Kaposi Endre kismonográfiájának bemutatója

Kovács Lajos | 2016-06-03

"S majd ha az IDŐBŐL kizuhanván magunk is a halálba szédülünk, belőlünk is csak annyit sodor tovább mások emlékezetében az IDŐ, amennyit a SZÉPSÉGBŐL felfogni, megőrizni, továbbadni és teremteni képesek voltunk." (Kaposi Endre)

Hölgyeim és Uraim!

Esztergomiak és Átutazók és Vendégek és Meghívottak és Megtűrtek és Megbújt Tiltottak! Művészek és Pártolók! Élő Barátok és valaha itt élt Szellemóriások!

 

Esztergom tiszteleg! Teszi ezt a maga módján, talán késedelmesen, bár lehet, hogy nem is baj, ha nem kerek évfordulóra kihegyezve emléket állít egy több évtizedes és több nemzedékes művészcsaládnak, a Kaposiak Naprendszerének fókuszában pulzáló Endre barátunknak. Hogy ő kit nevez a barátjának, nem firtatom. Így talán ő sem inti le az én metaforáimat. Mert akárhonnan is közelítek az emlékműhöz és annak szereplőjéhez (szereplőihez), folyton az jut eszembe, hogy van ebben a régióban két sajátos gyűjtőfogalom, ez pedig Esztergom és a Kaposi. Az emlékmű pedig egy romló anyagba csomagolt életmű-keresztmetszet, egy könyv, egy hagyományos, papíralapú, nyomdai ördögöknek kiszolgáltatott kiadvány. Sokáig váratott magára, és biztosan a barátság szívósságának eredményeként vajúdta ki mégis megszenvedett gyermekét.

Az említett gyűjtőfogalmak rendellenességükben jelentősek. Abban, hogy az ismertek mellett az alig sejtett, meg a tehertételként kallódó, várakozó városi gyűjtemények ugyanúgy hozzátartoznak, mint a kevésbé megemlegetett művésztelepek, vagy a jött és ment, esetleg megbújt alkotók életműveinek jelentős hagyatékai, vagy éppen csak törmelékei. Az elfelejtettek, akikre egyszercsak mégis rácsodálkoztunk, mert valakinek – a Kaposinak – feltűnt a hiányuk, és ettől hirtelen megemelkedett a mi szellemi tőzsdénken az értékük. Hát gondoljuk ide, magunk közé most őket is, a Beszédes Sándorokat a város fotótörténetéből, Magasi Németh Gábor festőművészt esztergomi elefántcsonttornyából, az Esztergomban rejtőzködő Gadányi Jenő festőművészt hatalmas ide elbújtatott hagyatékával, vagy a 19. századi rajzoló Faragó Józsefet hunyorgó, kaján tekintetével, a viharos futása közben Esztergomban felbukkanni és megakadni képes André Kertészt, a világfotóst (ha egyszer van világzene, akkor világfotónak is lennie kell) – s itt most megfegyelmezem magam, és nem folytatom a végeérhetetlen sort mindazokról, akiket Kaposi Endre nélkül kevésbé ismerhetnénk, mert hol felfedezőként, hol skatulyáikból kiszabadító újraértelmezőként tudott melléjük állni művészeti írásaival, tárlatmegnyitóival. Aki még nem ismeri e gyűjtések összegző kiadványait, ajánlom figyelmébe az ART LIMES Képzőművészek Esztergomban a 20. században című képzőművészeti, továbbá a Balla Andrással közösen jegyzett Fotográfusok városa című összegző munkát, mint elérhető dokumentációkat. Az itt megidézett halhatatlanok nélkül ez a mai együttlétünk nem volna teljes.

De hát most szóljunk a tisztelgés nyelvén, az örömhír hangján. Kaposi (Endre) egy könyvet kap a várostól, a barátaitól, vagyis beletekinthet egy tükörbe, ahonnan a csiszolt üveg fénytöréseiben szembesülhet önmagával, az összefogó közösség szerint. Van benne része neki is, hogy a teljesség felé közelítsen a tekintete.

Akikkel összefogva ezt a konstrukciót fölépítették, valóban kísérői a megszakításokkal öt és fél évszázadnyi „teljessé érett vagy teljessé csonkult” életműnek (ahogyan ezt ő fogalmazta). Wehner Tibor a művészeti író, az ítész összegzését monografikus pontossággal, mérlegeléssel tárja fel számunkra, rendszerezve az alkotóművészi, a művészetírói, az elméleti és művészetpedagógiai, továbbá művészetszervezői tevékenységet, amit másutt talán egy egész város sem biztos, hogy képes lett volna ennyi eredménnyel ellátni. Majd tiltakozni fog ellene, de gyorsan kimondom: ő ma a város művészeti tevékenységeinek egyszemélyi, összefogó intézménye! Ebben a nagyot mondani akaró, ám gyakran csak nagyokat nyögő fél évszázadban Kaposi Endre mögött jelentős tárlatok, díjak, kiadványok, fölfedezések, kísérletek és műfaji határokat nem ismerő publikációk ösztönöznének elcsépelt közhelyek ismétlésére (szerencsére a legkézenfekvőbbet, az évszázadok óta ismételgetett „utolsó polihisztor”-t nem találjuk a mértékrendben). Wehner Tibor tisztelettel idézi mások homo faber, homo ludens jelzős szerkezeteit, s elfogadja kiemelő jegyként a gyűjtő, a szemlélő, a filozófus személyiségjegyeket. De hiszen jól is van ez így. Hozzátéve a család nemzedékeinek megkerülhetetlen egységét: „a három Kaposi esztétikai jelensége a városnak, históriai folyamat az ezredváltás idején – vagyis a haldokló időben” - emeli ki Wehner Tibor az életmű-ismertető tanulmányban. Miközben közösségek épültek körülötte, vele (lásd Sigillum csoport, Kernstok Alapítvány) – miközben ő maga sosem beszélt nemzedékről, inkább használta az „egyívású” jelzőt, hangsúlyozva az esztergomi táj, környezet meghatározó erejét ebben az összetartozásban. Ezekhez a közösségeihez olyan „egyívásúak” tartoztak ebben a városban, mint Prunkl János, Szentessy László, Barcsay Tibor, később Székely Ildikó, Bárdos Anna, Kókay Krisztina… (talán ez a névsor sem teljes).

Wehner Tibor erőteljesen érvényesülő szemlélete meghatározza a könyv belső szerkezetét. Alkotói módszer, technika szerint külön fejezetet kap a grafika, a festészet, a fotó-kollázs és a szobrászat, ahol az időben közeledve a kollázs a festészet egyre meghatározóbb irányváltása – önálló műfaji meghatározás nélkül. (De erre még visszatérünk.)

Tömör, fejezetnyitó ismertető szöveg kalauzolja a képsorozatokhoz az olvasó-szemlélő érdeklődőt. Az évtizedek okozta változásokat, vagy éppen az érettben is föllelhető állandóságot a művek kronológiája illusztrálja. A borítóra került Téli este 1972 óta dideregteti szinte meghaladhatatlanul abszurd realitásával az útvesztés feletti meditatív tűnődésünket – egyre visszafordíthatatlanabb magányunkat.

Fotóit Kaposi Endre talán sosem hozta volna a világ tudomására, de – tőle tudom – hogy Kovács Melinda, a fotók, a képszerkesztés és a könyvterv felelős szerkesztője azt is kiásta a múlt mélységesen mély kútjából, amiről a mester már rég megfeledkezett. Szerencsénkre és örömünkre kiásta. Mint ahogy a könyvtest formatervében Kaposi új képkivágásai, metszett függőlegesig nyúlt és az ellapított vízszintességig széthúzott határai között egy optimális, sőt optikai átmenet, a camera obscura formája jelenik meg előttem, amelybe kivételesen bele is lehet lapozni. Sebaj, ha ez csak fikció, de nekem így is tetszetős megoldás. Kovács Melinda kínálatában jó benne a tekintetnek megtapintania az emberre áttételesen utaló, pihenő tárgyakat: pipát, szemüveget, csónakot, kötelet… Mint a festő és grafikus, a fotós Kaposi Endre is leszűkíti, ám fénnyel és árnyékkal teszi tapinthatókká a megörökített elemeket: tárgyakat, érkező vagy távozó alakokat. Kollázsai pedig a történetiség (Mayerling), a mítosz (Éva) és a filozofikus tűnődés (A gyermek és a halál) izgalmas kísérletei.

A szobrászat fejezet darabjai játékok is, működésfüllentések is, egyszerűségükben szürreális időtlenségek is. A Kovács Melinda által róluk készített színes, kerti fotók engem arra figyelmeztetnek, hogy a mulandóság szerves és szervetlen világa mennyi részvéttel van egymás iránt, miközben a szatirikus mosollyal a szürreális mítosz örökkévalósága is össze tud kapaszkodni. Humorban ennél többet tudni napjainkban talán nem is lehet. Úgy gondolom, az eltűnt idővel játszanak ezek a különös plasztikák, egymáshoz sodródott, összetapadásukkal az elmúlás nonszensz szomorúságát mosolyogtató torzók.

A könyv szerkezete itt váratlan gesztussal elfordul a képi világtól, hogy a gondolkodó, világot magyarázó vagy elhallgató művészre terelje a figyelmünket.

Vagyis Virág Jenő szerkesztő ezúttal sem tagadta meg tőlünk makacs faggatásokból építkező portrérajzoló elszántságát. Kaposi Endre sem kerülhette el a sorsát, az interjú-összeállítás szerint a megye sajtóorgánumai 1983-tól napjainkig vallomásról vallomásra bonckéselték meg őt a jószándéktól a fogáskeresésig. Nem ritka eset, ha valaki ilyenkor elfelejti, hogy mit is mesélt legutóbb. Annál ritkábban sikerül elkerülni az ismétlést, vagy az önellentmondást – ami persze menthető a változáshoz való alapvető jogunkkal. Kaposi Endre azonban nem rutinos: ő aktuális riportalany. Számos publikációja is – melyek szintén lajstromba szedve olvashatók a kiadványban – akár interjúrészletek, -kiegészítések is lehetnének. Értékrend és következetesség nála összetartó, tehát összetartozó erő. Az interjúkból visszhangzó ismétlődések is egy gazdagodó, meg-megtorpanó, de filozofikus egységre alapozott építkezést, művészi rendtartást igazolnak.

És igaza van Wehner Tibornak abban is, hogy kiemelten fontos része a történetnek az édesapa, Kaposi Antal, a korán elveszített fiú, Kaposi Tamás, Zsuzsa, az örök társ, és persze az ismétlődő vizuális motívumok között mulandó fényével a hold, vagy a három fa hol melankolikus, hol szimbolikusan markáns metszete, vagy a kisvárosi házfalak átláthatatlan kapui. Wehner tanulmányában kitekint az elveszített harmadik nemzedék, Kaposi Tamás traumát és megtermékenyítő alkotói varázslatot kiváltó halálára. Jász Attila költői eszmefuttatásának megidézése a Kaposi-féle műteremtés megközelítésének kihagyhatatlan pillanata. Ilyen szerves része Kaposi Endre eszmei társaskörének Martsa Alajos fotóművész, s talán a legközelebbi, értő barát, Mucsi András művészettörténész. Ez a kapcsolat oda-vissza érvényes. Láthatatlanul őket is tisztelnünk kell mai társaságunkban, együttlétünkben.

A könyv végén életrajz, részletes bibliográfia, művek jegyzéke igazolja az életmű teljességének gazdagságát. S egy kis angol nyelvű összefoglaló is kedvet ébreszthet ahhoz, hogy a művészetek világnyelvén eltűnődhessenek – Mészáros Istvánt idézem – a „Kinyílni képes, nyugalmat áhító emberek” egy különleges város sajátosan egyéni művészetén.

Nyíljunk meg Kaposi Endre világához, forgassuk tűnődve ezt a camera obscurát!

 

Elhangozott Kaposi Endre könyvbemutatóján 2016. május 21-én  Esztergomban. A képzőművész életművét összegző kismonográfiát Kovács Lajos író méltatta.

 

Tovább a galériába

 

Fotó: M.É.

További képek