EGY IKERCSILLAG MÁSIK FELE BRÓDY VERA (1924–2021)

Kivételes képességei gyermeki lényéből táplálkoztak. Neki jóval többet sikerült megőriznie gyerekkori énjéből, mint az emberek többségének. Egyszerre volt művelt és ösztönös, megfontolt és indulatos, bölcs és szenvedélyes. Néhány vonással tudott emberi jellemeket adni mesebeli állatfiguráknak vagy Shakespeare, Bartók, Kodály, Sztravinszkij, Dürrenmatt, Svarc nem bábszínpadra szánt hőseinek.

Eleinte hegedülni tanult a Kálvin téri zeneiskolában, majd felvették az Iparművészeti Főiskola esti tagozatára. Közben gépírónő volt a salgótarjáni üveggyár fővárosi kirendeltségén. Játékos lényét mégis az a gondolat foglalkoztatta, hogy színésznő lesz. Órákat vett Makay Margit színiiskolájában. Ennek köszönhette első színházi szerződését: elkísérte osztálytársát egy meghallgatásra Várkonyi Zoltán Művész Színházába. Az osztálytársat nem vették fel, a neki végszavazó Bródyt igen. De színészi pályafutása nem tartott sokáig. Egy időre visszatért az írógép mellé. Aztán amikor megnézte Obrazcov színházának budapesti vendégjátékát, az előadások olyan felkavaró élményt jelentettek a számára, hogy felkereste a Bábszínház akkori igazgatóját, Bod Lászlót, és munkát kért. (Állítólag protekcióval került bábkészítőnek a műhelybe: unokanővére, Mándi Éva – akkoriban a szocialista realizmus ünnepelt drámaírója – bábjátékot ígért a színháznak, amit persze soha nem írt meg.) Két év után a jó szimatú igazgató rábízta a Misi mókus kalandjai tervezését. Tersánszky meséje azóta sokat változott a többszörösére nőtt színpadon, de 1961-es felújítása máig Bródy Vera tervezésében látható.

 

1955-ben a társulat egy része fellázadt az újonnan kinevezett munkáskáder-igazgató ellen, és Szőnyi Kató vezetésével bábszínházat alapítottak Győrben. Bródy egy évvel később csatlakozott hozzájuk. A hároméves győri kitérő fontos állomás volt a magyar bábjáték történetében és Bródy Vera életében. A magyar népművészet és a vásári bábjáték nyomdokain haladva itt születtek meg azok az előadások, amelyek később a Szilágyi Dezső vezetésével újjáéledő Állami Bábszínház műsorára kerültek: a Bródy bábjaival évtizedekig játszott Ezüstfurulya, a Jancsi és Juliska, a János vitéz, a Hófehérke. A régebbi időket idéző, szórakoztató felnőtt-produkciók sorában 1960-ban bemutatott Biztos siker látszólag megpróbált hasonlítani az elődök vegyes műsoraira, de a kabarészínpad verbális poénjai helyett a bábjátékban rejlő parodisztikus lehetőségek kiaknázására törekedett. Elsősorban Bródy bábjai jelezték a megváltozott szemléletet: miközben könnyedén alkalmazkodtak a különféle hangvételű jelenetekhez, használati tárgyakból, konyhai eszközökből szerkesztett figurái az új korszak egyértelmű hírmondói voltak.

Nyolc évvel az ősbemutató után, 1959-ben felújították Heltai Jenő romantikus Gozzi-átdolgozását, A szarvaskirályt. Az előadás stílusa természetesen eltért az 1951-es premier Obrazcov modorában, aprólékos realizmussal megfogalmazott bábjaitól és helyszíneitől. Bródy Vera merészen stilizált figurái egyszerre idézték a commedia dell´arte maszkjait, és indították el azt az ember-utánzást elvető, határozottan körvonalazott, különös asszociációkra és metaforákra épülő formanyelvet, amely hamarosan a színház legnagyobb művészi értékét jelentette.

1960-ban került a Bábszínházhoz Koós Iván. A következő évtizedekben Bródy Verával együtt ők ketten voltak a színház arculatának legjelentősebb meghatározói. Különleges ellentét-párt alkottak: Bródy elsősorban a gyerekeknek szóló előadások rengeteg bájjal és humorral megformált karaktereivel remekelt, Koós főleg a felnőtt-produkciók groteszkségével, folklórban gyökerező világával alkotott kiemelkedőt. Amikor együtt dolgoztak – ilyenkor Bródy a bábokat, Koós a játékteret tervezte – mindig megteremtették kettőjük eltérő formanyelvének kivételes erejű szintézisét.

 

Első közös munkájuk, az Aladdin csodalámpája (1960) a moszkvai Központi Bábszínház egyik kipróbált darabja volt. A szép és poétikus feldolgozás – Devecseri Gábor verseivel, Szöllősy András zenéjével, Bródy bábjaival, Koós színpadképeivel, Szőnyi Kató rendezésében – elsősorban képzőművészeti megformálása miatt volt jelentős esemény. A textúra anyagszerűsége dominált mind az egyszerű formákkal megjelenített bábok, mind pedig a több síkra tagolt, szimultán játéktér esetében.  

Az új utakat kereső színház számára fontos állomás volt a Szentivánéji álom bemutatása (1964). Ez lett az alkotók stábjának igazi próbaköve. Az igazgató, a főrendező, a két tervező, a dramaturg és a zenei vezető összefogásának tűzpróbája. Előjáték, bevezetés a nagy remekművekhez, amelyeknek első három darabja közül Bródy Vera A fából faragott királyfit tervezte (1965).

Bartók táncjátéka szimbolikus mozzanatokkal átszőtt, népi reminiszcenciákat tartalmazó mese, amely a csoda, a költészet és az álom szférájában oldja meg a zeneköltőt foglalkoztató férfi-nő problematikát, az emberek közötti kapcsolatok lehetőségét. A darabot egy látszólag kézenfekvő, valójában számos problémát felvető alapgondolat kapcsolja össze a vele egy műsorban bemutatott burleszkkel, Sztravinszkij Petruskájával; mindkét mű legfontosabb szereplői bábok: Balázs Béla meséjében a címszereplő, Benois–Sztravinszkij és Fokin történetében a három központi figura. De míg a balettszínpadon táncosok személyesítik meg a bábokat, a bábszínpadon bábok jelenítik meg az élőket is. A zene azonban mindkét esetben azt sugallja, hogy a szerzők nem reális, valódi emberekként képzelték el a szereplőket. A figurák egy része éppen azért tekinthető bábnak, mert nem rendelkezik lélektani motivációkkal, nincs jellemfejlődése, csak bizonyos emberi vonások sűrített és elvont jelzése. Azokat pedig, amelyek funkciójuk szerint is bábok, külső erők irányítják. Erre a gondolatra épül A fából faragott királyfi bábszínházi előadása.

Tüneményes francia férjével, Armand Beyer filozófia-professzorral és ex-diplomatával Bródy 1968-ban Párizsba költözött. Tizennégy éven át vezetett bábtanfolyamokat a IV. Henrik Líceum diákjainak, abban az épületben, ahol nyolcvan esztendővel korábban egy Alfred Jarry nevű diák Bergson óráin rosszalkodott. Fokozatosan szoktatta növendékeit a remekművekhez. Először A kis herceget állította velük színpadra, majd néhány klasszikus mesejáték után – Koós Iván közreműködésével – megalkotta főművét, Sztravinszkij Tűzmadárját (1982) és benne személyes vallomását a színházról, a képzőművészetről, a drapériákban rejtőzködő költészetről. Nyaranként Bretagne-ban tartott kurzusokat.

Budapesttel és a Bábszínházzal sohasem szakadt meg a kapcsolata. Koós Ivánnal közösen tervezte a Tündér Lalát (1969), A pagodák hercegét (1970), és a zenei bábszínház szintézisét megfogalmazó utolsó remekművet, Kodály Háry Jánosának bábszínpadi változatát (1972). Ez az első vokális zenemű a színházban és Bródy pályáján. Természetesen nem „éneklő” bábokat tervezett. Ezek a bábok csak annyira tudtak énekelni és megszólalni, amennyire egy mézeskalács figura képes ilyesmire. A síkbábok és félplasztikus figurák a népmesei légkört voltak hivatva megteremteni, amelyben természetes módon szólal meg a népdal. Abban a mesebeli világban, amelyben az országút szádából, a Nix-hegy torontáli szőnyegből van, a hegyeket subák ábrázolják, a mező virágai kalocsai hímzések, a Burg pedig egy parasztszekrény, amelynek az egyik fiókjában énekli a butellából formált Mária Lujza a Ku-ku-kukuskám menüett-dallamát, minden lehetséges. Még az is, hogy a Miska-kancsóból lett Marci bácsi bordalára a hordók táncra perdüljenek.

Nem számoltam utána, de bábszínházi létezésem során alighanem Bródy Verával dolgoztam együtt a legtöbbet. Már első itthoni rendezésemnek is ő volt a tervezője. A jó tanuló pontosságával készültem az első megbeszélésre, és mi tagadás, volt néhány világmegváló ötletem. Vera türelmesen, szelíden hallgatta az elképzeléseimet. Aztán – már-már majdnem indulatosan – ezt mondta: „Na, ezzel azért várjuk meg az Ivánt!” Nem értettem. Hogy jön ide az Iván? Nem is ő tervezi a darabot!

 

Koós Iván nemsokára megérkezett. Váltottunk pár szót, ő is meghallgatta mélyenszántó előadásomat. Hümmögött, bólogatott, aztán elment. Tulajdonképpen nem mondott semmit. Utána mégis valahogy jobban ment a munka, hamarosan megtaláltuk a hiányzó láncszemeket, elhullottak a sallangok, és minden világos lett.  

Csak jóval később értettem meg a titkot. Ők ketten mindig jelen voltak egymás munkáiban. Akkor is, ha a plakáton csak az egyikük neve szerepelt. Ki-ki a maga vérmérséklete szerint vitatkozott, csóválta a fejét, hallgatott, bólogatott vagy érvelt.

Bródy Vera és Koós Iván a magyar bábtörténet ikercsillaga volt.

Ennek a kettős csillagnak a fénye világít felénk a legerőteljesebben azokból az időkből, amikor a korszak máig érvényes remekművei létrejöttek. Néha elvakít bennünket, de a szerencsésebb pillanatokban segít tájékozódni és továbbmenni.

Öt éve itt hagyott bennünket, az Állami Bábszínház első korszakának utolsó óriása távozott vele az égi vadászmezőkre. Ennek a mesebeli bábszínháznak nagyszerű a társulata. Köztük van Szöllősy Irén, Könyves Tóth Erzsi, Havas Gertrúd, B. Kiss István, Lévai, Jakovits, Ország Lili, és persze Szilágyi Dezső, Szőnyi Kató meg Koós Iván. És most már minden időkre ennek a panteonnak az örökös tagja Bródy Vera, az első az egyenlők között. 

Fotó: Budapest Bábszínház, OSZMI, Balogh Géza

További képek