ÁLLÓ IDŐ

Gaál József festőművész, Olajos György grafikusművész és Toldi Miklós szobrászművész közös kiállítása a B32 Galériában.

Mindhárom művészre jellemző a sok műfajúság. Egyaránt foglalkoznak festészettel, grafikával, szobrászattal. Munkáik sajátos organikus kötődésekkel keresik a tradícióból kiemelkedő korszellem művészi lehetőségeit.

Gaál József (1960), Munkácsy díjas képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára. Művészete, jelentős intellektuális alapokra építetten, a lét szorongató emberi problémáinak a megjelenítése.

Olajos György (1953), Munkácsy díjas grafikus, festő, középiskolai tanár. Többféle technikában keresi az ember környezethez való kötődésének, konfliktusainak művészi megvalósítási lehetőségeit.

Toldi Miklós (1952), belsőépítész, szobrász, grafikus. Ősi kultúrákhoz kötődően keresi, spirituális atmoszférájú, két és három dimenzióban megjelenített műveiben az időn belüli művészi találkozási pontokat.

 

Gaál József: Álló Idő

Számtalan hipotézis van az időről, reménnyel teli képzetek arról, hogy múlása csak evilági illúzió. A műalkotás metafizikája a léttartalom állandósága, jelentésének örökérvényűsége. A múlt és jelen egyidejűségéből létrejöhet a műben rejlő Álló Idő, amely a jövőbe vetítve is érvényes. A mitikus, archaikus időben a ciklikusság, a visszatérés, az újjászületés örök láncolata egyszerre határtalanság és burokba zártság. Hiten alapuló konstrukciók, telve vannak költőiséggel, ahogy Jorge Luis Borges Az idő újabb cáfolata című írásában a körkörös idő tanait és cáfolatait sorra veszi az enciklopédikus tudás által, a racionális kétely ellenére a lebegő remény és lemondás lírai hangján, egészen Nietzsche ihletett Örök Visszatérés képzetéig. Erre épül a metafizikai szintre emelt esztétika, a korszerűtlennek nevezett hit, hogy a műalkotásban rejlő tartalom időtlen érvényességgel bírhat. Az egymásutániságból fakadó emlékezetvesztő folyamat ellenében a műalkotás időből való elragadtatás reményével születhet. Az időtlenség mítosza elkopott a forradalmi fejlődés modern hiedelme által, ma már csak úgynevezett vallásos maradványként észlelik a műalkotások metafizikai tartalmának álomidejét. Az Álló Időt a mindennapiságból kizökkentő művek teremtik, lehet, hogy vágy, káprázat és illúzió teremtette, és csak az érzékiség elillanó birodalmában létezhet. A mitikus időből kivetett ember, csak a lineáris fejlődésben hisz, a holnapi újdonság meglepetése élteti, számára a kozmikus állandóság és ciklikusság a földi életre vetítve determináló. Az esetlegesség érzése hatalmasodik el a sorszerű, mitikus életfelfogás ellenében, ha a művészetből is eltűnik a mitikus narrációk és jelképek maradványa, minden relatívvá és behelyettesíthetővé válik. A kvázi tudományos művészetideológiai konstrukciók alkalmi használatra készült utópiák, fejlődésnek tűnő változékonyságuk miatt követelik az újat, a meglepetést. Jung nyomán mondhatjuk, hogy a mitikus narráció nélkül a modernitás embere a kétségbeesés szakadékába zuhan, és valljuk be, a spiritualitás is elhalóban van a vallásban és a művészetben egyaránt…

A három művész különböző felfogásuk ellenére valamiben azonosak, mégpedig abban, hogy az időtlenség jelenvalóságaként használják az alkotást. Nem múltba forduló nosztalgiával, nem a letűnt, elveszett létre emlékezve, romantikus ábránddal. A műalkotás Álló Idejében megőrizhető az elmúlt világ értéke, az éltető állandóhoz hozzátéve árnyalatokat, kicselezve a felejtésre kényszerítő lineáris idő könyörtelenségét.

Megnyitó: 2016. március 30. 18 óra

Helyszín: B32 GALÉRIA ÉS KULTÚRTÉR - 1111 BUDAPEST, BARTÓK BÉLA ÚT 32., nyitvatartás: 10-18
A kiállítást megnyitja: Wehner Tibor művészettörténész

A tárlat április 22-ig látható!