BELSŐ ÉS KÜLSŐ HANGOK

Ez az írás csupán törékeny kísérlet arra, hogy egy olyan bábszínházi alkotó munkásságát próbáljuk meg felidézni, akinek a jelenléte meghatározó fontossággal bírt a 20. század második felében kialakult és megerősödött romániai művészi bábjáték fejlődésében.

Haller József bábszínházi alkotómunkájának ideje (1959–1999) egy olyan rendhagyó bábtörténeti időszakra esik, amely kétségtelenül olyan korszak (ugyanis ma már biztonsággal állíthatjuk, hogy ez volt Romániában a művészi bábjáték kialakulásának és meghonosodásának ideje, amely ugyan a szovjet modell alapján jött létre[1], de olyan alkotók szakmai találkozásain csiszolódott, mint Antal Pál, Kovács Ildikó, Fux Pál, Horea Davidescu, Margareta Niculescu, Petru Valter, Stefan Lenkish rendezők munkássága, hogy csak néhány nevet említsek a teljesség igénye nélkül), amelyben az alkotók egymás munkáit látva és megismerve az egészséges versenyszellem és szakmai igényesség jegyében folyamatos fejlődésre és megújulásra törekedtek[2].

Haller József képzőművész (szobrász, grafikus, festőművész, illusztrátor), bábszínházi báb- és díszlettervező 1935. január 24-én született Szatmárnémetiben és 2017. március 2-án hunyt el Marosvásárhelyen. Az Erdélyi Műtárban található adatok szerint 1949–1953 között a kolozsvári Művészeti Szakközépiskolában festészetet, majd a Képzőművészeti Főiskolán szobrászatot tanult. Tanárai az 1953–1959-ig tartó időszakban Cs. Erdős Tibor, Ion Irimescu, Kós András, Vetro Artúr voltak[3]. A Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola elvégzése után feleségével, Haller Ildikóval (sz. Péterffi) Marosvásárhelyre került és 1959. december 5-től 1999-ig a marosvásárhelyi Állami Bábszínház, a jelenlegi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház állandó díszlettervezője volt.

Sajátos képi világa, egyedi látásmódja szerencsésen találkozott Antal Pál  rendezői elképzeléseivel és egyéniségével[4]. Kettejük negyven éven keresztül tartó szakmai és baráti kapcsolata eredményeképpen olyan előadások jöttek létre, amelyek a legjobbak közé emelték a kezdetben csak a lelkesedés energiáin cseperedő, szárnypróbálgató társulatot[5] 

Képzőművészként a termékeny és nagyra értékelt alkotók közé sorolják, számtalan belföldi és külföldi csoportos és egyéni kiállítás résztvevője volt, de bábszínházi munkássága kissé háttérbe szorult, kevésbé és ritkábban került a figyelem, az elemzések középpontjába. Holott alkotásainak jelentős része a bábszínpadon kelt életre és vált emberbe fektetett anyaggá, még akkor is, ha maga a művész is érezte, tudta, hogy olyan területre született és olyan területen alkot, ahol tehetségét és munkáját nem mindig tudják helyesen értékelni. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy képzőművészként milyen értéket képvisel, és azt is felmérte, ha talán máshová születik, sokkal több megbecsülést is kaphatott volna. A Látó irodalmi folyóiratban megjelent Beszélgetés magammal című írásában a következőképpen vallott erről: „Nagyobb baj az, hogy tulajdonképpen rossz korban születtünk, vagy még inkább rossz helyre. Itt és most nehéz bekerülni az egyetemes művészettörténetbe (hisz nálunk csak egyetemes nyelv van, nem kisebbségi), mondom, nem kevés szarkazmussal – hisz neveinket nem jegyzik, nem licitálják –, nem vagyunk már/még konvertibilis valuta a nemzetközi műkereskedelem értéktőzsdéjén. Sajnos, de ez a helyzet. Manapság ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, sok más adottság is kell, nem elég a kis vagy nagy félszeg tehetség.”[6]

A hét szarvasfiú balladája, 1975. R: Antal Pál, T: Haller József

Bábszínházi munkakörét, a díszlettervezést – saját bevallása szerint – inkább megélhetési forrásnak tekintette. A fennebb említett írásában így fogalmazott: „Az más dolog. A díszlettervezői munkát folyamatosan végzem. Ez állás, kenyérkereset, szakma. A művészi ambíciót is kielégítené egyébként, de én elsősorban grafikusnak érzem magam. Ez nem lebecsülése a díszlettervezésnek, mert igazán odaadással végzem, de mellette muszáj rajzolnom vagy festenem, mert az – vagy az is - az enyém.”[7] Mégis, ahogyan emberi és művészi minőségéből természetszerűen adódott, a lehető legtökéletesebben teljesítette ezt a feladatkörét is.  Művészként tagadhatatlanul felülemelkedett a mindennapok kicsinyes gondjain, mégis éles szemmel figyelte önmagát és az őt körülvevő alkotó közösséget is. Alkotóként inkább a magányt kedvelte, talán ezért fogalmazott a következőképpen: „Itt meg kell vallanom, hogy nem vagyok igazi színházi ember – a kollektív alkotás nehezemre esik –, alapvetően individualista vagyok, és a kivitelezés nem is érdekel igazából, hisz amit tudtam, azt a tervekben elmondtam; egy kérdés pedig csak addig izgat, amíg a megoldást megtalálom rá. Ez az, amiért csinálom.”[8] A korszak bábszínházi esztétikájának értelmében a halleri képvilág a mozgásban levő képzőművészet elvét képviseli.[9] Képzőművészi egyénisége viszont az állandó kísérletezés jegyében zseniális megoldásokat javasolt és visszavonhatatlanul meghatározta a marosvásárhelyi Állami Bábszínház arculatát. Antal Pál olyan alkotótárs volt, aki az irodalmi igénnyel megválogatott és megírt szövegkönyvek bábszínpadi alkalmazásával megfelelő terepet kínált Haller Józsefnek az alkotó munkára, ezért főképpen együtt dolgoztak. De dolgozott még Harag Györggyel és Maria Mierluțțal (6. kép) is, aki évtizedeken keresztül a marosvásárhelyi Állami Bábszínház román tagozatának rendezője, illetve tagozatvezetője volt.

A marosvásárhelyi Állami Bábszínház mindkét társulatával dolgozott, minden felkérésnek eleget tett, hiszen a bábszínházi tervezés mindig tartogatott újat, kihívást számára.

„A kísérletező, újító természetemet is jórészt itt élem ki. Rengeteg jó és új dolgot hoztam össze az évek során. (…) S még azt is állíthatom, hogy nemigen ismétlem meg önmagam. Ez így semminek tűnik, de ha belegondolsz, hogy közel száz medvét meg nyulat, és kutyát vagy farkast terveztem úgy, hogy mindenik más legyen (stílusában is), nem egyszerű játék.”[10] 

Ahogyan tervrajzain is látható, azok közé a képzőművészek közé tartozott, akik fontosnak tartották a rajzolást és a papírral, a vonallal való bensőséges viszonyt. Ő maga így vallott a vonallal való kapcsolatáról a már korábban idézett írásában: „Rendes körülmények között nem tudok egy egyenes vonalat húzni, vagy egy kört rajzolni. Ebben bármelyik ’civil’ könnyedén lepipál. Nekem el kell jutnom ebbe a nem is tudom milyen állapotba, ki kell szakadnom teljesen a környező világból, ahol már csak ketten vagyunk: a papír meg én. Nyilvános helyen nem is tudok rajzolni. Ez nálam magánügy, olyan, mint a szerelem: - nem tartozik másra.”[11]

Ebből a „szerelemhez” hasonlított intim kapcsolatból születtek meg aztán azok az egyedi és megismételhetetlen alakok, formák, az anyagokhoz és mondanivalóhoz idomított bábtechnikák, amelyek évtizedekig meghatározták a bábszínházi közönség ízlésvilágát. „Sokat adok a vonal milyenségére. Benne kell hogy legyen mindaz, amit a huszadik század nagy rajzolói létrehoztak, de én a vonal eleganciáját nem szeretném elhanyagolni; egyfajta klasszikus szépséget, mediterrán harmóniát, arányosságot is megőrzök. A maiság mellett egy időtlenséget, egy mindenkorit, mely a barlangrajzoktól napjainkig érvényes.”[12]

Sajátos, rajzhoz való viszonyából adódóan mindig hallgatott a legelső ihletre.

„A rajzaimhoz sohasem készítek vázlatot, és nem rajzolom fel előre, még nagy vonalakban sem. Az csak ott, azon a papíron és akkor tud megszületni.”[13]

Saját bevallása szerint nagyon korán megérezte és megtanulta a műfaj jellegzetességeit és szerényen, kitartó munkával vállalta nemcsak a művészi bábjáték meghonosításával járó nehézségeket és kockázatokat, hanem a gyermekközönség képzőművészeti nevelését is céljának tartotta.

A Korunk XXI. évf. 3. (1962) számában megjelent A bábszínházi plasztika néhány sajátosságáról című írásában a bábművészettel kapcsolatos tudását elméletben is megpróbálta meghatározni, és megfogalmazza azokat a gyakorlati tanulságokat, amelyeket alkotó munkájában fontosnak tartott: „A bábjátékban szinte valamennyi művészeti ágnak számottevő szerepe van, mégis leginkább e két szóban fogalmazható meg sajátos műfajisága: megelevenedett plasztika. E megelevenedéshez egyaránt hozzájárul az élő ember és a holt anyag. A bábu a művészi mozgatás által kel életre, a mozgatója viszont csak kifejező környezetben, kifejező bábuval válik hitelessé. A bábu a mozgató színész megszemélyesítője, mintegy őt helyettesíti a színpadon, ezért szükségképpen a szerep művészi megformálásának gátjává válik, ha a mozgató színész nem érez közösséget megszemélyesítőjével, ha nem kapja meg tőle az átéléshez szükséges hangulatot, vagyis ha ’nem érzi szerepét’. Egy jól megformált bábu, hangulatos díszlet megteremti az alkotó munka légkörét, ötleteket ad, egyénítést sugall.”[14]

Tehát fontos szempont számára a rendezőkkel való munkában a szoros szellemi kapcsolat komfortja, a meghitt együttgondolkodás lehetősége. Hiszen a bábszínházi előadás képzőművészeti arculatát, anyaghasználatát, a benne felhasználandó bábtechnikát a tervező több szempontnak is alá kell hogy rendelje. Ahogyan ő fogalmaz: „A bábszínházi plasztikát a szóban forgó mű, a rendezői felfogás, másrészt a bábművészet sajátos jellege határozza meg.”[15]

Szerinte a díszlet „nem önmagáért van, nem szabad eluralkodjon a színpadon, mert nem más, mint a bábu létezésének a tere, környezete, amelyben él, mozog, cselekszik.”[16] Ahogyan a civil életben sem, a képi nyelvhasználatában sem szerette a bőbeszédűséget, a túlbeszélést. Humorral, komolysággal, költői érzékenységgel átszőtt vonalaiból született formavilága mindig a színpadi alkotás egészét erősítette. „A jó plasztika mindig a darab mondanivalóját szolgálja.”[17] És ahogyan ki is emeli, természetszerűen a díszletnek nem hivalkodnia kell, hanem atmoszférát teremteni.

„A díszlet ne magyarázzon: hangulatot keltsen, érzelmeket tolmácsoljon magas művészi szinten, korszerű eszközökkel, felhasználva a modern díszlettervezés és a bábszínpad lehetőségeit: a gyermekrajzok naiv báját, a dekoratív ábrázolás kellemes hatását, a különböző textil és műanyagok szín- és fényhatását, hogy ezáltal színessé, változatossá tegye az előadásokat – de sohasem öncélúan.”[18]

Véleménye szerint a korszerű bábszínházban stilizálni és egyszerűségre kell törekedni.  „A díszlet könnyen áttekinthető kell legyen, az ábrázolt tárgynak, környezetnek csak a lényegét kell adja, szín és folthatásából kifejező és érzelmileg telített.”[19] A stilizálás pedig műfaji követelmény, amelynek megfelelő és értő használatával a bábművészet hatékonyabban kommunikál. Megfogalmazása szerint „A bábos stilizálás nemcsak a formák és színek, hanem az arányok „átértékelésével” is él.”[20] Színpadi gondolkodásában lényeges közlési módszer az arányokkal való bánásmód is, aminek segítségével alá lehet húzni a szereplő színpadi jelenlétének és jellemzésének hangsúlyait. Haller a következőképpen érvel: „Az arányok helyes megválasztása minden esetben lényeges eleme a színpadkép összhatásának. A művészi felnagyításnak vagy kicsinyítésnek egyetlen művészi ágban sincs olyan nagy jelentősége, mint a bábművészetben.”[21]

                                                                                                                                                              A kis herceg, 1986. R: Antal Pál, T: Haller József

Bátran és meghökkentően mert elrugaszkodni a szokványos megoldásoktól, hiszen a műfaj lehetővé teszi a túlzásokat, a merész elmozdulásokat. „A bábszínpadi jellemzésnek hatásos eszköze lehet a torzítás, a groteszk is. A groteszket semmiképpen sem tekinthetjük célnak, csupán egyik eszköznek a jellemzés felfokozására.”[22]

De nem csupán a stilizált formák kialakításában volt merész, hanem folyamatosan kísérletezett a különböző anyagok: a fa, fém, műanyag, textilek felhasználásával, és az azokból adódó technikai lehetőségekkel, a természetes anyagok kromatikájának alkalmazásával és arról is álmodott, hogy egyszer megtervez egy teljesen „fehér” előadást.

Ennek a sajátosan halleri formanyelvnek a megteremtése során jutott el a marosvásárhelyi bábszínház olyan összművészeti teljesítményekhez, hogy csak néhányat említsünk, mint a gyerekek számára készített Rimcsimcsim, A kiskakas két krajcárja, Csipike, Majolenka hercegkisasszony (rendező és tervező), Apó lánya, anyó lánya, A kíváncsi elefántkölyök, A Péterke és a krampusz, a Hófehérke című mesejátékok, valamint a felnőttközönséget megszólító Az úrhatnám polgár, Patru pagini din istoria râsului (Négy lap a nevetés történetéből), Óh, Rómeó, óh, Júlia, A kis herceg, A kék madár, vagy Az híres D. Faustus János históriája, amelyek képzőművészeti szempontból vitathatatlanul a tökéletesség határait kísértették, ezáltal okozva feledhetetlen élményt az azt befogadó közönségnek. A negyven év bábszínházi tevékenysége alatt összesen 114 bábdarabot tervezett[23].

Munkásságának és emberi értékeinek ismeretében és jelenlevő hiányának megtapasztalása nyomán mondhatjuk, hogy Haller József egy csodája volt a világnak. Szürke eminenciásként élte életét, és nem is vágyott soha hivalkodni a rábízott értékekkel, hanem éppen szerénysége volt nagyszerűségének legnagyobb ékköve. A keze alatt született forma soha nem maradt üres, maga az igazság tudott lenni. Mindig képes volt felidézni azt a tartalmat, amely egyszerű, de nem leegyszerűsített kérdéseket fogalmazott meg a néző, a világ számára. A lelkéből született formák pedig szemet és lelket gyönyörködtető ajándékokká váltak, amelyek által a világ szebb és otthonosabb hellyé változott.

A szeretet, amelyet családja iránt érzett, felülemelte a szokványos életeken és olyan erőt és kiegyensúlyozottságot nyújtott neki, amelynek segítségével olyan életművet teremtett meg és hagyott maga mögött, amely a szellem birodalmában felbecsülhetetlen értéket képvisel. Haller József, a Művész oda érkezett, ahová mindig is tartozott: az örökkévalóságba. Szelleme felülemelkedett az egyéni fájdalmak, örömök, mulandóságok regiszterén és halvány mosollyal, bőkezűen jutalmazza továbbra is a világot azzal a szépséggel, amelyet hivatott volt annak visszaadni.  Egy Koch Máriának adott interjúban a következőképpen fogalmazta meg művészi hitvallását: „Röviden: mérhetetlen tisztelet a valóság szépsége és a képzőművészet iránt. Ennek korszerű és szakmailag becsületes művekben való kivetítése. Még rövidebben: világos eszme és formai tisztaság. Egyszóban: önmagam, de ez bonyolultabb, mint az eszmény.”[24] Ahogyan Szilágyi Júlia fogalmazott:„Haller tárgyai önmagukat jelentik, nem pedig emberi üzenet jelképes hordozói”[25], úgy láthatjuk, hogy a Haller József által megálmodott univerzum is önmagát jelenti, csodálatos érzékenységgel és egyediséggel tükrözve az élet és a művészet pillanatnyi örökkévalóság-szeletét, amelyet csak avatott szemek láthatnak és a bennük rejlő tehetség által tehetnek bennünket is az önmagát jelentő szépségből áradó fény részesévé.