Látomások és formák

Nem tudom, ki mennyire ismeri Vinczeffy László Erdély keleti végeiről származó, szülőföldjéhez a nehéz, az elviselhetőbb, majd mostanság a könnyebb körülmények között is ragaszkodó képzőművész munkásságát, életútját, több mint ötvenéves alkotói pályáját, amelynek e pillanatban csak az összetartó csúcsait láthatjuk az utolsó néhány év festészeti és szobrászati termésének tükrében?

Feltételezem, hogy a szakma egy részének nem ismeretlen ez a minden tekintetben egészen rendkívüli és nagyszerű alkotó, aki 2011 óta többek között a Magyar Művészeti Akadémiának is rendes tagja. S aki a trianoni békediktátum óta létező „magyar létparadoxon” ellenére – mely szerint sem a megcsonkított anyaország, sem a leszakított részek nem lehetnek önállóan, egymás nélkül életképesek, azaz hosszú távon halálra vannak ítélve – valóságos szálfaként áll előttünk művészetének kiterjesztett ágaival, lenyűgöző lombkoronájával. Jelenléte tehát, a tényleg elképesztő életművével a háta mögött élő cáfolta a jelzett pesszimista, negatív élet- és világszemléletnek.

Gazda József erdélyi magyar író, művészeti író, szociológus, tankönyvíró, tanár, művelődésszervező, az alkotó kiváló ismerője, s mindvégig bíztatója, pártfogója írta Vinczeffy Lászlóról a következő sorokat: „… egészen különleges tehetség, bámulatos az alkotóereje, itt, a magyar élettér perifériáján, legkeletibb csücskén. Itt él, itt alkot, és itt van majdnem eltemetve. (…) Műhelyében nap mint nap megvalósul a csoda, a teremtés csodája. Ihlete, vizuális képzelőereje szinte páratlan. Alkotó lénye sokrétű, összetett. A nagyszerű látnoki erő érzelmi gazdagsággal, elmélyülő, megfogalmazó, kivitelező képességgel párosul. Szinte játszva teremti a formát, mely mindig új, mindig más, sajátos, öntörvényű. Érzékenyen jelenít meg, bont ki rejtelmeket, sejtelmeket, megérzéseket. Elmélyülten fogalmaz, érzi a színek lelkét, a színekkel való kifejezés szinte tátongó mélységeit, lehetőségeit. (…) Nagy festő, nagy alkotó. És jelenség, kelet-európai, magyar. (…) Vinczeffy László a kortárs romániai magyar képzőművészet egyik legegyénibb arcélű, legösszetettebb, legsokrétűbb és legmarkánsabb egyénisége.”[1]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magam, aki 2009-ben ismertem meg alaposabban a Sepsiszentgyörgyön élő alkotót, amikor is kiállítását nyitottam meg a szentendrei Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében, mélységesen egyetértek Gazda József rajongásával és minősítésével. Akkor egy esszében foglaltam össze a művészetéről és a művészeti szcénában betöltött helyéről kialakított véleményemet, amely a Kortárs folyóirat 2010-es januári számában jelent meg. Ám részemről az sem volt véletlen, hogy a 2014-ben megjelent A látható és a láthatatlan című tanulmánykötetem borítójára éppen az ő, A titokzatos című plasztikus festményének reprodukcióját választottam arculatképnek, amely mondhatni, egy olyan absztrahált későközépkori ruhakölteményt ábrázolt hátulról, amelyből hiányzott az ember, vagyis a viselője. Ez a festmény a művésznek abból a hosszú periódusából való, amelynek újabb és újabb ikonikusan titokzatos szürreális darabjait, metafizikus ciklusait, egyszerre transzcendens és érzéki sorozatait 2014-ben a Forrás Galériában, majd 2018-ban a Pesti Vigadóban is láthattuk.

Tehát a Van, ami látható, s van, ami láthatatlan című tanulmányomban a következő megállapításokkal éltem a Vinczeffy László-féle jelenséggel, s plasztikus anyagfestményeivel kapcsolatban: „Amikor a hajdani Marosvásárhelyi Műhely, röviden a MAMŰ körülbelül 1978 és 1984 között működő neoavantgárd képzőművészeti csoportosulás közelmúltjának feldolgozásával foglalkoztam a ’80-as évek legvégén Krizbai Sándor, Elekes Károly és Butak András [tapasztalatokat, információkat átadó] segítségével és irányításával – a csoport különös és titokzatos vonásokkal teljes tevékenységét megfejtendő – magam is elmerültem a román avantgárd képzőművészet tanulmányozásában, amikor is meglepő kapcsolódási pontokat fedeztem fel az erdélyi magyar és a román kortársi képzőművészeti törekvések között. Tudniillik a román avantgárd jeles képviselői közül sokan a klasszikus modern és a saját avantgárd művészeti hagyományaikon túl beépítették képzőművészeti szemléletükbe és nyelvezetükbe a görögkeleti vallás templomépítészeti és ikonfestészeti tradícióit éppúgy, mint a pogány hitvilág, a keleti miszticizmus és transzcendencia vagy a folklór szakrális és profán elemeit. (Itt elsősorban Sorin Dumitrescu, Marin Gherasim, Horia Bernea és Alexandru Chira tevékenységére hivatkozhatnék.) Döbbenten kellett elismernem, hogy a két nép haladó művészeti törekvései és megjelenési formái között, ugyan más-más kulturális beágyazódások alapján működő, de óhatatlan áthallások és megfelelések vannak. (…)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vinczeffy László saját gondolat- és érzésvilágára átgyúrt, átformált kultúrtörténeti, keresztény ikonográfiai, művészettörténeti és néprajzi előképeket, mintákat, jeleket, jelképeket és motívumokat használó művészetét tehát valahol ebben a misztikus vonulatban, ebben a metafizikát kedvelő, transzcendenciát óhajtó mezőben kell értelmeznünk. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a mai kor emberének az ateizmusok, az érzékszerveket csiklandozó életörömök és vágykiélések, a fogyasztási kényszerek és általában a szenvedésellenesség, valamint az elidegenedés közepette nagyon nehéz visszatalálnia erre az útra. Mégis ebben a sajátos Vinczeffy László-i képi világban valami ilyesmit tapasztalunk. Mert az imaginárius terekben lebegtetett, éppúgy teremtett, mint valamiből vagy valamitől elvonatkoztatott jelképes formáin, felületein és színein keresztül ugyanolyan naturalista és „verista” módon képes megjeleníteni azt, ami a valóságból, a tapasztalati életből származtatható, mint azt, ami csak sejtetés, kitaláció és fantáziaszülemény lehet.

Festményeit tehát olyan titoklényekként is értelmezhetnénk, amelyeknek vagy akiknek egyrészt mintha tökéletesen működő érzékszerveik lennének az ember megszólítására, másrészt mintha a szó szoros értelmében képesek lennének, a sötét hangulatú absztrakt-emblematikus szenvedéstörténetek, az erotikus kísértések, az elmúlással [a veszélyekkel, a fenyegetettségekkel] küszködő pokoli és alvilági hangulatok, valamint a felragyogtatott, a „küszöbfeletti létet” megidéző, ünnepélyes és elragadtatott [a színeváltozott] mennyországi örömérzetek szürrealista, szürnaturalista (!), sőt szürenonista (!) megjelenítésére és közvetítésére.

Talán csak a középkori keresztény misztika és festészet volt képes erre az egyszerre szakrális-spekulatív és fizikai-érzéki attrakcióra. S talán konkrétan és átvitt értelemben is (többek között a magyar néprajzi és régészeti tárgyakban átörökített keleti és közép-ázsiai eredetű forma- és motívumkincsen, valamint az erdélyi és a magyarországi egyházi és történelmi festészetnek a részleteiben végsőkig desztillált, az elvonatkoztatásokig szublimált viselet- és alakkultúráján túl) ebben a középkori skolasztikus vallásfilozófiai hagyományban találhatjuk meg leginkább Vinczeffy művészetének és szemléletének szakrális előzményeit, gyökereit és párhuzamait.”^[2]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Művészünk ebben az időben a szó szoros értelmében fénnyel izzította át műveit. Fényei, mintha belülről, a mélyből törtek volna a felszínre, hogy ikonikus sugárzásukkal átlényegítsék, színeváltozásra „kényszerítsék” a megszilárdult festékmasszák sötét bőréből, mintás ruhájából, majdnem homogén tónusaiból kibontakozó lényszerű alakzatok domborúvá és/vagy homorúvá csalt felületeit. Többek között innen, ezekből a fémes csillogásokból, anyagtalanító, nemes színragyogásokból volt eredeztethető műveinek ikonszerű hatása, amely legyőzni igyekezett az ember, a művész másik, a tudattalanban fészkelő démonikus természetét: a halál, az elmúlás, a félelem, az elidegenedés, a magány, a bizonytalanság, a „létrontottság” érzésének valós rettenetét.

Alkotónk, aki eddigi élete során több téma- és stílusperióduson esett már át, s aki ugyanúgy tart, fél az ismétlődés, mint a kiüresedés, a belefáradás, a megrekedés, a kiégés betegségétől, problémájától, mindig, minden idegszálával a megújulásra, a kísérletezésre koncentrál. Az itt kiállított festmények ugyan megőrizték előző korszakának ikonikus, metafizikus, szürreális vonásait, de a húsos, vastag magas massza anyaghasználatát elhagyva visszatért a tiszta festészethez. Plasztikus szobrászati vagy szobrászformái nem a sötét alapból, hanem világos tónusokból bontakoznak ki. Finomságukban, tónusgazdagságukban leginkább a pasztell képeivel rokoníthatók. Idős korára lehiggadt, expresszív indulatait elhagyva áttért a szelíd minimalizmusba oltott részletező naturalizmusba. Amolyan témacsokrokba szedett „őszikéknek” tekinthetnénk ezeket az olaj-vászon képeket, olyan műveknek, ahol a látomásos térbeli formák konkrét természeti motívumokkal, az álmok által felkínált naturális jelenetekkel társulnak és ütköznek. Például fűvel, szénával, szalmával, levelekkel, gyümölcsökkel, s csak az olaj, az ecset, a kéz, az ujj, a törlőrongy alakítja a művet.

Gyümölcsös ciklusában például megelevenednek a gyermekkori szüretelések jó és rossz, kedves és nyomasztó, humoros és keserű élményei: valóságos tobzódását láthatjuk a metaforikusnak, jelképes értelműnek is tartható szürreális termény-történéseknek. Az egyik festményen almák válogatódnak, szelektálódnak, „polcolódnak”, ahol az első helyre a rohadtak, fonnyadtak kerülnek (Megkülönböztetés). A Szilvaözön címűn a gyerekes rontás, átkozódás kívánalma fogalmazódik meg: váljanak kövekké a kékszilvák, hogy ne kelljen annyit bajlódni a szedésükkel! A harmadikon a diószedés, diótörés és pucolás játékkal egybefonódó élménye elevenedik meg a vásznon, amikor a dióhéjba kenyérbelet téve, árbocot tűzve, rá vitorlát fűzve hajókat építettek, amelyeket a helyi vizekre bocsátottak hírvivőknek (Gyermekkori emlék). A Cseresznyehullás című kép a szakadt cérnáról szétgurult gyöngyök keresését, felszedését is idézi. Az Utánzás jelölésűre a művész álmában megjelenő lyukas körték, a Metszések elnevezésűre pedig a szintén álomban látott, ezüstkéssel átmetszett vérző fekete almák, körték, cseresznyék, szilvák és diók kerültek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Természetesen a tárlat anyaga jól tagolható további tartalmi és formai ciklusokra bontható, amelyeket remekül egészítenek ki a nyers és/vagy festett faszobrok, amelyek mintha a festmények imaginárius tereiből lépnének ki a valóságos plasztikai térbe. Aki foglalkozott már Vinczeffy László munkásságával, az jól tudja, hogy az ő életműve a festészet, a szobrászat és a grafika termékeny oszcillációjaként működik, ahol az állandó kísérletezés és a ciklikus megújulás következményeként sok más törekvés is helyet kap, mint például az objekt és/vagy installáció készítés, a papírmunkák, illetve a kerámiaszobrok.

Alkotónk megfestette, megrajzolta már páratlanul változatos egyéni stílusformákban gyermekkori élményeit, zágoni tanárkodásának expresszív látomásait, a falurombolással, a bezártság-érzéssel, a restaurátori tevékenységével kapcsolatos szürreális vízióit. S most úgy hallom, hogy újra a szakralitás problematikája foglalkoztatja, erre a nagy dobásra készül a jövőben.

További képek