Legördülő selyemszálak a tatai várban
Nagy Katalinra, a tehetséges, tevékeny művészre emlékeznek a legszebb gobelinjeit és kísérleti munkáit bemutató kiállításon a Kuny Domokos Múzeumban. Nagy Katalin nemcsak textillel, szövéssel foglalkozott: a kortárs művészet területén kísérletezett anyagokkal, technikákkal, más műfajokkal, a performance-ig bezárólag.
Nagy Katalin egy korszaknak a meghatározó művésze volt, művészeti törekvései a műfajnak, a textilnek a megújítására törekedtek. Személyiségének nyitottságával, kíváncsiságával, nyughatatlan természetével teljes egészében alakította, nem csak a keze alatt lévő műalkotást, hanem a környezetét is. Olyan szerencsés volt, hogy életének társa is művész volt, és az ő folyamatos párbeszédük, állandó alkotói kapcsolatuk haláláig tartott. Nagy Katalin esetében a gobelintől érdemes elindulni, a patinás, fejedelmi műfajtól, amit technikailag a lehető leghagyományosabb módon közelített meg, odaült a szövőszékhez, köze volt az anyaghoz, amit életre keltett. Mégis mestereitől, Ferenczy Noémi iskolájától kissé eltávolodva burjánzik el, szökik szárba a csakis rá jellemző textilművészet, melynek lényege, hogy ne meséket, történeteket dolgozzon fel. Nála teljes egészében megújult a képmező, ami a kortárs művészet modern eszközeivel támadt fel, éledt újjá alkotásaiban.
Gobelinjeinek legátütőbb sorozata az „Utcai dimenziók” című, ezzel mutatkozott be 1984-ben a nagyközönségnek, és annak idején nem csak a közönség, hanem a szakma is felfigyelt a műalkotásokra. Nagy Katalin ekkor még fiatal művész volt, és „nagyon oda tudta tenni magát”. A plakát-, utcakép-töredékeket különböző európai helyszíneken gyűjtötte össze, mert felfedezte, és meg akarta ragadni a földrajzilag és kulturálisan különböző vidékek vizuális lenyomatát. És valóban, mindegyik gobelin más-más képi világot jelenít meg, amelyeket bizonyos szövegtöredékkel is azonosítani tudunk. A kárpit (a karton) ebben az esetben egy talált tárgy, egészen megtévesztően valósághű, mert valóban valóságos darab. Az utcának egy falrészletét látjuk, ahol plakátfal volt, és ahol a plakátokat értelemszerűen, és időszakonként felülragasztották. Ezt a képet alakítja ki a művész az üzenettöredékekből, és tipográfiai töredékekből, ez a felület kerül „egy az egyben” a kartonra. Itt a művészetnek a tárgya, a határa lehet a téma, vagy az idő, ami „belenyúl” és formálja ezeket az üzenettöredékeket. Nagy Katalin a plakáttöredékeket más és más helyszíneken gyűjtötte, például Spanyolországban, Németországban és Magyarországon, így mindegyik gobelin egy másik képi világot képvisel. Igazából nem a táj a lényeg, hanem az időbeliség, az hogy mit választ a kárpit témájául, egy pusztuló részlet lesz egy örökbecsű, fejedelmi műfajnak, a gobelinnek a témája. „Az utcai dimenziók” sikerét az is jelzi, hogy egyik darabját megvásárolta a budapesti Iparművészeti Múzeum.
Élete társa, Kovács István Jenő is alkotó ember, tervezőgrafikus, számítógépes grafikákkal foglalkozik, nem a hagyományos formákat keresi, és mindez nagy hatással volt Nagy Katalin művészetére is. Ezért is láthatunk a tárlaton számítógépes eszközökkel megbontott műveket, nagyon modern felületeteket, frissítően üdítő színeket. A kiállító térben itt van a Korniss-kárpit, ami megint csak hihetetlenül modern dolgot képvisel; mindössze két színnel és óriási gesztussal kelti életre a művet. Természetesen, a kartont, az alapot maga Korniss Dezső munkásságának jellegzetes momentuma adja, és a gobelint készítő textilművész a mester művészi világához, szemléletéhez közelít, azt értelmezi ezzel a művével.
Ha Nagy Katalinra emlékszünk, akkor egy korszakra kell, hogy emlékezzünk. Arra az időszakra, amikor hirtelen megnyíltak a határok, és megváltozott a világ körülöttünk. Katalin és István azért kerültek Tatára, és azért ragaszkodtak hozzá, mert művészileg nagyon gazdag, inspiráló közegnek tartották a környezetet. Ők ebben a helyzetben, a rendszerváltás utáni években úgy gondolták, hogy ez a hely „kinyitható” Európa számára. Nagy Katalin nemzetközi konferenciákra járt és több nemzetközi művészszervezetnek is a tagja volt. Ennek révén hoztak létre egy művésztelepet, egy úgynevezett workshopot, amit éveken keresztül működtettek. Ugyanakkor úgy gondolták, hogy Tata perspektivikusan művészeti központtá válhat, létre jöhet egy olyan helyszín, olyan program, ami egy állandó európai kortárs művészeti jelenlétnek lehet a fóruma. Végül ezek a dolgok nem pont így valósultak meg, de Katalin ennek ellenére sem volt csalódott. Nem lett visszahúzódó, hanem ő maga, a férjével együtt boldogan éltek ebben az európai művészeti közegben, megőrizve a kapcsolatukat az otthonnal, Tatával és a Balaton-parttal. Nem mulasztották el a városi, a megyei kiállításokon való részvételt sem, ahol Nagy Katalin mindig a díjazottak között volt a csodálatos gobelinekkel. Ez az értékközpontú, mozgalmas életstílus átalakította a festőművészetét is, a hosszadalmas munkafolyamatokkal járó gobelin átadta helyét másféle, kísérleti műfajoknak. Ezek közé tartoznak a papírmunkák, és ezekhez csatlakoznak a performance-ok is, de az akcióknak is mindig közük maradt a textilhez.
A kiállítóterem közepén a képeket betakaró, lepergő selyemszál installációja Nagy Katalin korábbi munkájának adaptációja. A selyemszál most a művész emlékére pergett. A permetező idő metaforája lehetne ez a Svájcban és Portugáliában korábban már megrendezett happening, amely ezen a helyen, ez alkalommal őrá emlékezett, az ő emlékművévé vált. Idővel az orsóról lepereg a selyemfonál, és teljesen betakarja majd a már soha meg nem valósuló munkák üres képkereteit.
Egy installáció születése
Kovács István Jenő grafikusművész: „Berlinben dolgoztunk egy galériában, egy lámpasorra felfüggesztettünk néhány fonalat és elmentünk ebédelni. Visszajöttünkkor az a látvány fogadott, hogy a fonal a gravitációtól szépen lefolyt, és onnantól kezdve tudatosan próbáltuk ezt megcsinálni. Beszereztünk olyan fonalat, ami erre alkalmas, ez a selyemfonal sima, nem tapad fel a spulni, kétszázezer méter van feltekercselve, tehát folyamatosan, magától omlik le róla a fonal, és nagyon szépen bevon minden tárgyat, akár embert, amire, akire ráfolyik. Grazban embereket fontunk be ezzel a fonallal, Portugáliában egy koreográfus-táncosnőt fontuk be, és ebből a helyzetből a pillangó születését táncolta el a nézőknek.”
Kövesdi Mónika művészettörténésszel a Nyári Konyha videoblog (Kakuk Tamás-Bukowski Zoltán) készített interjút, az ott elhangzott szöveg szerkesztett, lejegyzett változatát közöljük.
(Nagy Katalin textilművész emlékkiállítása, Kuny Domokos Múzeum - Tatai Vár - Váralja u. 1-3.)