Kicsi a borsó, de erős – vagy a legszebb nem karácsonyi mese

Ölbei Lívia | 2019-11-24

Aki már régen barátságot kötött Sven Nordquist hőseivel, azért; aki csak most ismerkedik, azért nézze meg a Mesebolt Bábszínház új előadását, a Pettson és Finduszt, amely a mindennapi szöszölésből, egymáshoz csiszolódásból, jókedvből és rosszkedvből, szép és pocsék napokból végül ünnepet csinál. A Mesebolt nem mellesleg megtalálta a tökéletes Finduszt és a tökéletes Pettsont.

Annyira telt házat vonzott a vasárnapi meseboltos premier, hogy minden jelentkező be sem fért az első Pettson és Findusz-előadásra az MMIK nagyszínpadára telepített nézőtéren. Bár a Mesebolt-premierek iránt rendszerint nagy az érdeklődés, Kovács Géza igazgató a csordultig telt házat a cím vonzerejével magyarázza: Pettson, a magányos ezermester meg Findusz, a csupaszív, higany kismacska történetét a 80-as években kezdte el írni és rajzolni az időközben több rangos díjjal is elismert Sven Nordquist, magyarul 2002 óta jelennek meg a Pettson és Findusz-könyvek, amelyek nyomán természetesen rajzfilm is készült. A premiert megelőző, főleg pedagógusoknak fölkínált – a 2019/20-as évadban bevezetett – nyilvános főpróba előtt a rendező, Kovács Petra Eszter azzal ajánlotta a közönség figyelmébe az előadást, hogy egyfelől nem volt más céljuk az alkotótársakkal, mint a bábszínpadon életre kelteni Sven Nordquist jellegzetes világát (és tényleg: még a tapéta meg a pirosvirágos sárga függöny is stimmel), másfelől pedig bíznak benne, hogy a több Pettson és Findusz-epizódból Khaled-Abdo Szaida által bábjátékká írt-szerkesztett történet szituációiban magukra ismernek szülők és gyerekek. A Pettson és Finduszt elsősorban az óvodás korosztálynak szánja a Mesebolt, de nem üres fordulat, hogy a „4 éven felülieknek” ajánlást egészen komolyan kell venni. Egy-egy meseboltos előadás minden értelemben felszabadítólag hat a felnőttekre is; csak az a kérdés, hogy betévednek-e a bábszínházba.

A Pettson és Findusz-ajánló fontosnak tartja megemlíteni, hogy az előadást rendezőként is, szerzőként is (fiatal) anya jegyzi. Sőt: tegyük hozzá, hogy a díszlettervező Takács Lilla szintén közéjük sorolható. Erre rímel – már a premiert követő hosszas taps után, kifelé sodródva a nézőtérről – H. Nagy Katalin alapító igazgató megjegyzése, miszerint mennyire érzékelhető a „női kéz”, a női tapasztalat az árnyaltan megfogalmazott előadáson, amelyet „minden szülőnek látnia kellene”. A premierek különben éppen azért különösen jók, mert ide általában nem csoportosan, hanem szülőkkel érkeznek a gyerekek: mindig külön élmény megfigyelni, ahogyan a „kicsik” és „nagyok” rezonálnak a színpadi történésekre.

Anélkül, hogy belemennénk a „női írás/férfiírás”, „női rendező/férfi rendező” párhuzamaiba és ellentéteibe, vélt vagy valós különbözőségeibe, annyit jegyezzünk meg: bár a szombahelyi Pettson és Findusz a párosban benne rejlő anya-gyerek/szülő-gyerek kapcsolatra fűzi föl az epizódokat, a happy endben pedig – Elsa bekapcsolásával, eltérve Sven Nordquist happy endjétől – teljes családot csinál Pettsonnak és Findusznak, ezt nagyon finoman teszi, megtartva az „eredeti” elfogulatlanságát, derűjét, humorát. Vagyis Pettson és Findusz kapcsolata elsősorban fejlődő, alakuló „emberi kapcsolat”, amelyben az összes buktatót és feszültséget a határok pontos kijelölése és a határtalan nyitottság, muszáj kimondani: a masszív alapként szolgáló szeretet révén sikerül kikerülni, föloldani.

Takács Lilla óriási (bár, ugye, eredetileg egyetlen magányos emberre szabott) varázsdobozt tervezett játéktérnek: Pettson faháza forgatható, nyitható, csukható, lehajtható, fölhajtható, tele van titkos átjárókkal, zugokkal – amelyek nem csak a mukláknak tesznek jót. (A muklák, ezek a virgonc kis lények Sven Nordquist találmányai, itt főleg Findusz kesztyűbáb-barátai – és az események előremozdítói. Vagy inkább: ügyes kellékesek. Már csak azért is többször kell megnézni ezt az előadást, hogy minden apró részletet, kannát, kulcsot, képet, reszelőt, pókhálót szemügyre vehessünk – valami biztos mindig kimarad, annyi minden van itt, otthonosan kiporciózva.) A titkos átjárók teszik lehetővé, hogy Findusz – mint igazi kismacska – úgy ugráljon, pattogjon a szemünk előtt, hogy a mozgását szinte lehetetlen követni. A Finduszt – az eleven, borsóhéjsapkás kézibáb tervezője Fekete Dóra – mozgató Kovács Bálint éppen úgy tud eggyé válni hangban, habitusban Findusz kandúrral, hogy közben egy-egy cikázó pillanatra elengedi (ilyenkor mondjuk Pettson öleli magához). Fut, ugrik, bújik: a színész is, a macska is. Egyszer itt, másszor ott. Ennek a higanyüzemmódnak csodálatos ellenpontja a Füles habitusú, zárkózott (ki tudja, talán egyszer megsebzett) Pettson: Kosznovszky Márton, akinek a szemüveget sem kell mímelnie. Kell még Elsa, a csöndesen figyelmes szomszédasszony – Gyurkovics Zsófia -, aki voltaképpen elindítja a történetet: ő hozza egy szép tavaszi napon táskában-konzervdobozban a macskát, és hagyja ott mellékesen Pettsonnál. És ha Pöttöm Panna megszülethet egy virágszálból, akkor miért ne jöhetne akár a világra Findusz a Findusz-borsó dobozából, hetyke borsóhéjsapkában. „Leszel az anyukám?” – és Pettsonnak nincs választása. (Az a nyitott tenyerű simogatás telitalálat. Mint akinek berozsdásodtak az érzései.) A több Pettson és Findusz-epizódból kerek egésszé formált, valahonnan valahova tartó mesében ők ketten úgy csiszolódnak össze, hogy nem kell föladniuk önmagukat, miközben mindketten hajlanak-alakulnak a másikhoz. Findusz padlásra mászik, Pettson tilt és aggódik („…De én félek”, mondja Kosznovszky Márton/Pettson – és erre nincs apelláta). Findusz eltűnik, Pettson – a számára láthatatlan – muklák segítségével megtalálja. (Lehet, hogy a mukla nem más, mint a különben elrongyolt, kiüresített, de itt újra fölfénylő szeretet?) Közben a tekintélyes tyúkok hangos kabarészáma kelt nevetést. A muklákat és a tyúkokat Császár Erika és Gyurkovics Zsófa mozgatja – a színfalak mögött. Mondhatni ez a klasszikus bábos vonulat az előadásban; Császár Erikát csak a tapsrendnél látjuk. Különben a Pettson és Findusz is kategóriákat bont: legalább annyira színház, mint bábszínház. (Findusz macska – a kicsi macskabáb – néha komoly, néha meg mosolyog, de tényleg.) Findusz hajnalban idesíti a javában szuszogó Pettsont (ó, de mennyire). Findusz elköltözik; de csak egy kicsit. Pettson rosszkedvű. Findusz csak azért is fölvidítja.

A borsószem kandúr úgy ismerkedik a világgal, úgy játszik, mint a gyerekek. Úgy játszik, mint a bábosok. Az a csoda ebben az előadásban, hogy szeretnivalóan mindennapi. Különben nem lenne képes törött furulyából karácsonyfát előcsalogatni. Ez volt a premiernap, na.

Pettson és Findusz, Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Szerző: Sven Nordquist

Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida – Csépányi Zsuzsanna fordításai nyomán

Díszlet: Takács Lilla

Bábtervező: Fekete Dóra

Zene: Kiss Dávid

Rendező: Kovács Petra Eszter

Játsszák: Császár Erika, Gyurkovics Zsófia, Kosznovszky Márton, Kovács Bálint

Bemutató: 2019. november 24-én

Forrás: Unger Tamás / VAOL

További képek