Amikor az ördög még alszik

Ölbei Lívia | 2015-05-01

Pályi János, a világjáró bábjátékos arról, hogy hajlamosak vagyunk eltűnni a saját életünkben

Szombathely – Amikor a jobb kéznek föltétlenül tudnia kell, hogy mit csinál a bal: Pályi János bábművészt legutóbbi szombathelyi előadása alkalmával kérdeztük. Amikor már eltűnnénk a saját életünkben, elkel egy fejbekólintás a híres palacsintasütővel.
A fekete térben már áll a mágikus, mindenhova vele utazó paraván, a kedvünkért a címszereplő, Vitéz László is előbújik egy pillanatra. (A piros sipkás mintha most ébredezne. Az ördög viszont még alszik. Vagy ki tudja.) A nemzetközi hírű bábjátékos – akinek a díjait számontartani is nehéz – ismét a Mesebolt meghívására érkezett Szombathelyre. Mindjárt kezdődik az előadás.
Pályi János anno alapítója volt a kecskeméti Cirókának, aztán a világjáró Maskarásnak, hosszabb-rövidebb időt eltöltött Kolozsváron, Győrben, Debrecenben, de alapvetően megmaradt a klasszikus értelemben vett vándorbábjátékosnak. Bár az utóbbi években ismét megszólalt a megállapodás szirénhangja, a kaposvári BábSzínTér követeli meg a magáét: „Nagyon sokat dolgozom azon, hogy ott legyen bábszínház, minőségi előadásokkal. Ez a munka rengeteg energiámat elveszi. Közben sokat játszom Vitéz Lászlót, de most ő is segít nekem. Sőt: új darab van születőben, a munkabemutató megvolt, de kéne most egy nagy odafigyelés: jól gatyába rázni.”
A vándorolni vagy társulatot építeni dilemmájában nem könnyű dűlőre jutni: „Sok mindenhez adtam az energiákat, de az a szabadság, amit a vándorlás jelent, a sok utazás – a vásári bábjátéknak az alapja – nagyon-nagyon mélyen bennem van. Ez az életforma sokat is követel egyébként. Lemondást – például a családról. Öreg fejjel két fiam született – és van egy nagylányom is –, úgyhogy pontosan tudom, hogy miről mondtam le annak idején. Óriási szerencsém van, hogy a Jóisten – vagy a sors, vagy más – segítségével kaptam még egy lehetőséget: bábszínház-alapításra és a családi lét megélésére is. A gyerekeket kísérhetem, amíg velem vannak – ez óriási dolog. Ahogy az utazások is: Pekingtől Birminghamig, Sydney-től Moszkváig.”
A (vásári) bábjáték mintha az emberi lényeg esszenciája, hordozója volna: a báb és bábmozgató viszonya az önmagára ránézni képes, reflektált embert mutatja föl; ezért olyan eleven. A megjegyzést Pályi János így kommentálja:
„A színháznak pontosan az a dolga, hogy az ember általa ránézhessen önmagára. Mert különben hajlamosak vagyunk eltűnni a saját életünkben. Éppen minap gondolkodtam erről: egy színésznő egyszer arról panaszkodott a Rusztnak (Ruszt József rendezőnek), hogy de hát Júliaként hogyan haljon meg a színpadon, ha egyszer a halált még sose próbálta. Ruszt akkor azt mondta – és ez nagyon bennem van, és egyre jobban megértem –, hogy az ember naponta többször meghal. Hússzor is meghal. Ahogy megaláznak téged a boltban, ahogy a főnököd kitapossa a lelkedet, ahogy a párod visszaél – picit vagy nagyon igazságtalanul – a bizalmaddal, vagy csak egyszerűen az utcán valami történik, átnéznek rajtad. Ezt naponta sokszor átéli az ember, csak nem tudatosítja, és főleg nem dolgozza föl. Amikor a bábjátékos kiteszi a játszott a figurát a testén kívülre, bábra-tárgyra, vagy díszletre – és ugyanakkor a saját teste is játszik a modern bábszínházban –, akkor ez a négyes játék nagyon pontosan, nagyon sokrétűen képes modellálni az emberi helyzeteket. A Meseboltban is sok nagyszerű példáját láthatjuk az ilyen típusú játéknak; Kolozsi Angéla pedig egyszemélyben a legüdítőbb lénye, játékosa, mestere ennek: anyanyelvi szinten, zsigerből tudja. Kiteszi a figurát, visszalép, reflexiót is megenged magának. És még két-három színész létezhet a térben ugyanabban az előadásban. Nagyon sok metszéspont jön ezáltal létre. Ez a mai bábszínháznak nagyon érdekes lehetősége – ha jól csinálják. Nagyon jó színészek kellenek ehhez. Ugyanakkor van a bábhagyomány – például a Vitéz László –, amely tényleg esszenciája ennek a dolognak, bár itt a paraván mögött nem látszik a bábjátékos, csak a figurák. A reflexió, az azonosulás és eltartás viszont nemcsak a báb és bábjátékos viszonyában, hanem a kiszólásokban, improvizációkban is benne van.”
A vásári bábhagyomány azért is maradhat eleven, mert bár a figurák szinte „öröktől fogva” létező típusok, a kiszólások mindig az aktuális jelenkorra vonatkoznak. Nem lehet véletlen, hogy az új Pályi-előadásban a halált is elagyabugyáló Vitéz László pont munkát keres.
„A vásári bábjátékban a kályhák jól el vannak helyezve, nagyon föl van építve ez a világ. Nem véletlen az sem, hogy a nagy bábjátékosok gyakran egész életükben egy bábjátékot játszanak. Izgalmas munka, nem hagyja a monotonitást. Alaptörvény, hogy minden színházi előadás más, de a vásári bábjátékra ez a törvény különösen érvényes. Viszont időnként hallom a szemrehányást, hogy miért nem valami finom világot mutatok meg – amit jó érzés nézni –, hogy minek ez a sok durvaság. Közben meg ezt is jó érzés nézni, ha jól van játszva – hiszen arról szól, amiről a színháznak szólnia kell: a félelmeimet, a kínlódásokat föloldja. És a gyerek ezért nagyon hálás. Mindig igyekszem korábban érkezni az óvodába, egy kicsit ücsörgök, és figyelem, hogy mit csinálnak a gyerekek. Kegyetlenek, borzasztó dolgokat élnek meg – és gyönyörű dolgokat is természetesen. De ha nem figyelnünk, és ezeket nem oldjuk föl – akár a bábjátékban –, akkor a gyerekben frusztráció keletkezik, mint ahogy bennünk is.”
És vajon hol tartja Pályi János a Kemény Henrik-díját? (Amelyet nemrégiben kapott meg, persze Vitéz Lászlóval közösen.)
„Fú, nem is tudom. Igen, Budapesten van, a lakásomban, ahol a fiaim nagyon szeretik matatni. Ki-benyithatós, trükkös szerkezet. Úgyhogy a legjobb helyen van: gyerekek közelében.”

Fotó: Trifusz Ádám és Miglinczi Éva

 

Olvassa tovább!

További képek