LAMELLA - Majoros Áron Zsolt szobrászművész kiállítása

A családi kapcsolatai révén erős szálakkal e felvidéki tájhoz kötődő Majoros Áron Zsolt szobrászművész fiatal alkotó: napjainkban a harmincas éveit tapossa, s még tíz éve sincs, hogy 2008-ban lezárta tanulmányait a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol Kő Pál volt a mestere.

A közelmúlt éveiben rendezett néhány önálló kiállítást – a legteljesebbet 2010-ben, a soroksári Galéria 13-ban –, bemutatkozott számos csoportos, illetve tematikus tárlaton, aktívan részt vett több alkotótelep munkájában – így faszobrokat készített Nagyatádon, fémkompozíciókat Tatabányán és Kecskeméten –, és megbízásra néhány állandóság igényével elhelyezett munkája is megvalósulhatott: elsősorban portrészobrok és portrédomborművek. E fiatal szobrász most a diplomaszerzés és napjaink, 2008 és 2016 között született alkotásokból válogatott azon, kisszobrokból, kiállítási plasztikákból álló kollekcióját mutatja be itt Dunaszerdahelyen, amely pontosan tanúsítja és reprezentálja a szobrászat XX. század során gyökeresen megváltozott, és az ezredforduló után is állandó és gyors változásban lévő szféráját: azt, hogy egy térbe állított, szobornak nevezett, valamilyen anyagba foglalt, művészi igénnyel megformált tárgy mást és másként fogalmaz és jelenít, testesít meg, mint a korábbi korok plasztikai művészetének művei.

A Lélek-keret címmel bemutatott szobrok együttesének modern szemlélettel, különös formai megoldásokkal és rendhagyó kifejezésekkel élő kompozíciói azonban azon túl, hogy fontos jellemző jegyük, aurájukat meghatározó vonásuk az újítás és az egyediség, egyszersmind aktív párbeszédet folytatnak a plasztikai hagyománnyal, ha úgy tetszik, a klasszikus példákkal és példaképekkel is. És itt a tematika, a tartalmi mozzanatok, a médium és a formateremtés összefüggéseiről, illetve klasszikum-vetületeiről van szó. Majoros Áron Zsolt szobrászatának ugyanaz a tárgya, ugyanaz a médiuma, mint amely e művészeti ág alkotásainak hosszú évszázadokon át, sőt évezredeken keresztül tárgya és médiuma volt: az ember és a természet, a természeti teremtmények vagy jelenségek. Hogy is szólt a Marcel Duchamp fellépése előtti szobrászat-fogalom-magyarázat? „Az a művészet, amely a természet lényeit vagy tárgyait a maguk valóságos, háromdimenziós testiségében ábrázolja. Témái között az emberi alak dominál.” Nos, körbepillantva e műegyüttes alkotásai között azt regisztrálhatjuk, hogy valóban, a három dimenziós, testiségében megragadott emberalakok dominanciája mellett a figurák társaságában még kagylókra és teknősökre hivatkozó, már-már az absztrakcióba hajló művek jelennek meg. De másként, és egészen más üzeneteket megfogalmazva, új szellemiséggel átitatott kifejezéseket sűrítve, mint a távolabbi vagy közelebbi művész-elődök és a hagyományokhoz szorosabban kapcsolódó kortársak alkotásai.

Már az anyaghasználat is arról árulkodik, hogy itt valamilyen megszokottól eltérő, a tradicionális szobrászatban szokatlan megtestesítéssel szembesülhetünk: a hagyományos fa mellett műgyantát, acélt és rozsdamentes acélt vehetünk számba a szobormatériák között, amelyeknek megmunkálásmódja és ebből következően hatásvilága is egészen más, mint a kőbe faragott, vagy a mintázott, a bronzba öntött kompozícióké. Az új anyagokkal és eszközökkel interpretált alkotások kifejezéseit tovább gazdagítják a plasztikai hatások intenzitását fokozó színek, a festett szobrok, valamint a fény, a megvilágítás, illetve a vetítés effektusai. És a lamellákból, a vízszintesen vagy függőlegesen sorjázó lemezrétegekből, a stancolási acél-melléktermékekből, az apró korongokból, a kis fémelemekből hegesztett felületekkel alakított emberi figurák a súlyos alapanyag ellenére is légies közeget vonnak maguk köré: mert gyakran csak test-palástok, burkok, vagy olyan, rétegekből felépített lemez-konstrukciók, amelyeknek lényeges alkotóeleme a résekként tátongó tömeg-hiány, a testeken, a testekben feltáruló átláthatóság, amely azonban a művet befogadó szemlélő mozgása révén, a nézőpontok változtatása következtében vibrálni kezd, majd gyorsan eltűnik, hogy aztán az alkotóelemek a mű egységesnek látszó sziluettjét rajzolják meg, amelyről viszont tudjuk már, hogy a teljesség, a tömör testszerűség valójában nem sajátjuk. Vagyis a korábbi, a súlyos tömegekre, a zárt testekre, a megbontatlan formára koncentráló szobrászat, az embert megjelenítő figura-plasztika a látvány illuzionizmusait kiaknázó, káprázatokban játszó, látszatszerűségekben villódzó médiummá vált. Mindezzel párhuzamosan, illetve mindezzel tökéletes összhangban fontos értelmezési aspektusként kell kezelnünk a többségében rétegzett és néha zár tömeget alkotó kompozíciókat vizsgálva azt az általános jelenséget, hogy Majoros Áron Zsolt alakjai mindenkor egyéniség nélküli, arctalan figurák: a tömeg-emberek prototípusai, valamifajta emberszabványok – amelyekről csak annyit tudhatunk meg, hogy férfiak, vagy nők –, s csupán testhelyzeteikkel, gesztusaikkal, mozdulatlanságba merevedett mozdulataikkal próbálnak kitörni ebből az átlag-létből. A káprázatokban villódzó testek, illetve test-kérgek, test-burkok mellett a szobrász egy-egy művében megalkotta ezeknek a plasztikai teremtményeknek a negatív lenyomatát is – korántsem véletlenül előregyártott sablon-elemek felhasználásával – amelyek révén a test-hiányok mintegy megsokszorozva állnak, tárulnak fel előttünk.

Nemcsak a kiállítás címe utal arra, hogy a művész a testet és a test-hiányt megformálva, az emberi alak autentikus megjelenítési lehetőségeit kutatva valójában a lelket keresi, illetve a test és a lélek harmonikus egysége elvesztésének tragikumát összegzi alkotásaival. Átélve, átérezve jelen korunk nyers valóságát a szobrászi szándékot és valóra váltását rendkívül autentikusnak ítélhetjük. Erre utalt Szabó Noémi művészettörténész is a művész munkásságát bemutató Pauker-könyv mottójaként közreadott eszmefuttatásában: „Majoros finoman stilizáló, de mindvégig organikus plasztikájának szellemi középpontjában az emberi lélek egyszer magát felfedő, máskor elbújó, talán soha nem materializálható illékonysága áll. Szobrainak érzékenyen megmunkált nemes anyaga (a fa és a fém disszonáns kettőse) és a bennük összesűrűsödő transzcendens jelentéstartalmak szinte szakrális aurát kölcsönöznek nekik. Majoros a háromdimenziós, minden esetben körüljárható alkotások külső héjának kibontásán túl aprólékos műgonddal tárja fel és alakítja ki a szobrok láthatatlan belsejét, hogy aztán saját művészi elhatározásából el is rejtse azt.” És ha ezt a valóságos szobrok tűnékenységekben játszó létezésmódját ecsetelő leírást hosszúnak és nehezen megjegyezhetőnek ítélnénk, akkor Majoros Áron Zsolt szobrainak emlékeinkben való rögzítéséhez elég egyetlen szót ismételgetnünk: az emberi test formáihoz adaptált, a lélek suhanásának is rejtett tereket képző, vékony lemez megnevezését. Kísérje ez a szó hosszan Majoros Áron Zsolt szobrainak befogadóit, befogadói emlékeit: lamella, lamella, lamella.

 

(Elhangzott a megnyitón, Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria, 2016. május 5.)

 

A kiállítás megtekinthető: 2016. május 27-ig.

 

Fotó: dunaszerdahelyi.sk

További képek