A gyaloglás vége: Viva la Biennale di Venezia!
Ozsváth Zsuzsi | 2017-10-24 2117
Gyaloglás közben mindig eszembe jutnak a lényeges dolgok. Most is ez történt: az ominózus álmos pénteki reggelen a bábszínházba menet, jobbnál-jobb mondatok előzték be egymást. Egytől-egyig az 57. Velencei Biennálén tett látogatásomról szóltak.
Mert hogy most erről írok. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet Tanszék stábjának van ugyanis egy olyan áldott jó szokása, hogy hallgatói és volt hallgatói számára szakmai kirándulásokat szervez. (Megj.: bizony, ott végeztem.) Szóval én is jelentkeztem, mert már évek óta lesem az alkalmat, csak eddig sosem jött össze. Kíváncsi voltam, mivel képviselteti magát egy-egy nemzet ezen a különösen rangos eseményen.
Busszal mentünk, éjszaka indultunk, kissé elcsigázva szálltunk le első nagyobb lélegzetvételű megállóhelyünkön, Ljubljanában. Rövid séta és életmentő kávé után megállapítottuk, hogy itt es jobb, mint otthon. A délután már Verona városában ért minket. Elképesztően gazdag város lehet, koponyámig szúrtak a villanegyedek. Estére érkeztünk a Fusina nevezetű kempingbe, amely szálláshelyünkként szolgált négy napon keresztül. Innen reggelente vaporettóval közlekedtünk Velencébe. Ez már önmagában élmény, jól megalapozta a hangulatot az egésznapos, sokórahosszás művészetnézéshez.
A városban elszórt ingyenes kiállításokon kívül két fő helyszíne van a biennálénak: a Giardini és az Arsenale. Először a Giardinibe mentünk. Jól tettük, mert – szerény véleményem szerint – minőségében ez alább maradt a másiknál. Az egyes országok pavilonjai mindenféle stílusú, külön épületek. A bennük található művészet is mindenféle stílusú, kortárs, először megijedtem, hogy nem-e fogok kultsokkot kapni a túladagolástól, de szerencsére nem történt ilyesmi, a kávézók és a sétányok jól szabdalják a terepet, van idő megpihenni. Hat óra hossza nagyjából elég szemlélődni. A Giardini epizód jó nagy részétől nem voltam elájulva, voltak unalmas, számomra érdektelen pavilonok, vagy pavilon-részletek, amelyek egyáltalán nem szippantottak be. A magyar pavilon például csalódás volt, Békét a világnak! mottójú kiállítás a hatvanas évek békeutópiáját dolgozza fel, és értem én az elborult giccset meg a kommunista elemeket felhasználó installációk metaforáját, de sajnos nem érintett meg ez a képviselet. Ezzel ellentétben a németektől megkaptam a katarzisélményt.
Mondtam is magamban, hogy valami színházit, valami húsbavágót akarok látni, és akkor beléptem a német pavilonba, ahol épp akkor kezdődött Anne Imhof projektje, a Faust performansz-átdolgozása. Kábé másfél óra – nem mondom, 10 percet azért simán ki lehetett volna vágni – tömény nihil, egzisztencializmus, üvegfalak, elszigeteltség, tehetetlenség/tenni nem akarás, zajzene, idegremászás, a performer lányok és fiúk tekintete, amint semmit se vagy épp a világot mondaná, de a test mást diktál, egymás tiprása, miközben az átlátszó üvegpadló a fent és lent, alul és felül játékával és az elborult tükröződésekkel a rideg minimalizmusban úgy zavarba ejti a közönséget, hogy az is rádöbben: nincs menekvés, így vagy úgy mind eladjuk a lelkünket. E performansz után szusszanni kell, a kávé mindig hasznos. Jól esik néznem a művészetnézők arcait, olyan színes, változatos, kíváncsi szemek vesznek körül, a hangulat káprázatos egy ilyen helyen, senki nem néz hülyének, ha zörgős sztaniolból kibújó szendvicsemet majszolom a placc közepén törökülésben, például. Pezsgő, felhőtlen az élet a biennálén (még ha az olasz időjárás mégoly borús, ködös arcát is mutatja ottlétemkor). Kiemelném még a csodásan sötét, majdhogynem David Lynch világát idéző belgákat, a bizsergetően groteszk humorú bábfilm-animációt hozó finneket, az akusztikai teret foglaló és a szemnek-léleknek kellemes franciákat, a szagban és formában is izgalmas izraeli, valamint amerikai pavilont, és azért az oroszok is elég érdekes installációkat hoztak a háború és elnyomás borzalmairól. Az osztrákok elég divatos anyagot hoztak: fényspirálok tükrön, ledfényű motivációs szöveg a falon, nem-rendeltetésszerűen használandó tárgyak térbe helyezve (például kisszék, lakókocsi, ilyenek), amelyekre ceruzával fel is van írva, hogy ezt hogyan használhatom nem-rendeltetésszerűen. Ez nekem szájbarágós volt és érdektelen, de nyilván mindenki másképp csinálja. Ja, a közönségcsalogató osztrák cucc a pavilonjuk előtti hatalmas, orrára állított teherautó, függőlegesen. Sokat sejtető érdekessége az volt, hogy lépcsőn fel lehetett menni a tetejére. A teteje pedig… nos, gyakorlatilag kilátóként avanzsált. Hát, oké. A román pavilon nagyon finom vegyesre sikeredett, sok konstruktivista képkompozícióval, szürrealista performansz dokumentációval, de volt pár jobb konceptuális installáció, ám alapvetően kissé múltszázadi fílingje volt a kiállításnak.
A főpavilonban amolyan vegyeskereskedés volt menő alkotók munkáiból. Jó volt látni Kiki Smith abszurd faliképeit, de a szívemet első látásra Hajas Tibor munkái rabolták el, felületkínzásai a 70-es, 80-as évekből balzsamozták a drámára éhező lelkecskémet. Szép volt, ahogy fáj.
Aztán, kikeveredvén a Giardini területéről, a késő délutáni-esti velencei kószálások során még bele-belefutottunk (néha elfelejtem a többes számot, mert nem egyedül voltam, de alapvetően az ember egyedül hatódik meg a művészetben és nem is lehet tartani a tempót, hogy közös ütemben haladjunk, egyszerűen nem így működünk) külső kiállításokba, amelyek szintén a biennáléhoz tartoztak, de addigra már kellően lefáradtunk, hogy célzottan keressük őket.
A másnapi művészetnézés az Arsenale helyszínén telt. Nagyszerű terep, egy irdatlanul nagy hajógyárról lévén szó, otthonosítva a kiállítások számára. Már az elején rögtön rengeteg textil fogadott. Azon gondolkodtam, hogy az érdekesen megkomponált cérna-installációk és óriási kiaggatott drapériák milyen katartikus élményt nyújtanak majd, de hál’istennek elég hamar belebotlottam egy szellemes és kissé szürreális stop-motion filmecskébe, amelyben tényleg sikerült nem erőltetett módon szerepeltetni a textília médiumát. Miután kikeveredtem a kezdeti előítéleteimből, következett jó pár olyan alkotás, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Ilyen-olyan szép mintás szőnyegek, varrottas anyagok, a környezetvédelem fontosságát bemutató fotografikus projektek, még fotók a falusi életet bemutatandó (persze, számomra ez nem olyan egzotikus, mint mondjuk egy ultra urbánus környezetből jövő látogatónak), kerámiatárgyak, maszkok, totemszerű alakzatok – tegyem hozzá, ezek mind nagyon nép-nemzetspecifikus mutatványok voltak. Nehéz az Arsenaleban látottakról nyilatkozni. Iszonyat sűrű anyag, a látványra hajazó óriásfal méretű fonalkompozíciótól kezdve a meditációs vastag pókhálószerű jurtán, a többméteres
giccspompában úszó halottas koszorúkon, elektronikai installációkon, boncolt kerámiatesteken, prizmaportrékon, feminista rajzokon, kisfilmeken, tengerparti bolygókon, idegremászóan aprólékos keleti faliképeken és dizájnon át, beteghumorú Alien-karcolatokig minden (is) volt. Konceptualitás ezerrel, hang-és fénydobozok, óriási, plafonmagasságú ló eltakart szemű kislánnyal, a magasból lógó sziklaszerű formák. Kiemelném az olasz pavilont. Az első terem színházi díszletre emlékeztetett. Preparált – azt hiszem viaszból – készült testek, testcsonkok kifeszítve betonon, furcsa, állott szag, majd ledfényekkel bevilágított pukkasztós védőzacskóra emlékeztető alagút, oldalra eső zsebeiben üvegtárolókban oszló, málló testrészek, végtagok rothadásnak indulva láthatóak. Az alagút végén egy terem tele ilyenszerű testekkel, végig egy falra felerősítve maga a romlás, a halál legdegradáltabb formája pompázik. Kétoldalt krematóriumnak kinéző kabinok, az üvegen át benézve hullamaradványok hevernek, hamarosan az enyészeté lesz mindahány. A csarnok alapszintjét a tetőtértől egy végtelennek tűnő, majdnem teljes sötétben lévő tükörlap választja el, ide vasszerkezetű lépcsők vezetnek, feljutni olyan érzés, mintha metróból fölfele, ám itt nem a fény vár, mondom, hanem a sötét megkétszerezve.
Másutt, egy másik költői szépségű alkotás egy kicsi faház, amolyan viskó. Benn ég a villany, és rohad és penészedik minden. És: zuhog bent az eső! Ázott gerendák, vaslavór, nyamvadt asztalka és szék, a valamikor élet egyértelmű jelei és a jelen/lévő dohos, ázott szag, a beragadt idő, a folyamatos eső, mint folyamatos jelen mégis úgy kívánja, hogy lépjünk be a házba, hogy egyértelműen csak kívülállók maradhatunk. Olyan az egész, mint egy kiragadott Tarkovszkij-film helyszíne. Gyönyörű, bű-és búbájos egyszerre.
Szóval remek helyszín ez a hajógyár. Szinte fesztiválhangulat. Szabadság, művészet, művészek. Élmény. Főleg, hogy arányaiban, ami a kiállítást illeti ez sokkal bejövősebb volt számomra, mint a Giardini. Miután megemésztettük a látottakat, még elindultunk egy szabadtúrára Velencében, és a kesze-kusza utcák fogságából csak szaladva jutottunk ki – no meg a GPS segítségével, haha – és késtük csak majdnem le a fusinai szállásra tartó vaporettónkat.
Az utolsó nap még tartogatott egy kiállítást Intuition címmel a Palazzo Fortuny épületében. A javarészt az érzékekre hatni vágyó, absztrakt és konceptuális munkák közül Anish Kapoor installációját emelem ki, a hatalmas, falból kiálló fehér-szürke árnyékos-árnyalatos dombor-kört. A másik megkapó installáció Marina Abramovic műve, egy teremben helyet foglaló cölöpökből kiálló gyógyító kristálytömbök kompozíciója. Egy másik teremben hatalmas, ovális alakú asztalt agyaggolyócskák terítettek be. Mint kiderült, ez egy interaktív installáció, az agyaggolyócskákat maguk a látogatók készítik el. A meditatív agyaggyúrásban az alkotó átadja magát a gondolatainak, az emlékezésnek, és a meggyúrt golyók buborékhadat alkotnak. Ám ezek a buborékok telítettek az alkotójával. Továbbmenve, olyan művészek skicceit, ’’firkáit’’ is láthattuk, mint Paul Klee, Salvador Dalí, Cy Twombly stb. Minden, ami intuíció.
Egy szó, mint száz: Velence jó hely. S bár nekem ez az első biennálés élményem, gyanítom volt is és lesz is jobb, arányosabb minőségű; ám mindenképp fontos ide eljutni és látni, milyen irányvonalon mozog a globális művészettrend, vagy hát: művészetpolitika?
No de, itt most berekesztem ezt az összegzést. Csatolok fotókat. Ez itt a gyaloglás vége. Még csak azt akarom mondani, hogy nyitott szemmel, nyitott szívvel nézzétek, érzékeljétek a művészetet. Máshogy úgyse érdemes.
Fotó: Ozsváth Zsuzsi
További képek
