Tojáséj - Mezei Erzsébet művészete

Mezei Erzsébet zentai grafikusművész, művészetpedagógus "A teremtés utolsó mítoszai" című győri kiállítása elé idéztük meg Tolnai Ottó írását.

Barátaim szóltak, jó lenne megnéznem Zentán Mezei Erzsébet képeit. És nekem az, hogy valaki már nézegette, silabizálta, netán meg is ítélte, tekintetével tehát át is szúrta azokat a képeket, elég, hogy feljegyzéseket készítsek az ügyben, egy-egy képet megkíséreljek körülírni, holdudvart teremteni köré.

Reggelente, mielőtt még eluralkodott volna rajtam a fenti hangulat, elsétáltam lapozni Mezei Erzsébet képeit.

Régen született, toppant elénk ennyire kész, teljesen érett formavilággal rendelkező, komplett, néprajzilag is hiteles motívumkinccsel megpakolt művész. Igen, a szentendreiek jutnak eszembe első látásra, Bálint Endre álombeli sűrű montázsai például. De Mezei Erzsébet motívumai, noha álomszerű közegben rendeződnek, nem könnyűek, nem lebegnek, Szörnyen elsúlyosodnak. El, s akárha kövekként zuhannának ki, sírkövekként álmunkból. Igen rossz álmok ezek. Rossz álmokról, rossz álmainkról készített jó képek-sőt ikonok. Mezei Erzsébet- ezt afféle konklúzióként bocsátom máris előre: a hadonászó ikonokkal szemben, átellenben (se szemben, se ellen, hanem: mellett) alázatosan saját súlyos ikonjait mutatja fel.

Különös-azért különös, mert éppen ez jutott neki az indulás pillanatában-, hogy (háborús) időnknek, anélkül persze, hogy lihegő, konjunkturális publicisztikát csinálna: Mezei Erzsébet a művésze. Egyik lapja előtt Weöres Sándor nevezetes Egysorosát (egyszavasát) kellett hangosan kimondanom: Tojáséj. Egy aranytojásformába szorított nagy sasmadár (Szárnysötét. Íme egy másik egyszavas az Egysorosokból) alatt két dűlő sírkővé stilizált siratóasszony. Motívumai-mint a szentendreieké vagy a szlovén Mihelicé-úgy lesznek tiszta képzőművészeti jelekké, hogy megőrzik néprajzi adatukat is. A meglepő az, hogy ezeken a monotípiákon itt-ott nehéz, tiszta jelek is átégnek olykor. Elég a nagy fekete fésűket említeni.

Mezei Erzsébetnek két kötődése van. Egyik Székelykeve. A katona József-pályázatra készített (díjazott) szép lapon sejlő pléhkrisztust magyarázva, azt mondja, négy pléhkrisztus van a faluban: a temetőben, a réten, a házuk előtt a Nagy út közepén, meg a faluvégen, és ha összekötjük ezeket a feszületeket, keresztformát kapunk. Szemléletes, hogyan tisztul egy nagy jellé a négy konkrét forma. Székelykeve az egyik tehát, ahol már Péter László figyelemre méltó képzőművészeti világot teremtett. Mestere ő Mezei Erzsébetnek s immár közösen képviselnek, mutatnak fel egy világot, magatartást. A monotípiát is Péter tette népszerűvé felénk, csak amíg az ő eljárása festői, művésznőnké grafikai, olykor szinte szitanyomásnak véljük. A másik pedig Zenta, ahol már évtizedek óta tanít. Zenta művésztelepével, képtárával, ahol már maga is teremtett egy kerámiai tábort a kicsinyeknek.

Már másodszor is átlapoztam képeinek három ciklusát, amikor valahonnan egy hidegtűvel készített kis lapot talált előhúzni. És aztán még három-négyet. Elámultam. El a tömérdek súlyos formával, dekoratív felülettel dolgozó lapok után e vonalpöszméték láttán. Végül is ezek a kis lapok lettek legnagyobb élményeimmé. Minimális eszközök, Giacometti rajzait-szellemét idéző munkák. Míg monotípiái kapcsán egy női monumentalitásról beszélhetnénk, valami monumentális gyászt elviselni, kihordani tudó erőről, addig itt egy leheletfinom női kézírásról, ahol a még lehetséges vonalkákat, a minimálist, már-már a semmit magát szedi, szedegeti, mint aratás után az elhullajtott kalászt a szegények.

Itt is meglepő a teljes kiforrottság, akárha az őssz rafinált modern grafikai eljárás iskoláit megjárta volna Hartungtól a japánokig, Nikolajevicig, Bernikig, jóllehet nincs kizárva, csupán valami felénk szokatlan adottságról van szó. Igen, minden jel szerint olyan korszakba értünk, amikor nem marad idő tanulgatásra, vagy készen toppan elénk valaki, vagy elvész.

Mezei Erzsébet bonyolult képi világát megteremtette. Mint hangsúlyoztam, teljes, összetett képi világgal toppant elénk, most már csak az van hátra, hogy egy-egy jelét elkülönítse, kinagyítsa, felmutassa. Az, hogy a nagy sötét fésű-jele szép, rejtélyes meanderünk lesz, vagy a szörnyűséget, magát a Szörnyet rejtő labirintus, csapda, rajtunk csörögve áthasító borona, nem tőlünk függ. Persze lehet, nem a nagy fésű nő ki jelünkké, hanem az elhullajtott utolsó kalászt idéző semmis vonalpöszmet, amely semmis és pöszmet-ám mégis apszolút pontos, hidegtűvel tetováltatott a merített, az Élő Papírra.

Ha már ilyen hosszú bevezetővel indítottam, kénytelen vagyok befejezésével kiegyensúlyozni írásomat. ( Elvégre ezt tanultam a zentai gimnáziumban is.)

Miközben az egykori internátus épületében a kerámiai tábor anyagát nézegetem, Mezei Erzsébet arról mesélt, hogy nemezeléssel, tojás és kelmefestéssel is foglalkoznak. Huszonkét árnyalatot sikerült elérniük az őszi festőnövényekkel. Kérdezte, a mi szikes járásunkon van-e báránypirosító, majd hirtelen arról kezdett beszélni, hogy az igazság az, inkább a tintakészítés titkaiba (alkímiájába) kellett volna bevezetni a gyerekeket, mert hamarosan eljön az idő, amikor tintánk sem lesz igen abba, hogyan kell timsó és mézga segítségével bodzabogyóból, búzavirágból, tölgygubacsból, sóskaborbolyából tintát készíten.

 

Magyar Szó, 1993. május 22.

Forrás: mezeierzsebet.com

Fotó: Miglinczi Éva,   7ora7.hu

 

Információ a győri kiállításról