Egy csíz a csupasz körtefán-sztori), tengerkék-tengerzöld, hullámzó kötött sál, amellyel párban sokféle játék űzhető és amelynek a két végén egy-egy zsebecske van, benne ez-az elrejthető, ráadásul sapkának is kiváló (ha villamosmegállóban fázik az ember). Ezen a ponton jelennek meg Tandori medvéi, akik aztán végigjátsszák-kísérik az előadást. (Ennyi mackó nincs is? De, mindig van – soha nem másik, hanem még egy és még egy. Kicsi, nagy, nagyobb, kisebb, plüssben.) A játéktérbe szállingózó dobozok nem csak medvéket rejtenek: onnan kerül elő a (majdnem) huszonhárom csillagszemű, jáspiskoronás király meg a háromkirályok, onnan a karácsonyfadíszek, a faállatok. És ez a jó ritmusban előadott, csomagodat bontsd ki, ne bontsd ki játék plasztikusan fogalmazza meg a várakozás, a közelgő és megszülető ünnep izgalmát, lényegét. Közben a díszek, a medvék az elején még csupasz polcrendszer-fenyőre kerülnek, a fenyő is átlényegül: karácsonyfa válik belőle.

 

 

 

 

 

 

Érzelmi hullámvasúton ülünk, szoktuk mondogatni, most mondjuk inkább azt, hogy érzelmi szánkózás ez az előadás: a felszabadult, kipirult nevetés dimbjeiről-domjairól az elcsöndesülés völgyeibe – és megint jöhet a nevetés, az elcsöndesülés. Érdekes: hús-vér kortárs szerzőtől nem választott verset Veres András, de Weöres, Nemes Nagy, Tandori vagy Orbán Ottó, sőt még Gazdag Erzsi is kortársunknak tekinthető. És az elcsendesülésekben szépen szólal meg Juhász Gyula meg Ady. Ez utóbbi egyik karácsonyi versét Lukács Gábor (Bam, a fiú) a sarokban régi fényképalbumot - egy furcsa tárgy a múltból - lapozgatva, lassan, tűnődve meséli el. Jellemző, hogy a mára agyonnyúzott, kiüresített, ezért mostanában nehezen a szánkra vett szó, a szeretet is csak két (régi) versben hangzik el: jókor, jó helyen. Nemcsak a csönd és nevetés, az áhítat és a humor van folytonos hullámzásban, hanem a fönn és a lenn, a vágyakozás és a beteljesülés, az éhség és az éhezéstől való megmenekülés is: mondjuk épp Tandorival és a cinkének napraforgómagot kínáló, gazdálkodó medvéivel.

Az apró, egymásból kibomló csodák sorozatában különösen szép a mostanában különben is csodaszámba menő havazás: Gyurkovics Zsófi kezében a dobozból egyszer csak nem további mackók, nem csillogó gömbök, nem faállatok és királyok kerülnek elő, hanem rengeteg, rengeteg hó. Mint ahogyan a doboztetőt levéve az összenyomott rugó kipattan, nyíló virággal vagy bohókás figurával a végén, úgy ugrik elő és sziporkázik szét a rengeteg fehér papírfecni a levegőben és landol végül a színpadon. A premierközönségen végigmorajlik a meglepetés, a gyerekek a felnőtteknél bátrabban, szebben ámulnak el. Nem doboz és  papírfecnik, hanem rengeteg csillogó hópihe: igazi hóesés (miközben a látványban a viháncoló, önfeledt és szabad „rendetlenkedés” is benne van). Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom. A porka havak az ősrégi regölésből összeolvadnak a pótkompóttal, sőt: a vers akár még tovább csavarható. Pótkompót, pótporkompót – a határ a csillagos ég, a nyelv játszik, hajlik, beszél.

A másik legszebb csoda (átlényegülés) akkor történik meg, amikor Orbán Ottó verse – „Csillagok, csillagok, / zsákban fénymagok” – áthajol József Attilához és a Betlehemi királyokhoz. A fölnyíló kicsi dobozból kiragyogó égi csillagok jászollá és a kisdeddé változnak át. Külön bájos kis színház a színházban a Betlehemi királyok (a háttérben talán még az ártatlanul játékos költő árnyéka is fölsejlik): egyszemélyes betlehemezés, asztali bábjáték Gyurkovics Zsófi előadásában, földre szálló égi csillagokkal és faállatokkal (utóbbiakban a bibliai történet egy másik Orbán Ottó-verssel ér össze). És hogy elég messzire menjünk, ebben az átváltozás-sorozatban titokban a legősibb mítoszok is ott rejtőznek: a fénymagoktól a kisdedhez vezető út a vetéshez-újjászületéshez, a meghaló-föltámadó istenhez vezető úttal párhuzamos. Ezek a párhuzamosok itt és most találkoznak:  a  fénymag-kisded metafora az elvetett mag-kikelő mag, ergo meghaló isten-feltámadó isten metaforákra kopírozható.)

A nyitányként elhangzó Egy csíz a csupasz körtefán párdarabja a hasonló rugóra járó Milne-vers, a János király karácsonya a végén - amikor megtörténik még egy legszebb csoda. Az áhított nagy, igazi gumilabda pirosan beszáll az ablakon. Elszáll fölöttünk.

 

Mesebolt Bábszínház, Szombathely: Száncsengő – karácsonyi játék 

Dramaturg, rendező: Veres András, tervező: Bartal Kiss Rita, zene: Ádám Rita, Darvas Benedek, játsszák: Gyurkovics Zsófia, Lukács Gábor.

Bemutató: 2025. november 30-án. Négy éven felülieknek ajánlják.

Fotó: Trifusz Ádám

További képek