Fény nélkül nem él az árnyék

Izgalmas „gurulóbáb”-fantázia a Ljubljanai Bábszínház Tiltott szerelmek című bábdarabja, melynek rendezője és bábtervezője a kiváló képzőművész, Silvan Omerzu*. Előadásukban mitológiai történetek elevenednek meg bizarr kontextusban, mindvégig mentesen a váratlan fordulatoktól, a legendák főhőseinek végzetét viszont bámulatos érzékkel felépített vizuális ötleteken keresztül ismerhetjük meg.
Felfüggesztett, fehér zsákokból pergő, fehér homokszemcsék végtelen folyama keretezi a játékteret, jelzi az idő múlását, és mint egy szimbolikus „memento mori”, az elmúlásra figyelmeztet. Ebben a látszólag zavartalan, letisztult térben kél életre az emberi lélek tisztátlanságának  négy mítosza.

– A színpad központi eleme az emelvényre állított nagy üvegakvárium, mely egyrészt az élet, másrészt a rejtélyes mélység vonzásának jelképe. A vízbe néző Narcisszosz hasztalan próbálja magához ölelni szerelmetes hasonmását. A nimfák és Nemeszisz istennő bosszúja valósággá válik. A hosszú-hosszú perceken át tükörképét néző mozdulatlan test azt a kínt éli át, amit a nimfák, amikor nem kaphatták meg őt, s most döbben rá szenvedélyének képtelenségére. Ezt a fetisizált pillanatot töri meg Narcisszosz néma sikolya, mely magasra lövellő vízzuhatagként hull alá. Hősünk a ráeszmélés pillanatában fekete fóliába fojtja önmagát, virággá változva.
A magamutogatástól mentes előadásban, az egyszerű formákat felvonultató installációk monoton mozgatása közben ez volt a játék egyetlen meghökkentő eseménye, melyben harmonikusan egybeforrott a zene és a fény.

 

– Kypros királya, Pygmalion sokáig élt magányosan, s egyszer hófehér elefántcsontból olyan csodálatosan szép szobrot faragott, hogy szerelemre lobbant élettelen műve iránt.   A szobrot drága ruhákba öltöztette, csókokkal illette arcát, kezét, s táncba röpítette, de a szobor néma maradt és érzéketlen. A színpadkép szimmetriájában a kósza táncoló árnyak, mint kóbor kísértetek idézik meg az emberi ésszel felfoghatatlan tiltott szerelmet. Pygmalion ágyra fekteti szerelmét, akinek kis idő múlva lágyul merevsége, akár a viasz, ha a nap éri. A férfi szerelme életre keltette, a megelevenedett szobor ereiben már vér lüktet, s a bábszobor élővé, valósággá válik. A felöltöztetett báb és az ember testéből kiszakadt félelmetes árnyak megrémisztik a lelket. A bűnben fogant „szerelmek” tragikus, fényből születő árnyainak tánca az övék. Árnyékok, melyek árnyakká válnak a fehér vászontengeren.

– Poszeidón a királyi hatalmat Minósznak, és nem fivérének jósolta meg, s ezt nyomatékosítva fehér bikát küldött, amelyet Minósznak fel kellett volna áldoznia a jóslat beteljesülésekor. A királyt azonban elbűvölte a tengerből előbukkant fehér bika szépsége, s nem azt, hanem egy másikat áldozott fel, remélve, hogy Poszeidón nem veszi észre a cserét. Poszeidón azonban haragjában őrületet küldött Minósz feleségére, Pasziphaéra, aki vad gerjedelmében szerelmes lett a bikába. A királyné az ezermester Daidalosszal egy üreges műtehenet készíttetett, és abba belebújva egyesült a bikával. E nászból született Minótaurosz, emberi testtel, bikafejjel és farokkal. Minósz király szégyenében, s azért, hogy gátat állítson a szörnyszülött vérengzésének, knósszoszi palotájában egy óriási labirintust építtetett Daidalosszal, ott helyezve el Minótauroszt.  



A Pasziphaét rejtő tehén vázának szépsége, a bika fehér, robosztus tömbje durva egyesülésben forrt össze a színpadon. Nincs szabad akarat ebben a mozgásban, helyette a bábmozgatók szenvtelen ritmusban vezénylik le az aktust. Minótaurosz, az életre kelt vadság mozdulatlanságba meredő képeként lép elénk.
A színpadon maradt akvárium körül – miként a Föld a Nap körül – keringenek a kerekeken guruló favázak. Ezek tetején – Daidalosz tervei alapján – apró fabábú tollnokok készítik elő az újabb találmányokat. A „mester” – kiről tudjuk, vetélytársa meggyilkolása miatt menekült Minósz királyhoz – most sem hazudtolja meg önmagát, megszállott, pusztító szenvedélyében a mélybe taszítja egyiküket. Ekkor a háttér sötétjéből óriási fehér fejek bukkannak fel. Az Istenek. Az emberiség örök törvényeit hirdetik, s harmóniájuk ellenpontozhatná a világban játszódó gyalázatosságokat. Látva azonban az emberi lét aljasságait, tehetetlen dühükben szemüket forgatva, nyelvet öltenek a világra és egymásra.
A Minótaurosz és az Istenfejek, a múltat idézve, a jelen kifejező eszközeivel erős hatást gyakorolnak a nézőkre. A térbe történő fenséges belépésüket fényhatások is erősítik. A puritán bábfejek szabályos formája, anyaguk gondos megmunkáltsága magán viseli Silvan Omerzu munkáinak jellemzőit, a szín- és formavilágában megjelenő, egyedülállóan poetikus látásmódját.

– A labirintus építőmesterének, hogy ne árulhassa el a palota titkát, a király nem engedte meg, hogy elhagyja Knósszoszt. Ezért madártollakból, viasszal és mézzel összeragasztott, maga készítette szárnyakon fiával, Ikarosszal együtt Szicília felé repült. Útközben Ikaroszt megigézte a nap csábító fénye, s egyre magasabbra repült. A Nap melege megolvasztotta a szárnyakat összetartó viaszt, a tollak leváltak, Ikarosz a tengerben lelte halálát. A menekülők szárnyalása, majd a fiú haláltusája hatalmas árnyékot vetett a háttérre. Ikaroszt elnyelte az örvénylő tenger. A tragikus végkifejlet után a fiút mozgatója a növekvő homokhalmon helyezte el, Daidalosz áldozatával szemben.
A pergő homokszemek jótékonyan elfedik a vétkeket. A homokkupacon fekvő, élettelen bábokról leperegnek a homokszemek, jelezvén, hogy a történelem ismétli önmagát, és újabb gaztettek sora vár még az emberiségre. Az előadás végén a kiállítóteret – a színpadot – feszélyezett csönd lengi be.
Silvan  Omerzu szoborszerű bábjait szegényes animáció  és káprázatos formák jellemzik A végletekig lecsupaszított formák, a bábok puritán alakja, a tárgyak egyedi mozgatását segítő  geometrikus szerkezetek formája belesimul a színpadi térbe. A természetes textúrák, színek használata letisztultan egyszerű. A személytelen, csak a történet megvalósítására törekvő rendezés száműzi a színpadról az érzelmi tartalmakat. Szándéka szerint a rendező a görög színjáték formáit akarta ötvözni a modern színjátszás eszközeivel. Rendezői koncepciója nem tud felülemelkedni céltudatos bábtervezői és szcenikai elgondolásain, s emiatt a Tiltott szerelmek  nézői csak egy pazar kiállítású tárlatot láthattak. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy Silvan Omerzu új dimenziókba emelte a látványt. Tekintélyt parancsoló, mégis harmóniát árasztó stílusa kiforrott, sallangmentes. Emblematikus gondolkodásmódja figyelmeztet minket, hogy soha ne feledjük, a fehér liliomnak is fekete az árnyéka.
A vizuális és zenei élmény alkotói: Mitja Vrhovnik Smrekar zeneszerző, Miran Udovič fénytechnika, a legjobb látványért Silvan Omerzu számos fesztiváldíjban részesült.

 
* Silvan Omerzu nemzetközileg elismert képzőművész, aki háromdimenziós alkotásaival a minimal art egyik legjelentősebb képviselője Szlovéniában. 1955-ben született, s a ljubljanai Pedagógiai Akadémián folytatott tanulmányai után a helyi bábszínházban dolgozott. 1983-ban elnyert egy prágai ösztöndíjat, ahol báb-és díszlettervezést tanult. 1994–1996 között a prágai Minor Bábszínházban dolgozott. Tanított a ljubljanai Puppet Theatrénál és Schoolnál. Alkotásaival számos kiállításon szerepelt, s aktívan részt vett a szlovén képzőművészeti életben is. 1993-tól felnőttek számára készített előadásokat. Obszcén humorú, ijesztő történeteivel, groteszk bábjaival, akasztófahumorával kigúnyolta a világot, s ez meghökkentette a színházlátogatókat. Produkcióiban szembeállította a hitványságot a nemességgel, a tradíciót a modernséggel, az olcsóságot a szépséggel. Későbbi filozofikus történeteiben, melyek életről-halálról s a teremtés rejtélyéről szóltak, ötvözte a nemes hagyományokat a modern szín- és bábjáték eszközeivel. 2009-ben rendezett „Table Scene” című kiállítása a mikrokozmosz világába vezetett, a létről s az azon túli világról mesélt. Sajátos fény- és tárgykonstrukciói egyedülálló érzést adtak a látogatóknak, mely elröpítette őket a képzelet világába, ahol már nem észlelték a mindennapi élet zűrzavarait, ahol csak nyugalom és béke honolt.

 

Bábnépszerű installáció, bábok és automaták készítője: Silvan Omerzu és Žiga Lebar

Fotó: Janez Marolt/ Z dovoljenjem umetnika