(L)átható és láthatatlan

Gondolatok Méry Beáta képzőművész Telkiben rendezett kiállításáról.

Az utazásról szeretnék beszélni Bea képei között, három féle okból. Először is, mert ennek a kiállításnak egyik alapvetése, hogy valaki egy távoli országba, a föld túlsó felére utazott, kutató szándékkal rendszeresen Indonéziába látogat és az most élményeiről másoknak mesél. 

Másodsorban azért, mert az utazó történetesen képzőművész, tehát olyasvalaki, aki kifejezetten azzal foglalatoskodik, hogy a világ bizonyos dolgait mondhatni átutaztatja saját magán: beengedi az információkat a szemein keresztül (néha csak egyen, néha hármon), hogy aztán odabent az a gyanútlan, sokszor igazán tényszerű, egészen neutrális kis információ egyszerre valami végtelennek tűnő labirintusban találhassa magát - olyanban, amelynek ráadásul a tudatos agytekervényekből álló idegpálya-szakaszát még csak a gyerekcsúszdának nevezhetjük. Nem csoda hát - bár szerintem a művészetben épp ennek a mikéntje az egyik legcsodálatosabb -, hogy az információknak elképesztő metamorfózisokat, fúziókat és mutációkat követően sikerülhet csak innét, például egy ecset végén kibotorkálniuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A harmadik aspektus pedig, hogy Bea érdeklődésének művészi iránytűje, legyen bár állandó mozgásban, rendre határozottan a Nagy Utazás, a múlandóság kérdésköre felé mutat, efelé az ingoványos vidék felé, amelynek tájai egyáltalán nem, vagy csak alig feltérképezettek, feltérképezhetőek egyáltalán. 

Én azt gondolom, nagyon sok bátorságra van szükség egyenként is, nemhogy mind a három utazáshoz, Beának pedig mintha lételeme volna az expedíció. Ez egy latin eredetű szó, ami kiküldetést, hadjáratot jelent, alapja az expedio ige, amely annyit tesz: „elold” szabadjára enged.” A szó darabjaira szedését is beszédesnek találom itt, az ex- előtagnak a “ki-„, a hozzá kapcsolódó pedica szónak a fordítása pedig „lábbilincs”(pes=”láb”). A Bea által hozott képek, a létrehozott művek számomra egy olyan életre szóló, komplex felfedezőút emlékeinek tekinthetők, amelynek célja a legfőképp szellemi értelemben vett - itt egy kicsit nekem is bátornak kell lenni, mert az igazságok egyszerű kimondása közhelyes lehet - szabadulás. 

1)

Hogyan is értelmezhető számunkra, jelen időben, a fizikai értelemben vett és szabadulásvágy által motivált utazás? Amikor az egész évben várt, végigdolgozott munkanapok utáni pihenőidőnkre, a nyaralásunkra gondolunk, talán nevet az egyik szemünk; és talán sír a másik, különösen ha csónakok is lebegnek a szemünk előtt, még ha nem is rikítóan narancsszínűek, mert a menekülés is az eszünkbe jut. 

De talán az apró, saját bőrünkön tapasztalható banalitások is lehetnek tanulságosak: az utazgatás és a bezártság érzésének együttes jelenlétére való példák Barabási Albert László hálózatkutató vizualizált adatai. Miközben sokan éppen úgy érezzük, hogy rengeteget ingázunk, a napunk nagy része utazgatással telik, statisztikai adatokra alapozott térképeken bemutatható, valójában milyen kiszámítható, rutinszerű útvonalat járunk be életünk során a lakó- és munkahelyünk, az iskolák vagy óvodák, az üzletek és a néhány érdeklődéseinknek megfelelő intézményeink között. Olyan körforgalom ez, amelyből nem igazán áll módunkban fizikailag kiszabadulni.

Jó ötletnek tűnt kamaszkoromban, hogy ha már mókuskerékben vagyok, legalább egérutat próbáljak rajzolni magamnak és ezt a trükköt a maga sikereivel és bukásaival szerintem Bea is jól ismeri. Amikor a saját munkáimra tekintek, hiába halmozom is a vonalakat, úgy érzem, azok elkülönülten, meztelenül, fázva álldogálnak - és hogy ez a fajta képalkotás Beáétól különböző. Ő ugyanis kapcsolatban áll a szövettel. Mielőtt először utazott volna Ázsiába, már behatóan foglalkozott textilekkel, a kelet felé való ösztönös vonzódása megkönnyítette azt, hogy (felvéve az indonéz fonalat) folytathassa festői-grafikai munkásságát, gazdagítsa képi világának szőttesét. Mert ennek az anyagban rejlő, szálakat egymáshoz ölelő, egyszerre rugalmas, mégis stabilan szervezett, megtartó erővel bíró minőségnek van egy sajátos íze, függetlenül attól, hogy Bea milyen médiumban alkot: melengetve betakar, a külső hatásoktól megvéd, olyan, mintha a földet puhasága, az eget tömörsége révén tenné elviselhetőbbé. Számomra sátrakat is képviselnek a művei, a biztonságos rend képzete erősödik bennem a hatásukra - olyankor is, sőt, ha feldúlt mintázatok tombolnak épp a felszínén.

2)

Művészet és utazás kontextusában hogyan értelmeznénk a szabadságot? Mennyiben jelent mást, ha azt mondom, “egy utazó művész szabadsága” vagy “egy szabad művész utazása”? A különbség talán csak árnyalatnyi, de egy festőnek azért az árnyalatok is fontosak és lehetőleg olyan kéket igyekszik majd választani az ég színéül, ami szerinte a legtágasabb.

Utat tesz meg egy rajzeszköz a papíron, amikor azzal nyomot hagyunk. Minden egyes vonás egy-egy meghozott döntés, amelynek figyelembe vételével építjük a képeinket tovább. Bea rajzainak sajátossága, hogy olyan módon térképszerűek, hogy közben biológiai távlatok juthatnak róluk az eszünkbe, de úgy, minthogyha annak fontosságára hívnák fel a figyelmünket, hogy a testről, mint az élet helyéről ne csak orvosi szemmel vizsgálódva lehessen beszélni. Az organikus tekeredések, a sejtszerű, szemszerű formák, arcok, fejek és apró alakok mintha egy grandiózus meditatív táj helyszínei és szereplői volnának egyszerre. Hasonló keménységű forrás vízébe márthatta az ecsetjét William Blake vagy Jung, amikor akvarellel dolgozott. A képek egy privát és személyes, öntudatlan emlékekkel benépesített bolygó pillanatfelvételei is lehetnének, amelyeken a jelenségek különböző síkokon képesek a látható tartományokba sűrűsödni. A szüntelenül előkerülő lépcsők, a jól elkülönült, tisztelet övezte épületek, a csónak formájú ajtók és ajtó formájú csónakok mind azt a megközelítést erősítik, hogy az ember kultúrába beágyazott lényként jelenik meg a képtéren belül és szervesül. Bea plasztikáiról pedig nehezen eldönthető, hogy szobrok, totemek, esetleg talizmánok-e, a megépített archaizáló szerkezettel együtt pedig mintha még valóságosabbá tudná tenni, kitapinthatóbb formába önthetné a létezéssel kapcsolatos vertikális irányultságra alapozott meggyőződéseit; hogy hétköznapi küzdelmeinkkel együtt a levegőég megfoghatatlanságából és egy tradicionális táptalaj agyagából egyaránt származtathatók vagyunk. 

3)

És végül Last Minute, vagyis “az utolsó pillanatban” - talán a valamiről való lemaradás cseppnyi borzongatását megőrző reklámfogás jut az utazás, a szabadság és az elmúlás korszellemünkhöz illő jellegzetességként a saját eszembe. Bea képeinél persze ennek a szlogennek semmi értelme sincsen. Esetleg ha kíméletlenül őszinte szeretnék lenni, akkor elmondhatom, mindkettőnkre igaz, hogy a határidők kényszerének nyomására általában hatalmas erőfeszítésekkel dolgozunk.

Nem véletlenül emlegethetik a művészetet a halhatatlanság felé tett kísérletként is, elvégre sokkal tovább tart a párkáknak keresztülvágniuk egy remekmű vásznát, mintsem elnyisszantani egy szál életfonalat. Beának a szövedékekhez fűződő zsigeri kapcsolata ehhez a témakörhöz is azért jól kapcsolható, mert élet és halál egyáltalán nem valami élesen szétválasztható dolgoknak érződnek a képein. Az egymásban levés, egymásba való alakulás mozgalmassága sugalmazza az összefüggések rendszerét. 

Metamorfózis című képsorozatában Molnár Sándor a víz mélységeibe ereszkedett, úgy tekintett erre a közegre, mint a démoni, létrontó káosz, a sötét árnyak birodalmára, a kárhozat helyére. Grandiózus festői és szellemi vállalkozása során Molnár éppen fordítva fogalmazott a művészi útról, mint ahogy azt fentebb írtam én: az alkotó küldetése az, hogy az őselemeken átutazzék, képessé váljon megtisztítani s végül egyesíteni őket. A folyamat tapasztalatainak megszerzése közben a lélek átalakul, végül az elemek uralmából adódó szabadsága következményeképp, mintegy telítődve eltűnik. Roppant méretű vásznán, melyen hajótestekhez hasonló formákat mutat Molnár, a belső erők színeinek kavargását mintha fizikailag elnyelné a művész parancsára a festék, közepükben fekete üresség tátong - olyan tengeren jár, amelyen vakmerőséggel megpróbálni áthaladni a halálnál is félelmetesebb kudarclehetőséget jelent. Bea nagyon bátor és én azt hiszem, folyamatosan készül is arra, hogy képes legyen tudatvesztés nélkül felhasítani, ha egyszer úgy akarja, a saját vásznait. Mostani képeiért pedig hálás vagyok neki azért, hogy nem kell egy hajótörés lehetséges túlélőiért a mélybe bukjak, hanem hogy közös csónakban az ismeretlen felett, abba azért belepillantgatva hajózhatunk. A visszatérő elemek biztonsága vagy a megannyi apró láng - melyeket részint otthonról, részint szellemi iskolák fáklyáiról véve hozott magával, tovább ragyogtatva a személyesen belülről csiholt tüzekkel - időnkét olyankor segítenek leginkább a sötétebb vizek lápvidékein, ha távolságtartással figyeljük esetlegesen lidérces pislákolásukat.

Gyanús, hogy magyarázkodom; „A várakozás életforma” című installáció jut az eszembe, amely egy életnagyságú és egy abban megjelenő ugyanolyan, de egész picike csónakból áll. Tasnádi József életművében meghatározó helyet foglal el a ladik, és noha látszólag Beáétól más csapásirányon indult, szerintem mégis mintha hasonló irányba haladnának. A”műalkotás a konkrét és az ideális én találkozásából keletkezik. Kitölti azt a rést, amely magam és önmagam közt tátong. A valóság, az álom, a vágy és az emlék változó összetételű vegyülete” - mondja a Tasnádi, amikor az alkotásról gondolkodik.

Búcsúzóul, mielőtt elmozdulok saját tengereim nem létező horizontjai felé, szeretném Bea hajóinak különlegességét igazán megfigyelni. Rokonai az erdélyi református temető csónakos fejfáinak Szatmárcsekén, ahol arcokat vésnek a függőlegesen felállított anyagokba, mintha félig a föld alatt, félig fölötte helyezkednének el. Nem véletlen, hogy a csónak orra lándzsaként előre és fölfelé mutat - ugyan ennek a hegyesedésnek a kevésbé konkretizált előzménye figyelhető meg (akár az emberi akarat mellett levő természeti jelenségek lehetőségekként) a ciprusok csúcsain, vagy a lángvégeken. 

Az antropomorfizált csónak előképe létezett a görög mitológiában is, például a szemes hajó, vagy későbbi korokban a hajóorra faragott nőalak, mégsem voltak az emberrel ennyire összenőve. Mintha eleve velünk született tárgyakként kellene most a ladikokra tekintenünk, minthogyha egyformán volnának a lelkek méretére szabott mózeskosarak és koporsók. Egy mozdulatlan fekvő test önmagában csak tehetetlen nehezék, egy magányos hajó pedig üresség, ami megtöltésre vár. 

Mikor megrajzolja Bea egy ember-csónakalak párosát, vajon melyik formával kezdi? És van-e a kettő között különbség? Vajon a csónak burokként kerül a már meglevő ember köré, vagy mint egy apró gótikus kápolnába, utólag helyeződik bele a test? Én úgy képzelem, hogy gyakorlatban az első eset lehet a meghatározóbb, és ez azzal a bebábozódó tendenciával is összefügg, amely a papírból készített hajókra is igaz. A jogjakartai színházban rendezett előadásának kulcsszereplője volt egy felfelé törekvő vázszerkezet, lépcsőzetes építmény, egy nagy bonyolult kreáció, amely körül a bebábozódott hajók mozogtak. Fontos látni, hogy ezekhez a leegyszerűsödött formákhoz nem tartozik sem vitorla, sem evező, semmi, ami az emberi akarat fontosságát hangsúlyozná - sokkal inkább a vízre való ráhagyatkozás, az önátadás gesztusa az, ami a magaslatokba jutást lehetővé teszi. Mikor a lélek már elfárad a nyüzsgésében, önnön erőlködésben és képes elengedni magát, akkor könnyűvé válik és tovább halad - mindezt úgy, hogy közben mintha felelőségének is a tudatában maradhatna; a keleti gondolkodással rokonszenvezve képessé válik igazi lényéből megőrizni valamit, nem csupán egy kényszerítő külső erőre, egy aktívan lapátoló Charonra bízza magát tehetetlenül. A gondviselésben való bizodalmat oly gyengéden mutatja a bábelőadásról készült felvételeken az, ahogyan a csecsemő méretű, hangszerre emlékeztető, belülről fénylő csónakok kézről kézre járnak, majd megpihennek békében, ki ki a maga helyén, valahol a templom belsejében, esetleg a legtetején. 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Telki- Kodolányi János Ház, 2023. szeptember 28.)

 

További képek