Virágnyelv

A Hiátus megjelenése 2025 egyik fontos könyves eseménye volt, a kötet gyorsan belekerült a diskurzusba, elemzések, kritikák jelentek meg róla, kirajzolódtak erővonalak, viszonyítási pontok (gyászkönyv, de mégsem; anya/könyv, de mégsem; traumakönyv, de mégsem; felnövéstörténet, de mégsem – és mind együtt); van olyan szerkesztő, aki az év felfedezettjének választotta Horváth Florenciát.

A könyv írni kezdte a saját történetét, amely persze nem egészen független a szerzőétől; főleg, ha olyan tudatos szerzőről van szó, mint ő. Amint a Hiátus megjelent, jelezte: az első kötettel véget ért egy korszak. A kimondhatatlan kimondására, a veszteség  feldolgozására, ezzel összefüggésben az én megfogalmazására tett kísérlet – a tökéletes nyelv keresése és megtalálása – az elmúlt öt évben megtörtént; most következhet valami más. A gyerekkornak vége – véget tud érni –, a kisgyerek lánnyá, nővé válik. Az írás már megkezdődött, éppen az írás révén vált lehetővé a gyerekkor lezárása.

De nincs vég, csak folytatás. Az első új szöveg(ek) az elegáns, pillekönnyű – és szinte elbírhatatlanul nehéz - kötet megjelenése után a (nőiséggel könnyen kapcsolatba hozható)  virágmotívumokra összpontosítanak, érezhetően fölszabadult játékossággal („Virágok közt veled lenni”). Előrefelé élni, visszafelé megérteni: a direkt virágmotívumok föltűnéséből adódott a Hiátust bevilágító heuréka-élmény, hogy de hát az első kötet is „tele van” virágokkal (a vadvirágtól az orgonán át az ibolyáig, a préselt virágig és a fehér virágos hajpántig). Most csak egy – bár talán a legfontosabb – példa: hangától hangáig tart a kötet. A szépségével, mélységével, talányosságával mindig új mélységeket megnyitó mottó Apollinaire klasszikusa, Vas István fordításában: „Letéptem ezt a hangaszálat (…) És várlak téged tudhatod.” A címe Búcsú – és mégis: ebben is ott van az örökös folytatás. A ciklusokra bontott, már-már regényként, sőt drámaként, de föltétlenül  történetként olvasható kötet záróverse a Készülődés, így ér véget: „(…) amim van, tőled tanultam, kész a totem, ne félj, nem hagyok másokat / hozzáérni, majd hordok ide friss hangaszálakat. Taszítsd el, aki nem / becsüli meg a táncot, add mellém, akire utánad támaszkodhatok. Itt / állok, kéréseim kupaca, és a neked írt könyv mellett, várom, hogy / az élet velem is megtörténhessen végre. Hogy értelme volt-e, nem / számít semmit, de pillantásom azt keresi folyton, eljössz-e, anyám.” Búcsú – hosszú változat. Hangától hangáig: a kör egyfelől bezárul – másfelől a kört nem lehet „bezárni”. A határvonásnak és a határvonás képtelenségének paradoxonával (különös tekintettel a jelentésteremtő áthajlásokra). És miközben az Apollinaire-vers keletkezéstörténetének variánsai voltaképpen érdekességként lappanganak a szöveg mögött, Horváth Florencia búcsúverse úgy válik közös tulajdonunkká, hogy közben érezhető a személyessége is: az „életrajzi én” és a „lírai én” szinte (de az a szinte fontos) hiátusmentesen illeszkedik egymáshoz. Az archaikus (a mitologikus)  és személyes összekapcsolása révén születik meg az a saját, tökéletes (virág)nyelv, amely kimond és kódol, amely lehetővé teszi a megnevezhetetlen megnevezését, a beszédet arról, amiről nem lehet beszélni. És aminek titkos tartópillére mégis a köztes tér,  a hiátus, a hallgatás. Úgy épül, alakul, stabilizálódik, születik meg ez a nyelv, ahogy a fészkét építi a madár: a legkülönbözőbb tárgyakból, anyagdarabkákból, szövegtöredékekből gondosan, pontosan létrehozva a biztonságos konstrukciót, hogy aztán elhelyezkedhessen, otthonra találjon benne – és kirepüljön, messze szálljon, szárnyaljon, ha ahhoz van kedve.

A név mágiájának működtetése Horváth Florencia magánmitológiájának része: a saját történetét mindvégig kézben kézben tartó Szabó Magda Ókútjának hangulatát-plasztikus szépségét idézi az az első kötet utáni szöveg, amelyben nevének, a névadásnak privát történetét rögzíti. És a felfedezést, hogy a „florencia” – nem is virágocska, hanem virágzás. (Florcsi  pedig egyre kevésbé Florcsi. Egyre inkább Florencia. A Kalligramnál megjelent Hiátus annyit közöl róla, hogy „Horváth Florencia (2002) költő, kritikus, a prae.hu főszerkesztő-helyettese. Ez az első kötete”. )

A fészeképítés metódusához és a különféle mitológiák játékba hozásához lehet köze, hogy a Hiátus kötetben beláthatatlan asszociációs láncok indíthatók, a láncokból háló szövődik, itt megérinted, ott is megmozdul, hullámzik tovább, mint a tenger: mint a lapszélre kicsapó verssorok.

Egyfelől a hanga keretezi a kötetet, másfelől viszont a higany – nem kizárják, erősítik egymást, össze is kapcsolhatók. A nyitóvers a Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok (a minden tekintetben első, nagy vers – amelynek, a vers létrejöttének történetéről a szerző ugyancsak többször beszélt). A higany megjelenik a kötet hátlapján, kiemelve A lázmérő című versből: „Végül mégis felvirradt, ahogy azóta felvirrad / mindig, és jött anyám a lázmérővel, mikor lerázta, / szoknyája gombjához koccant az üveg, ahogy eltörött, / millió darabra gurult szét a higany.” A menthetetlenül szétguruló higanygolyókban benne van az eltört egész, benne van a heroikus vállalkozás (elmondani az elmondhatatlant)  lehetetlensége és szükségessége – a higany angol neve Mercuriust, a hírvivőt rejti. A higany – majdnem hiátus. Mint a levegővétel, mint a sóhajtás. A higany – veszélyes. A higany – tükör. A lázmérő című vers nagyon finoman vonja be a körbe a tematikus szempontból is megkerülhetetlen-kihagyhatatlan József Attilát és a harminchat fokos lázban égő Kései siratót. „Ettelek volna meg” – mondja József Attila; „Rizst ettem savanyúsággal, a hústól féltem, / ember íze lesz”, mondja Horváth Florencia egy másik versben (Nem vérrokon). Egy alkalommal direkt és erős utalásként is megjelenik József Attila, éppen a Kései sirató révén (Annak, aki mindezt): „Két évtized mocskában fürdök, és te nem ápolsz, anyám.” A lappangó József Attila-motívumok között talán még az Eszmélet is ott van a kötet világában: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” (Érdemes lenne ennek is utánajárni, a „próbállak összeállítani téged” alapkésztetéséből kiindulva.) 

A kötet alapeleme a víz. A szétguruló higanygolyókról könnyű a gyöngyre asszociálni. A gyöngy és a margaréta – egymás tükörképei. A margaréta (margitvirág) azt jelenti, gyöngy – vagy a tenger leánya. Női név. És így tovább, a hullámzás folytatódik.

Afonso Cruz Matisse-t idézi Virágok című regényében:  „Mindig lesznek virágok azok számára, akik látni szeretnék őket.”

További képek