Fény nélkül nem él az árnyék
Miglinczi Éva | 2023-04-15 1982
„A fény mellé kell az árnyék, különben az általános ragyogás mindenkit megvakít. A jó mellett szükség van a rosszra, mert nélküle a ‚jóság’ megszűnik létezni, hisz nincs semmi, amihez képest ‚jók’ tudnánk lenni.” (Böszörményi Gyula)
Monotónia és ritmus fekete-fehérben
Izgalmas „gurulóbáb”-fantázia a Ljubljanai Bábszínház Tiltott szerelmek című bábdarabja, melynek rendezője és bábtervezője a kiváló képzőművész, Silvan Omerzu*. Előadásukban mitológiai történetek elevenednek meg bizarr kontextusban, mindvégig mentesen a váratlan fordulatoktól, a legendák főhőseinek végzetét viszont bámulatos érzékkel felépített vizuális ötleteken keresztül ismerhetjük meg.
Felfüggesztett, fehér zsákokból pergő, fehér homokszemcsék végtelen folyama keretezi a játékteret, jelzi az idő múlását, és mint egy szimbolikus „memento mori”, az elmúlásra figyelmeztet. Ebben a látszólag zavartalan, letisztult térben kél életre az emberi lélek tisztátlanságának négy mítosza.
– A színpad központi eleme az emelvényre állított nagy üvegakvárium, mely egyrészt az élet, másrészt a rejtélyes mélység vonzásának jelképe. A vízbe néző Narcisszosz hasztalan próbálja magához ölelni szerelmetes hasonmását. A nimfák és Nemeszisz istennő bosszúja valósággá válik. A hosszú-hosszú perceken át tükörképét néző mozdulatlan test azt a kínt éli át, amit a nimfák, amikor nem kaphatták meg őt, s most döbben rá szenvedélyének képtelenségére. Ezt a fetisizált pillanatot töri meg Narcisszosz néma sikolya, mely magasra lövellő vízzuhatagként hull alá. Hősünk a ráeszmélés pillanatában fekete fóliába fojtja önmagát, virággá változva.
A magamutogatástól mentes előadásban, az egyszerű formákat felvonultató installációk monoton mozgatása közben ez volt a játék egyetlen meghökkentő eseménye, melyben harmonikusan egybeforrott a zene és a fény.
– Kypros királya, Pygmalion sokáig élt magányosan, s egyszer hófehér elefántcsontból olyan csodálatosan szép szobrot faragott, hogy szerelemre lobbant élettelen műve iránt. A szobrot drága ruhákba öltöztette, csókokkal illette arcát, kezét, s táncba röpítette, de a szobor néma maradt és érzéketlen. A színpadkép szimmetriájában a kósza táncoló árnyak, mint kóbor kísértetek idézik meg az emberi ésszel felfoghatatlan tiltott szerelmet. Pygmalion ágyra fekteti szerelmét, akinek kis idő múlva lágyul merevsége, akár a viasz, ha a nap éri. A férfi szerelme életre keltette, a megelevenedett szobor ereiben már vér lüktet, s a bábszobor élővé, valósággá válik. A felöltöztetett báb és az ember testéből kiszakadt félelmetes árnyak megrémisztik a lelket. A bűnben fogant „szerelmek” tragikus, fényből születő árnyainak tánca az övék. Árnyékok, melyek árnyakká válnak a fehér vászontengeren.
– Poszeidón a királyi hatalmat Minósznak, és nem fivérének jósolta meg, s ezt nyomatékosítva fehér bikát küldött, amelyet Minósznak fel kellett volna áldoznia a jóslat beteljesülésekor. A királyt azonban elbűvölte a tengerből előbukkant fehér bika szépsége, s nem azt, hanem egy másikat áldozott fel, remélve, hogy Poszeidón nem veszi észre a cserét. Poszeidón azonban haragjában őrületet küldött Minósz feleségére, Pasziphaéra, aki vad gerjedelmében szerelmes lett a bikába. A királyné az ezermester Daidalosszal egy üreges műtehenet készíttetett, és abba belebújva egyesült a bikával. E nászból született Minótaurosz, emberi testtel, bikafejjel és farokkal. Minósz király szégyenében, s azért, hogy gátat állítson a szörnyszülött vérengzésének, knósszoszi palotájában egy óriási labirintust építtetett Daidalosszal, ott helyezve el Minótauroszt.
A Pasziphaét rejtő tehén vázának szépsége, a bika fehér, robosztus tömbje durva egyesülésben forrt össze a színpadon. Nincs szabad akarat ebben a mozgásban, helyette a bábmozgatók szenvtelen ritmusban vezénylik le az aktust. Minótaurosz, az életre kelt vadság mozdulatlanságba meredő képeként lép elénk.
A színpadon maradt akvárium körül – miként a Föld a Nap körül – keringenek a kerekeken guruló favázak. Ezek tetején – Daidalosz tervei alapján – apró fabábú tollnokok készítik elő az újabb találmányokat. A „mester” – kiről tudjuk, vetélytársa meggyilkolása miatt menekült Minósz királyhoz – most sem hazudtolja meg önmagát, megszállott, pusztító szenvedélyében a mélybe taszítja egyiküket. Ekkor a háttér sötétjéből óriási fehér fejek bukkannak fel. Az Istenek. Az emberiség örök törvényeit hirdetik, s harmóniájuk ellenpontozhatná a világban játszódó gyalázatosságokat. Látva azonban az emberi lét aljasságait, tehetetlen dühükben szemüket forgatva, nyelvet öltenek a világra és egymásra.
A Minótaurosz és az Istenfejek, a múltat idézve, a jelen kifejező eszközeivel erős hatást gyakorolnak a nézőkre. A térbe történő fenséges belépésüket fényhatások is erősítik. A puritán bábfejek szabályos formája, anyaguk gondos megmunkáltsága magán viseli Silvan Omerzu munkáinak jellemzőit, a szín- és formavilágában megjelenő, egyedülállóan poetikus látásmódját.
– A labirintus építőmesterének, hogy ne árulhassa el a palota titkát, a király nem engedte meg, hogy elhagyja Knósszoszt. Ezért madártollakból, viasszal és mézzel összeragasztott, maga készítette szárnyakon fiával, Ikarosszal együtt Szicília felé repült. Útközben Ikaroszt megigézte a nap csábító fénye, s egyre magasabbra repült. A Nap melege megolvasztotta a szárnyakat összetartó viaszt, a tollak leváltak, Ikarosz a tengerben lelte halálát. A menekülők szárnyalása, majd a fiú haláltusája hatalmas árnyékot vetett a háttérre. Ikaroszt elnyelte az örvénylő tenger. A tragikus végkifejlet után a fiút mozgatója a növekvő homokhalmon helyezte el, Daidalosz áldozatával szemben.
A pergő homokszemek jótékonyan elfedik a vétkeket. A homokkupacon fekvő, élettelen bábokról leperegnek a homokszemek, jelezvén, hogy a történelem ismétli önmagát, és újabb gaztettek sora vár még az emberiségre. Az előadás végén a kiállítóteret – a színpadot – feszélyezett csönd lengi be.
Silvan Omerzu szoborszerű bábjait szegényes animáció és káprázatos formák jellemzik A végletekig lecsupaszított formák, a bábok puritán alakja, a tárgyak egyedi mozgatását segítő geometrikus szerkezetek formája belesimul a színpadi térbe. A természetes textúrák, színek használata letisztultan egyszerű. A személytelen, csak a történet megvalósítására törekvő rendezés száműzi a színpadról az érzelmi tartalmakat. Szándéka szerint a rendező a görög színjáték formáit akarta ötvözni a modern színjátszás eszközeivel. Rendezői koncepciója nem tud felülemelkedni céltudatos bábtervezői és szcenikai elgondolásain, s emiatt a Tiltott szerelmek nézői csak egy pazar kiállítású tárlatot láthattak. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy Silvan Omerzu új dimenziókba emelte a látványt. Tekintélyt parancsoló, mégis harmóniát árasztó stílusa kiforrott, sallangmentes. Emblematikus gondolkodásmódja figyelmeztet minket, hogy soha ne feledjük, a fehér liliomnak is fekete az árnyéka.
A vizuális és zenei élmény alkotói: Mitja Vrhovnik Smrekar zeneszerző, Miran Udovič fénytechnika, a legjobb látványért Silvan Omerzu számos fesztiváldíjban részesült.
* Silvan Omerzu nemzetközileg elismert képzőművész, aki háromdimenziós alkotásaival a minimal art egyik legjelentősebb képviselője Szlovéniában. 1955-ben született, s a ljubljanai Pedagógiai Akadémián folytatott tanulmányai után a helyi bábszínházban dolgozott. 1983-ban elnyert egy prágai ösztöndíjat, ahol báb-és díszlettervezést tanult. 1994–1996 között a prágai Minor Bábszínházban dolgozott. Tanított a ljubljanai Puppet Theatrénál és Schoolnál. Alkotásaival számos kiállításon szerepelt, s aktívan részt vett a szlovén képzőművészeti életben is. 1993-tól felnőttek számára készített előadásokat. Obszcén humorú, ijesztő történeteivel, groteszk bábjaival, akasztófahumorával kigúnyolta a világot, s ez meghökkentette a színházlátogatókat. Produkcióiban szembeállította a hitványságot a nemességgel, a tradíciót a modernséggel, az olcsóságot a szépséggel. Későbbi filozofikus történeteiben, melyek életről-halálról s a teremtés rejtélyéről szóltak, ötvözte a nemes hagyományokat a modern szín- és bábjáték eszközeivel. 2009-ben rendezett „Table Scene” című kiállítása a mikrokozmosz világába vezetett, a létről s az azon túli világról mesélt. Sajátos fény- és tárgykonstrukciói egyedülálló érzést adtak a látogatóknak, mely elröpítette őket a képzelet világába, ahol már nem észlelték a mindennapi élet zűrzavarait, ahol csak nyugalom és béke honolt.
Felfüggesztett, fehér zsákokból pergő, fehér homokszemcsék végtelen folyama keretezi a játékteret, jelzi az idő múlását, és mint egy szimbolikus „memento mori”, az elmúlásra figyelmeztet. Ebben a látszólag zavartalan, letisztult térben kél életre az emberi lélek tisztátlanságának négy mítosza.
– A színpad központi eleme az emelvényre állított nagy üvegakvárium, mely egyrészt az élet, másrészt a rejtélyes mélység vonzásának jelképe. A vízbe néző Narcisszosz hasztalan próbálja magához ölelni szerelmetes hasonmását. A nimfák és Nemeszisz istennő bosszúja valósággá válik. A hosszú-hosszú perceken át tükörképét néző mozdulatlan test azt a kínt éli át, amit a nimfák, amikor nem kaphatták meg őt, s most döbben rá szenvedélyének képtelenségére. Ezt a fetisizált pillanatot töri meg Narcisszosz néma sikolya, mely magasra lövellő vízzuhatagként hull alá. Hősünk a ráeszmélés pillanatában fekete fóliába fojtja önmagát, virággá változva.
A magamutogatástól mentes előadásban, az egyszerű formákat felvonultató installációk monoton mozgatása közben ez volt a játék egyetlen meghökkentő eseménye, melyben harmonikusan egybeforrott a zene és a fény.
– Kypros királya, Pygmalion sokáig élt magányosan, s egyszer hófehér elefántcsontból olyan csodálatosan szép szobrot faragott, hogy szerelemre lobbant élettelen műve iránt. A szobrot drága ruhákba öltöztette, csókokkal illette arcát, kezét, s táncba röpítette, de a szobor néma maradt és érzéketlen. A színpadkép szimmetriájában a kósza táncoló árnyak, mint kóbor kísértetek idézik meg az emberi ésszel felfoghatatlan tiltott szerelmet. Pygmalion ágyra fekteti szerelmét, akinek kis idő múlva lágyul merevsége, akár a viasz, ha a nap éri. A férfi szerelme életre keltette, a megelevenedett szobor ereiben már vér lüktet, s a bábszobor élővé, valósággá válik. A felöltöztetett báb és az ember testéből kiszakadt félelmetes árnyak megrémisztik a lelket. A bűnben fogant „szerelmek” tragikus, fényből születő árnyainak tánca az övék. Árnyékok, melyek árnyakká válnak a fehér vászontengeren.
– Poszeidón a királyi hatalmat Minósznak, és nem fivérének jósolta meg, s ezt nyomatékosítva fehér bikát küldött, amelyet Minósznak fel kellett volna áldoznia a jóslat beteljesülésekor. A királyt azonban elbűvölte a tengerből előbukkant fehér bika szépsége, s nem azt, hanem egy másikat áldozott fel, remélve, hogy Poszeidón nem veszi észre a cserét. Poszeidón azonban haragjában őrületet küldött Minósz feleségére, Pasziphaéra, aki vad gerjedelmében szerelmes lett a bikába. A királyné az ezermester Daidalosszal egy üreges műtehenet készíttetett, és abba belebújva egyesült a bikával. E nászból született Minótaurosz, emberi testtel, bikafejjel és farokkal. Minósz király szégyenében, s azért, hogy gátat állítson a szörnyszülött vérengzésének, knósszoszi palotájában egy óriási labirintust építtetett Daidalosszal, ott helyezve el Minótauroszt.
A Pasziphaét rejtő tehén vázának szépsége, a bika fehér, robosztus tömbje durva egyesülésben forrt össze a színpadon. Nincs szabad akarat ebben a mozgásban, helyette a bábmozgatók szenvtelen ritmusban vezénylik le az aktust. Minótaurosz, az életre kelt vadság mozdulatlanságba meredő képeként lép elénk.
A színpadon maradt akvárium körül – miként a Föld a Nap körül – keringenek a kerekeken guruló favázak. Ezek tetején – Daidalosz tervei alapján – apró fabábú tollnokok készítik elő az újabb találmányokat. A „mester” – kiről tudjuk, vetélytársa meggyilkolása miatt menekült Minósz királyhoz – most sem hazudtolja meg önmagát, megszállott, pusztító szenvedélyében a mélybe taszítja egyiküket. Ekkor a háttér sötétjéből óriási fehér fejek bukkannak fel. Az Istenek. Az emberiség örök törvényeit hirdetik, s harmóniájuk ellenpontozhatná a világban játszódó gyalázatosságokat. Látva azonban az emberi lét aljasságait, tehetetlen dühükben szemüket forgatva, nyelvet öltenek a világra és egymásra.
A Minótaurosz és az Istenfejek, a múltat idézve, a jelen kifejező eszközeivel erős hatást gyakorolnak a nézőkre. A térbe történő fenséges belépésüket fényhatások is erősítik. A puritán bábfejek szabályos formája, anyaguk gondos megmunkáltsága magán viseli Silvan Omerzu munkáinak jellemzőit, a szín- és formavilágában megjelenő, egyedülállóan poetikus látásmódját.
– A labirintus építőmesterének, hogy ne árulhassa el a palota titkát, a király nem engedte meg, hogy elhagyja Knósszoszt. Ezért madártollakból, viasszal és mézzel összeragasztott, maga készítette szárnyakon fiával, Ikarosszal együtt Szicília felé repült. Útközben Ikaroszt megigézte a nap csábító fénye, s egyre magasabbra repült. A Nap melege megolvasztotta a szárnyakat összetartó viaszt, a tollak leváltak, Ikarosz a tengerben lelte halálát. A menekülők szárnyalása, majd a fiú haláltusája hatalmas árnyékot vetett a háttérre. Ikaroszt elnyelte az örvénylő tenger. A tragikus végkifejlet után a fiút mozgatója a növekvő homokhalmon helyezte el, Daidalosz áldozatával szemben.
A pergő homokszemek jótékonyan elfedik a vétkeket. A homokkupacon fekvő, élettelen bábokról leperegnek a homokszemek, jelezvén, hogy a történelem ismétli önmagát, és újabb gaztettek sora vár még az emberiségre. Az előadás végén a kiállítóteret – a színpadot – feszélyezett csönd lengi be.
Silvan Omerzu szoborszerű bábjait szegényes animáció és káprázatos formák jellemzik A végletekig lecsupaszított formák, a bábok puritán alakja, a tárgyak egyedi mozgatását segítő geometrikus szerkezetek formája belesimul a színpadi térbe. A természetes textúrák, színek használata letisztultan egyszerű. A személytelen, csak a történet megvalósítására törekvő rendezés száműzi a színpadról az érzelmi tartalmakat. Szándéka szerint a rendező a görög színjáték formáit akarta ötvözni a modern színjátszás eszközeivel. Rendezői koncepciója nem tud felülemelkedni céltudatos bábtervezői és szcenikai elgondolásain, s emiatt a Tiltott szerelmek nézői csak egy pazar kiállítású tárlatot láthattak. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy Silvan Omerzu új dimenziókba emelte a látványt. Tekintélyt parancsoló, mégis harmóniát árasztó stílusa kiforrott, sallangmentes. Emblematikus gondolkodásmódja figyelmeztet minket, hogy soha ne feledjük, a fehér liliomnak is fekete az árnyéka.
A vizuális és zenei élmény alkotói: Mitja Vrhovnik Smrekar zeneszerző, Miran Udovič fénytechnika, a legjobb látványért Silvan Omerzu számos fesztiváldíjban részesült.
* Silvan Omerzu nemzetközileg elismert képzőművész, aki háromdimenziós alkotásaival a minimal art egyik legjelentősebb képviselője Szlovéniában. 1955-ben született, s a ljubljanai Pedagógiai Akadémián folytatott tanulmányai után a helyi bábszínházban dolgozott. 1983-ban elnyert egy prágai ösztöndíjat, ahol báb-és díszlettervezést tanult. 1994–1996 között a prágai Minor Bábszínházban dolgozott. Tanított a ljubljanai Puppet Theatrénál és Schoolnál. Alkotásaival számos kiállításon szerepelt, s aktívan részt vett a szlovén képzőművészeti életben is. 1993-tól felnőttek számára készített előadásokat. Obszcén humorú, ijesztő történeteivel, groteszk bábjaival, akasztófahumorával kigúnyolta a világot, s ez meghökkentette a színházlátogatókat. Produkcióiban szembeállította a hitványságot a nemességgel, a tradíciót a modernséggel, az olcsóságot a szépséggel. Későbbi filozofikus történeteiben, melyek életről-halálról s a teremtés rejtélyéről szóltak, ötvözte a nemes hagyományokat a modern szín- és bábjáték eszközeivel. 2009-ben rendezett „Table Scene” című kiállítása a mikrokozmosz világába vezetett, a létről s az azon túli világról mesélt. Sajátos fény- és tárgykonstrukciói egyedülálló érzést adtak a látogatóknak, mely elröpítette őket a képzelet világába, ahol már nem észlelték a mindennapi élet zűrzavarait, ahol csak nyugalom és béke honolt.
Fotó: Lutkovno gledališče Ljubljana
Igor Zaplatil/Delo
Žiga Koritnik
WITHOUT LIGHT, SHADOWS AREN’T ALIVE
The Ljubljana Puppet Theatre presented a performance entitled Forbidden Loves in which four mythological stories come alive in a bizarre context. The story remains free of unexpected changes, while we encounter the fate of the legendary hero through excellent visual ideas. The director and puppet designer is the gifted artist, Silvan Omerzu, whose sculpture-like puppets, though characterized by scanty animation, are dazzling. His style is mature and severe. The performance features pure and clean puppet shapes, simple and natural textures and colours, with the emphasis on appearance. His concept as director, however, cannot surpass his purposeful ideas of puppet design and scenery. As a result, the viewers of Forbidden Loves are rewarded with a magnificent exhibition.