VÁNDOR MARIONETTJÁTÉKOSOK

A Morvaországi Tartományi Múzeum bábgyűjteménye főleg a Morvaországban tevékenykedő bábjátékos dinasztiákhoz és családokhoz kötődik. A legrégibb források a 18. század végéről valók, többségük azonban a 19. század második feléből és a 20. századból származik. A cseh marionettszínház létrejöttét a külföldi vándortársulatok működése ösztönözte, ezek segédeinek soraiból kerültek ki a 18. század második felében az első cseh, illetve cseh nyelven játszó bábosok.

A hagyományos cseh bábszínház kutatásának egyik legfontosabb információs forrását az autentikus tárgyak tematikus gyűjteményei jelentik. A legrégibb források a 18. század végéről valók, többségük azonban a 19. század második feléből és a 20. századból származik. A Morvaországi Tartományi Múzeum egy olyan kiterjedt gyűjtemény gazdagításán és fenntartásán fáradozik, amely elsősorban egyedülálló bábgyűjteményeket foglal magába: ezek a bábok a főleg Morvaországban tevékenykedő bábjátékos dinasztiákhoz és családokhoz kötődnek. A gyűjtemény a cseh marionettszínház különböző változatainak a becses emléke is egyben.

Cseh bábszínházról először a műsoraikat cseh nyelven előadó vándor bábjátékosok produkciói kapcsán beszélhetünk, mivelhogy jellegüket, elrendezésük módját és funkciójukat illetően ezek közelítik meg a színházművészetről napjainkban vallott felfogásunkat. Az így felfogott színház születése a társadalmi feltételek kontextusában (jozefinus reformok, a jobbágyság megszüntetése, bizonyos fokú gazdasági fellendülés) a 18. század közepére tehető.

 

A cseh marionettszínház létrejöttére közvetett módon ösztönző hatást gyakoroltak azok a külhoni, hivatásos előadókból álló vándortársulatok, amelyek a 16. és a 17. század fordulójától kezdve bukkantak fel Közép-Európában, és műsoraikban bábokat is használtak. A 17. század második felében a bábjáték már az ilyen típusú komédiás színház repertoárjának integráns alkotórészét jelentette. Az idegen társulatoknak – truppoknak – alkalmazkodniuk kellett a német ajkú közönség kívánalmaihoz, s ezt részben a színpadi megnyilatkozás teátrális jellegének fokozásával, mindenekelőtt pedig a repertoár egyszerűsítésével tették. Valószínű, hogy a külföldi komédiások alkalmi segédeinek soraiból kerültek ki a 18. század második felében az első cseh, illetve cseh nyelven játszó bábosok. A marionettszínház eszköztárát éppúgy a külföldiektől vették át, mint a nemzetközi repertoárt.[1] A 18. század második felében a prágai kormányzóságban kiadott, bábjátszásra feljogosító engedélyek cseh származású bábosok működését tanúsítják: közéjük tartozott például a mělníki Jan Václav Bitter, a Vrchlabíból való Jan Meissner, a Haber na Čáslavsku-i Matěj Vavrouš, a Vopořanyi Jan Kočka, a Hříškov u Lounból való Jan Herrgott, s másokat is említhetnénk. Ekkor jelennek meg a bábjátszó dinasztiák első pátriárkái. A legrégebbiek között ott találjuk a Kopecký, Maizner, Dubský, Kočka és a Fink családot.

A nagyobb városokban játszó külhoni bábjátékosoktól eltérően a cseh marionettjátékosok a vidékre összpontosították figyelmüket, ahol a cseh lakosság volt többségben. A hivatalos előírások is erre kényszerítették őket. A vidéki publikum érthető módon alacsony fokú műveltsége, alacsony életszínvonala, kulturális analfabétizmusa kedvezőtlenül hatott színházi munkájuk színvonalára, s a körülmények következményeként elszakadtak a hivatalos kultúrától. A 19. század első felében az osztrák hivatalok és a hazafiasság szellemétől áthatott, a nemzeti újjászületést megélő társadalom is többnyire elutasítóan viszonyult a bábjátékosokhoz. Eredete, a politikai, társadalmi és egyéb feltételek miatt a bábjáték a kultúra peremvidékére szorult. A komédiások a társadalmi hierarchián belül a legalacsonyabb rétegekhez tartoztak. Noha Mária Terézia 1750. évi pátense a városlakók rendjének harmadik osztályába sorolta őket  (mások mellett ide tartoztak a kézművesek, a molnárok, az írnokok), a hivatalok általában csavargó életmódot folytató élősködőkként tekintettek rájuk, és különböző, a bábosok ellen irányuló előírásokat és dekrétumokat adtak ki.[2]

A nemzeti újjászületés időszakában megnőtt a bábjátékos nemzetségek száma. A fentebb említetteken kívül ekkor jelent meg a színen a Vinický, Karfiol, Kludský, Šimko, Vída, Kučera, Flachs, Kaiser, Lagron, Pfleger s velük együtt számos más család.[3] Színházi produkciójuk, amely egyúttal az „iparukat” is jelentette, komoly népszerűségre tett szert, bár  továbbra is a hivatalos kulturális élet perifériáján helyezkedtek el. A levéltári anyagok a legkülönbözőbb megnevezésekkel illetik darabjaikat: „kisfigurás komédiák”, „fából faragott, kis figurákkal folytatott játék”, „kis opera”, „Schauspiele nagy marionettekkel”, „Grosses Kunst-Figuren und Metamorphosen Theater”, „mechanikus és művészi figurák”, „mechanikus kunsztok”, „mechanikus bábjáték”, „mechanikus művészi kabinet”, „mechanikus előadások” „mechanikus művészetek”, „vidám figurák színháza”, „marionettfigurák színháza”, „bábos színház”, és így tovább.[4] A „specialistának” tekintett bábosokon kívül sok olyan is tevékenykedett, aki különböző mellékfoglalkozásokat űzött. Ezek leggyakrabban különböző vásári mulatságokhoz, szórakozási lehetőségekhez kötődtek – a körhintákhoz, bűvészmutatványokhoz, kötéltánchoz, szemfényvesztéshez, tűzijátékokhoz, anatómiai kabinetekhez és múzeumokhoz, panoptikumokhoz és muzsikáláshoz, az állatok idomításához –, de olyan tevékenységek is előfordultak, mint a seborvoslás, foghúzás, különböző gyógykeverékek és kenőcsök árusításával egybekötve, és így tovább. Ez a sokféleség jelentős minőségbeli különbségeket eredményezett a marionettszínházon belül, s bizonyos, hogy degradálta is a bábszínházat, ugyanúgy, mint a családokon belüli kötelező tradíció, amely attól függetlenül jutott érvényre, hogy az utódok tehetségesek voltak-e vagy sem; mindez a marionettjáték stagnálásához és csaknem két évszázadra kiterjedő változatlansághoz vezetett.

A színház berendezését annak rendelték alá, hogy könnyűszerrel lehessen utazni. A bábosok többnyire fogadókban, vendéglőkben léptek fel, ritka alkalmakkor a szabad ég alatt, kivételes esetekben pedig magánházaknál. Igaz, olyan színházak létezése is igazolható, amelyek nagy sátorral és a nézőket szolgáló padokkal is rendelkeztek. (Morvaországban ilyen volt például Josef Ruml marionettszínháza.) A színpadi látvány a kőszínház barokk belső terének kukucskálós elrendezésén alapult. Színpadként többnyire hatalmas faládák szolgáltak, az ún. bábtárolók: a szállítás folyamán ezekben vitték a bábokat. A proszcénium keretét egy egyszerű és összerakható lécszerkezet alkotta, s volt egy tartószerkezet a díszletek felaggatására. A festett portál általában nagy volt (a proszcénium nyílása gyakran 3-4 méter széles lehetett). A vászonból készült függöny rendszerint hazafias tartalmú mitológiai vagy történelmi jelenetet ábrázolt, s mindig fölfelé kellett felcsavarni. A barokk díszlet átörökített együttese egy háttérre és két oldalfalra egyszerűsödött, s ezeket elöl és hátul is befestették, többnyire enyvet tartalmazó temperafestékkel, olykor pedig olajfestékkel. A világítást először gyertyák, később pedig olaj- vagy petróleumlámpák biztosították.

 

 

 

 

 

 

 

A cseh marionettszínház az egyszemélyes színház alapelvének megfelelően működött. Ebből következően a bábjátékokban nincsenek statiszták, s csak párbeszédek és monológok hangzanak el. A produkciót többnyire egyetlen bábjátékos adta elő. Nem csupán mozgatta a bábokat, de az összes figurát ő szólaltatta meg, miközben csak a hangszín változtatásával, valamilyen nyelvjárással vagy fennkölt deklamációval tett különbséget közöttük. Az előadás trükkjei hamar rögzültek egy sajátságosan naiv és egy patetikus előadásmódban.

A cseh vándorbábosok a játékhoz szinte kizárólag felülről és dróton mozgatott bábokat használtak. Keletről származó díszes bábokról van szó, amelyek kinézetük és mozgatási lehetőségeik révén hatásosan idézik fel az élő színész alakját. Ebből kifolyólag a barokk kori Európában rendkívüli népszerűségre tettek szert, mert megfeleltek a barokk színház illuzionisztikus kánonjának. Képzőművészeti szempontból azonban alkalmazkodtak az új környezethez. Készítésük szorosan kapcsolódott a templomi fafaragáshoz. Alkotóik többnyire képzett fafaragók voltak, bár a műkedvelők által készített és jól sikerült marionettekből is egész sort tudunk felmutatni. A magas sszínvonalon kivitelezett marionettek nagy művészeti értékű kiváló minőségű kézművesipari munkák és jellegzetes alkotások; markánsan realisztikus arc, stilizált haj és szakáll jellemzi őket. A bábokat hársfából készítették, s tempera- vagy olajfestékkel festették be őket.[5]   

A cseh marionettszínház korából származó bábok számos közös vonást és szinte változatlan ismertetőjegyet mutatnak, amelyek egy bizonyos előadási konvencióra utalnak. Jóllehet önmagukban is nyilvánvaló esztétikai értékkel rendelkeznek, külső megjelenésüknek pedig az információ az elsődleges funkciója, megalkotásukat technológiai és képzőművészeti szempontból is a színházi felhasználásnak rendelték alá. A célzatosság képzőművészeti szempontból a faragás részletgazdagsága és a megvilágítás módjának figyelembe vétele mellett leginkább az alakok tipológiájában nyilvánult meg, amely összhangban állt a repertoárral. A jellegzetes típusok közé tartozott az öreg remete, a fiatal, bajszos lovag (a szerető), az ifjú hölgy (szintúgy a szerető), a szakállas, idősebb lovag, az ördögök, a rablók, a vidéki lány és a halál. Jellegzetesen cseh komikus figura volt az idősebb parasztként megjelenített Škrhola. Az európai színház történetében hosszú fejlődési vonallal rendelkezik s a meghatározó típusok és a legmarkánsabb komikus figurák közé tartozik  Kašpárek alakja; eredeti cseh neve a német Pumperl, Pumpernickel elnevezés alapján Pimprle volt. A cseh Kašpárek legtöbbször az elmés, élvhajhász és kicsapongó szolga szerepét játszotta. Kevésbé rokonszenves vonásait a testi torzulások is jelezték. A hasonló és gyakran nagyon nyers külföldi alakváltozatoktól eltérően a Kašpárek negatív jellemvonásai jelentős mértékben háttérbe szorulnak.   

Az epizódfigurákon kívül a marionettjátékosok speciális szerkezetű, elmés billegőkkel ellátott figurákat is használtak, melyeket „trükkös varietébáboknak”, „mechanikus báboknak”, „művészi automatáknak”, „kunsztfiguráknak” stb. neveztek. Ezek a fő műsorszám utáni szórakoztató ráadás kellékei voltak. Érdekes jelenség volt a nem szokványos  síkbábok és a marionettfigurák párhuzamos használata. Többek között a Faust tengeri jelenetének fantasztikus lényeiként jutottak érvényre. Olyan bizarr alakok tartoztak közéjük, mint a „vízimanó”, a „hableány”, a „szem nélküli bagoly”, a „tengeri vadkan”, a „vad csiga” s még számos hasonló teremtmény. Szót kell ejtenünk továbbá a lapos és alakváltoztató kartonfigurákról, a metamorfózis bábokról, amelyek szintén az említett ráadásokban jutottak szerephez. A lapos kartonfigurák, illetve az ilyenfajta kifejezőeszközök megszokott használata az illuzionisztikus marionettek szomszédságában megkérdőjelezi azt az állítást, mely szerint a marionettjátékosok csupán utánozni akarták  bábjaikkal az élő színészeket.

A cseh nyelven játszott legrégibb darabok szövegére vonatkozóan nincs semmi támpontunk, hiszen csak tartalmi ismertetők maradtak fenn.  A darabcímeket tartalmazó levéltári anyag (melyből a szövegek vagy a tartalom-ismertetések hiányoznak) arról tanúskodik, hogy az eredeti bábos repertoár a 17. és 18. században minden európai országban azonos a vándor társulatok repertoárjával; a cseh bábjátékosok is ezt vették át. A cseh másolatokban fennmaradt legrégibb darabok valószínűleg a 18. és 19. század fordulóján keletkeztek. A cseh marionettjáték hőskorából való szövegek azonban teljesen egyedülállóak.[6] Tartalmi szempontból ezek elsősorban történelmi és hazafias témájú, illetve rablókról és lovagokról szóló darabok. Gyakoriak a német és osztrák szerzők műveinek adaptációi. A 19. század húszas éveiben teljesen sajátságos darabok jelennek meg a cseh környezetben: vígjátékok és bohózatok, amelyek kétségkívül hazai eredetűek, cselekményük helyszíne is elsősorban Csehország, s túlnyomórészt új, a vidéki környezethez kapcsolódó témákat dolgoznak fel és realisztikusan megrajzolt alakok bukkannak fel bennük. A fennmaradt szövegeknek (másolatoknak) köszönhetően mintegy 70 színdarab van a birtokunkban. (A különböző változatokkal együtt körülbelül 300 szövegről van szó.) A minőséget illetően széles spektrumot megjelenítő darabok általában eklektikusak, az egyszerű cselekményt a jó és a rossz sematikus konfliktusa, a szereplők változatlan karaktere és hasonló vonások jellemzik.  

A cseh bábjátékosok a 19. század második felében lényegében változatlan módon gyarapították a marionettjáték műfajához tartozó produkciókat. Különösen nagy hiányt jelentett, hogy a hagyományos repertoárt nem frissítették fel művészi szempontból értékesebb új darabokkal. A bábosok között nem bukkant fel olyan egyéniség, aki például a német és francia bábszínház új irányzatainak szellemében, az első állandó nyilvános színterek  és a szerzői alkotómunka révén elősegítette volna, hogy a cseh bábjátszás   színvonala tovább fejlődjön.

Egyedülálló, művészi szempontból is bizonyíthatóan tehetséges, művelt és kreatív marionettjátékos volt a 19. század második felében Jan Nepomuk Lašťovka (1824–1877). Képes volt arra, hogy a bábjátékokon hatékony dramaturgiai változtatásokat eszközöljön, s maga is megpróbálkozott néhány külföldi darab szövegének lefordításával. Tudatosan megújította a korabeli   előadói stílust, s már nem egymaga szólaltatta meg az összes figurát, hanem a szerepek s főleg a női hangok regiszterének gazdagítása érdekében más beszélőket is alkalmazott. A híradások szerint pallérozott cseh nyelvet használt, tudott rögtönözni és könnyedén reagált az aktuális politikai és társadalmi eseményekre, amelyeket elmés kommentárokkal kísért.

A vándor marionettjátékosok produkciói a 18. és 19. századi cseh színház történetének egyedülálló jelenségét, a komikus típusok színházát képviselik, amely korábban megtalálható volt az összes európai népi színházi kultúrában. Azzal, hogy a nemzeti újjászületés kezdetén vidéken és nemzeti nyelven egyedülálló színházi formát keltettek életre, kétségkívül betöltötték a cseh színház szerepét. A marionettszínház progresszív jellege épp abban nyilvánul meg, hogy a darabokat csehül adták elő, amelynek a cseh színházi kultúra kialakulása szempontjából felbecsülhetetetlen volt a jelentősége. S ezen az a tény sem változtat, hogy a nemzeti újjászületés itteni tendenciái a kivételektől eltekintve általában spontán módon alakultak ki.

A 19. század második felétől a vándor marionettszínház fokozatosan elveszítette korábbi funkcióját, közönsége megcsappant s a műfajt utolérte a fokozatos hanyatlás, bár az irányzatok árnyékába kerülve még ebben a halódó formában is megérte a 20. század első harmadát. Ennek a színházi jelenségnek a stagnálását s végül a megszűnését több tényező idézte elő: az állandósult színházi konvenciók, a kötelező érvényű családi hagyomány, az új társadalmi és gazdasági feltételek, valamint a műkedvelő színházban testet öltő konkurencia. A marionettszínház jelentősége és tradíciója azonban máig hat. A vándorbábszínház figyelemre méltó népszerűségének köszönhetően az egész nemzet tudatába bevésett néhány kialakult szabályt, és a marionettjáték technikáját hosszú időre már-már kánonként állandósította.

G. Kovács László fordítása

Fotók

Főkép: hagyományos cseh marionett jellegzetes szerkezete

Szövegközi képek: jellegzetes „kép“ a 19.-20. századforduló vándorbábjátékosáról, Karel Kopeckýről (1876-1953) és családjáról a cirkuszkocsik előtt. (Városi Múzeum, Brno),  Karel Kopecký marionettjátékos színpadának előtere és függönye Temesvárról, Václav Kopecký (1914-1980) új színháza, amelyet még a negyvenes években festett Jindřich Boška., Kézzel készült sablon (un. patron) és Josef Fink bábjátékos színlapja, 19. század második fele. Reprodukciója Jaroslav Bartoš: Cseh népi bábjátékosok darabjai, Prága, 1959.J. Šimek vándorkönyve az engedélyekkel és az állomáshelyekről szóló bejegyzésekkel. 1897-1914, 1919-1937., sík papírfigurák a cseh vándorbábjátszás korai szakaszából, korebaeli zsargon szerint „tengeri baromfi“.   Id.Framtišek Pfleger (1852-?) hagyatékából. 19. sz. közepe, festett karton, Rudolf Flachs maarionettjátékos bábjai. A szobrász feltételezhetően ifj. Jan Flachs (1855-1940) bábjátékos és fafaragó. Megközelítőleg 19. század vége, festett fa, František Pfleger (1852-?) marionettjátékos bábjai. Szobrász: Mikolaš Sychrovský (1802-1881), Sosef Flachs bábjátlkos marionettjei. Utolsó tulajdonosa a lánya, Marie Berousková. Valószínűleg id. Jan Flachs (sz.1800) bábjátékos és fafaragó készítette kb. a 19. sz. közepén, „Břetislav és Jitka“ – Josef Flachs vándor-marionettjátékos függönye. Festette Jan Vysekal (1854-1956), vászon, tempera, 19. század vége, sík papírfigura a vándokbábjátékosok varietéműsorából. Un. „metamorfózis báb“. Id. František Pfleger hagyatékából. 19. sz. vége, festett karton.

Galéria:  Jellegzetes „kép“ a 19.-20. századforduló vándorbábjátékosáról, Karel Kopeckýről (1876-1953) és családjáról a cirkuszkocsik előtt. (Városi Múzeum, Brno), Josef Šimek (1870-1953) bábjátékos marionettjei. Készítője ismeretlen, 20. század eleje. A családi legendárium szerint a Šimek család mindkét nemzedéke maga készítette, de ez nem bizonyítható.

Valamennyi fotó a Brnói Városi Múzeum gyűjteményének darabjait ábrázolja.

Felhasznált irodalom:

DUBSKÁ, Alice, 2004: Dvě století českého loutkářství (A cseh bábjátszás két évszázada). Akademie múzických umění, Praha (cseh nyelven).

BLECHA, Jaroslav, 2007: Window to Czech puppetry / Okno do českého loutkářství (Ablak a cseh bábjátszásra). Moravské zemské muzeum, Brno (angol és cseh nyelven). - Txekiar txotxongilora leihoa / Ventana al títere Checo; Ventana al títere Checo / Window to Czech puppetry. Tolosako Ekinbide Etxea, Centro de Iniciativas, L.G./D.L. SS 1637/2007 (baszk, spanyol és angol nyelven).

BLECHA, Jaroslav – JIRÁSEK, Pavel, 2008: Česká loutka (A cseh báb). Kant, Praha (melléklet – a teljes szöveg angolul).

DUBSKÁ, Alice – JIRÁSEK, Pavel – JIRÁSKOVÁ, Marie – MALÍKOVÁ, Nina – MIKLOVIČOVÁ, Lucie, 2012: Obrazy z dějin českého loutkářství (Képek a cseh bábjátszás történetéből). Arbor vitae, Muzeum loutkářských kultur, Chrudim (angol rezümé).

További képek