Nyújtózások

Csíkszentmihályi Róbert kiállítása a Párbeszéd Háza Dísztermében.

A kiállítás címe, a Nyújtózások fölöttébb rejtélyes, mégis benne van a magasra törés, a földtől való elemelkedés minden formája. Bár a téma szerinti egyik legelevenebb állat-ember szobor, a Szárnyas (1995) a tárlatról hiányzik – a madár-nő incselkedő magamutogatással fölkínálván magát, égbe tárt karokkal a végtelenbe nyújtózik –, számtalan plasztika képviseli a szobrászművész akaratát (amit látunk, az az életmű mustrája): mindenik műve térfoglaló gesztusával, s nem kevésbé szimbolikájával a szabadság egyfajta hírlelőjévé váljék! A komor is, a tragikus is, a humoros is, a groteszk is. Az emlékező, a hősöket, szabadságpillanatokat megőrző éppúgy, mint a család meghittségét, az emberi test szépségét (férfi – nő) és mítoszi példázatokat formaleleménnyel tudatosítók-dicsérők.

Csíkszentmihályi Róbert szoborarzenáljában, bravúrokat bravúrokra halmozva, ott az élet teljessége. A mediterrán szellő által megsimogatott létöröm mint az olasz-magyar származás vele járója, szintúgy, akárcsak az igazi közegében, vagyis az itthon átélt megannyi munka- és boldogságfutam. Az anyag – fa, kő, márvány, vas, bronz – varázslatos birtoklása s megmunkálása mindennek az alapja. A technikai invenciók ezerét sugalló szobrok – lett légyenek hatalmasak (köztériek), vagy kisplasztikák – palástjaik változatosságával, s forgástengelyeiknek és dinamikus statikáiknak játékaival lepnek meg. A domborműveken s érmeken-plaketteken megjelenített szakrális és profán világ úgy simul egybe – ebben a műfajban talán a két legtávolabbi pont a római Szent Péter Bazilika Magyar Kápolnájában található Árpádházi Boldog Szaléz Erzsébet, Szent Hedvig, Boldog Dominicai János (fotó) és a Futás! érem-sorozat (üvegtárló) –, hogy jól észlelni az átszellemített fázisok (isten-ember és földi valóság) egybetartozását.

A nagyméretű, kinagyított fényképeken a földrajzi és szellemi utazás (megvalósított életprogram) állomásai láthatók – az első és második világháborús emlékművektől (Szentendre, Tata-Tóváros) az1956-os magyar forradalmat megidéző Műegyetemi-szoborcsoportig, valamint a Mártírok útjai Ferences „portás”-tól a római szoborig (Türr István – Garibaldista emlékpark) és a velencei emléktábláig (Winkler Lajos). Emlékeztető voltuk, a dokumentumfotó is sugárzik, kinyitja a szemet, és láttatja azt a hatalmas utat, amelyet a szünetlen munkába temetkező alkotó az évtizedek alatt bejárt. Ha a köztéri munkákat regisztráló fénykép mint másodlagos, igazán csupán a művek és a környezet hangulatát visszaadó mű izgalmat kelt, hogyne ajzana föl az anyagba álmodott szobrok, a bronz kisplasztikától a nagyméretű faszoborig, a több figurát csoportalakzatban komponáló kő-műtárgytól az ugyancsak sok alakot dinamikus menetbe terelő bronzig húzódó sokfélesége.

Nem tudhatni biztosan, csupán sejthető, hogy a harmincalakos búcsú (Mind elmegyünk – 2009), a huszonhárom figurát szintén menetoszlopba terelő Sablonok (2011) – mindkettő bronz – és a 2015-ös, a biblikus vizekről az élet vízére evező Kőbárka (2015) abból az élettapasztalatot, bölcsességet, plasztikai nóvumot magában hordozó korábbi – egyszerűen zseniális – kisplasztikai arzenálból merített (innen a nemes alap!), amelyben a korai, Krisztus kereszt-halálára építő Háború (1970, vas) éppolyan biztos pont, mint a szelídség és barbárság ötvözetét magában foglaló Oltár (1986, bronz), az egyszerűségében is megejtő Alkony (1991, bronz), vagy éppenséggel a páros-szobrok közül a biblikus tanulságokkal fölvértezett Káin (1994), avagy a magyar szobrászatban unikumnak számító bestárium, azaz állat-ember sorozat „ütős”, egyszerre szent és profán megannyi darabja (Fohász – 2001; Trófea – 2014; Viszony – 2012; Üvöltés – 2002; Kutyául – 1996).

Tájmítosz, erdőmítosz, ember(i)ség-mítosz?

Csíkszentmihályinál úgy épülnek egymásra a rétegek, mintha öröktől fogva valaminő harmonikus életvágyat sugalló szellem rabja volna. Az is lenne (s talán az is), ha az önkifejezői bátorság nem törte volna össze az ítélkező komolyság kalodáit. Drámai sorsokat (is) hurcol magában, ám nincs az a tengerhullám, ami – akár a vállára véve őt, akár az égbe dobva – kiborítaná nyugalmából. Mindmáig meglévő keménysége onnan, hogy faragta (vésővel, kalapáccsal) az irdatlan kőtömeget, hogy az amorfból kibonthassa saját arcát. És mindazon teremtményeiét, akik szembemenvén a nehézségekkel, a sors bántásaival a plasztikai gyönyörben vélték igazuk kiteljesítését. Minden művében, még a vicsorítókban is, az anyag mosolyog. Az élet derűje ez, a láthatóba, foghatóba a lehető legtermészetesebben becsempészni a „ne hagyd magad!” üzenetét. A zene, a káoszt és a zűrzavart megtisztító zene hatalmát. A szépség keménységének fölszabadító igazát. Az egyik üvegtárló csaknem harminc érmén a Karácsony mint életünk egyik legfontosabb ünnepköre – Jézus megszületett – dicsőül meg. A plasztikai megjelenítésben a mítoszi alakok és helyzetek (Mária, Háromkirályok, angyal, betlehemi jászol), valamint a hétköznapi lét szorító sarokvasai (magány, egymásra találó párok, kinyíló-becsukódó ablak) a Biblia egyetemes igazságfaktorát avatják vonzerővé. Ahogyan a viaszveszejtéses (öntő) technikának, lásd a káprázatos szépség megannyi palástját, megvannak a látást érzékivé avató talpkövei, a fát simogató (csiszoló) gesztusnak is észlelhető valaminő boldogsághozadéka. Ha nem így volna, ötven év (fél évszázad!) után nem fejeztetett volna be egy korai, nagyméretű faszobor, a Nemzedékek (1967–2017). Az apa a vállán tartja a gyermekét, óvó és simogató gesztussal a Jövőt. A folytatást, a kiteljesedést. A kézkosarában biztosan ülő gyermek egyik kezét fölemelve, bizalom leledzik a gesztusban, integet. Nem szükséges kitalálni, hogy kinek, maradjon rejtély. Rossz szobor lett volna, a véső hasításait plasztikai erőnek mutatván, az 1967-es eredeti? Aligha hiszem. A szobrászművész mégis úgy gondolta, hogy a csiszolt fa talán élőbbé teszi az apa és fia közötti kapcsolatot. A nyugodt szépség tükrözze, a fa erezetét ugyancsak kiemelve, azt az erőt, amelyben – innen az újraálmodás – a lélek lakozik. Remekmű született, ám hogy a régi módszerben is volt spiritusz, annak az Anya gyerekkel (1969, fa) mindennél világosabb példája.

Nem föltétlen szükséges az életmű értékeit összegző szobor-csoport, hogy lássuk az évtizedek alatt anyagba teremtett világ nagyságát. Megteszik azt külön-külön, végül mégiscsak egy egységet alkotva, a plasztikai variációk százát reveláló művek is. Csíkszentmihályi nyugtalanító, de bölcs gondolatával – akkor is teremtsen, ha nincs rá szükség? – nem a szomszédba ment, hanem alkotóerejét fitogtatva (a munka így sem lett könnyebb) a „megrendelő” én (Isten, kozmikus hívás) szépséget és gyötrelmet egyként kínáló kertjébe.

S ahogy oda belépett – megvilágosult, fölmagasztosult.

A búcsú megrendítő pillanatait (lásd Weöres és Juhász Gyula verseit!) plasztikai erővé formálván figurális bőséggel, az alakok robbanó dinamikájával olyan véghetlen, és mégis véges utat teremtett (Mind elmegyünk), amelynek égi és földi sugallatában ott van az emberélet minden mozzanata, teljessége. A Sablonok figurái, mozdulattöredékekkel, viselkedéspózokkal (terhet cipelve, táncolva, vakot vezetve, stb.) szinte ugyanazt az utat járják. Két ragyogó, bronzban megvalósult összegzés.

A Kőbárka bibliai vizeken úszik – mindhárom szoborcsoport a díszterem, a hajdani kápolna apszisában foglal helyet, erősítvén a Nemzedékek és az Anya gyerekkel hatókörét s üzenetét –, ám amit hordoz létünk tengelye: megküzdött-megszenvedett igazságunk elengedhetetlen tartozéka.

További képek