Az éjszaka hídján

Kitartóan szitál az aprószemű eső, a lehulló cseppek apró bogárként pattannak szét a pocsolyákon. A szürke égbolton fekete pontok a szántóföldekről visszatérő varjak. A házgerinceken tétlenül gubbasztanak a galambok. A horizonton homályos pára takarja a hegyet. A réten csapzott kutya talpal kedvetlen gazdája után. A járvány láthatatlanul kinn settenkedik az utcákon. Maszkos emberek ülnek a ritkán járó autóbuszokon. Az olvasólámpa fénye az ölembe tartott könyvre hull: Győri László Éjszakai híd.

Régóta forgatom a lapokat, elmerülök egy-egy versben. Nézem a kötetborító éjszakai hídját, a tompa utcai lámpák tükröződését a csatorna vizében. A cirádás korláttal ívelő híd lehet Velencében, Strassburgban, bárhol a világon. Mindegy. A címadó versből idézett mottó tágasabb dimenzióba helyezi a látványt: Mentél-e már egy éjszakai hídon, /mikor a híd egészen néptelen,/ és elfog a bágyadt félelem,/ hogy itthon vagy, de nem vagy mégse/ itthon. A tavaszi pandémia idején megjelent új kötete megőrzi mindazt, ami jellemzi az eddigi életművét. Miközben határozottan érezzük a folyamatos megújulást a korábbi kötetekben olvasottakhoz képest. Nem költői világa változik, hiszen a költő egyetlen verset ír egész életében. Az idő előrehaladtával a versek gondolati rétegződése jut el egyre nagyobb mélységekbe. Már nem „tükör által homályosan", hanem „szemtől szembe“ látja magát. „Most elindulok életembe vissza./ Lépésenként odáig érkezem:/ az ösztönösbe, a nem tudatosba, / [...] és itt vagyok a mélyben már idelenn,/ ahonnan lejjebb útját sose rója,/ ki idáig ért végérvényesen.“ Győri László a szonett fegyelmezettségébe szorítja Vissza(utazását), az utolsó két sorban József Attila szellemisége is felsejlik: A szabadságban, noha tudtam róla,/ több volt az ösztön, mint az értelem. Érzésem szerint Győri nemzedékétől, nem csak az irodalomban, elválaszthatatlan a József Attila-i előkép. Győri László ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely megkülönböztetett módon hisz a vers erejében. A kimondott és leírt szavak tisztaságában.

Különös, szikrázó ívet húzhatunk, ha összevetjük a Disznóölők (Tekintet, 1980.) és A végső naplemente (a mostani kötet) című verseket. Mindkettő a sokak által falusi idillnek tartott disznóölés megközelítései, az első és utolsó versszakokkal.. Az előbbiben: „Kondérban fő az állkapocs,/ a kása, a babérlevél,/ dideregnek a bélmosók,/ cuppog a sűrű trágyalé. [...] Kutya a didergő puli,/ eb idő ellette ebül,/ körme nyoma csillagjai/ kihunynak embertelenül.“ Az utóbbiban: „A nap lesújt, támolygok a porban,/ ájulásig vág le rám a nap,/ a bárd éle tarkómban, húsomban/ serkenti ki fájdalmaimat. [...] Fénybe dőlök, a lassú veszésbe,/ szúrjatok le, döfjön át a fény, ez a végső naplemente kése,/ tetőn, a trágyadomb tetején.“ A kívülálló, de a valóságot jól ismerő, objektív látásmód érvényesül a vitathatatlan költői kvalitással megírt Disznóölőkben. Az idő hozadékaként megrendítőbb A végső naplemente belülre helyezkedő, szubjektív nézőponttal megszemélyesített üzenete. Érdemes itt idézni Győri Lászlót, a Parnasszusban megjelent interjúban (2019/1) saját verseihez való viszonyáról, a versváltozatokról beszél: „Teljesen természetesnek tartom, hogy előveszem a régieket, és ha tudok, javítok rajtuk. Nem tartják költőhöz méltónak, mert a költőséghez az is hozzátartozik, hogy a költő afféle fenomén, akiből árad a vers, nem gyötrődik, nem kínlódik vele, egyetlen pillanat alatt elkészül, csak le kell írnia. Költők után nagyon ritkán marad fogalmazvány, gondosan széttépik, eltüntetik. A kezdet meg a vég látszólag ugyanaz.“

Nem először állapítjuk meg, hogy költői világa látszólag kis életképekből építkezik, mégis erős metafizikai tartalmat hordoz: „A vén diófa mind merészebb./ Hirtelen sűrű, szapora/ barkákat tolt ágaira, hogy megkísértse az Egészet“. A költő a Májusi fagyban plasztikus leírását adja a hideg pusztításának, és felteszi az örök körforgás kérdését: Lesz-e jövőre hajnala/ olyan, ennél mely derűsebb? Melyre nincs válasz, csak újabb kérdés: „Hol volt, hol nem volt, elenyészett/ szénné vált a galaktika/ megannyi forró csillaga./ De hát magamról mit meséljek?“ Mit láthat még Győri László az éjszaka hídján? „Munkál az otthon, család, vacsora,/és itt az éjfél örök vicsora,/ szélesre húzott szájjal kinevet:/ – Én vagyok az éjfél, és te ki vagy?“ Ha figyelmesen tanulmányozzuk Győri László verseit, felfedezhetjük, hogy alkotói attitűdjében nem akar elszakadni a vidéki lét attribútumaitól. De mély gondolatisággal kikristályosította azt a költői nyelvet, melybe beleszövődtek művészi, értelmiségi létezésének hangsúlyai. Így lett ez a nyelvezet elidegeníthetetlenül a sajátja. Szelíd pontosságában, keménységében és iróniájában úgy találja meg önazonosságát, hogy olvasója is magára ismerhet.         (Napkút Kiadó, 2020.)