Egyre közelebb - Egy új találkozás Toldi Miklóssal

Most, hogy soknál is több év után kézbe vettem a Toldit, bizony összeszorult a szívem. Az én „Toldim” bordó vászonkötésben volt, kopottasan, szorosan ott állt glédában a Verne-könyvekkel. Mellettük az Egri csillagok, a Tüskevár és a Petőfi „összes” sorakozott. Az Arany-életműsorozat egyik korai kiadásának zöld-arany példánya is ott árválkodott, benne „a walesi bárdokkal”. Téli estéken a konyha kályhájában már izzott a szén, apám az Amerika hangját próbálta beállítani a rádión. A hangszórókat takaró vászon közepén haszontalan óra díszelgett. Megállt rajta az idő. A valódi idő is megállt, amikor belelapoztam a Toldiba.
Azt a Toldit valamikor az ötvenes évek végén adhatták ki, Kass János illusztrációi az 1964-es Móra-kiadáshoz készültek.  Mégis, ahogy belepillantottam a Széchenyi Könyvtárból megszerzett, Kass illusztrálta kötetbe, az otthon melege járt át. A rajzok valahogy „azonosak” voltak a gyermeki képzeletből megőrzöttekkel. Örömöt adott, hogy a Móra–Kárpáti 1975-ös második kiadását pedig megtaláltam a Kőrösi általános iskola könyvtárában. Esély ez arra, hogy napjaink olvasó kisdiákjai is találkozzanak a karton könyvborítón határozott vonalakkal megrajzolt daliával, akinek alakját így Kass rajzai is formálhatják bennük.
A művész a címlap-páron finom ötlettel, a kort megidéző kék-lila-piros harsonással jelzi, hogy hamarosan „Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,/Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.” A dinamikus mozdulatot  – a harsona megfújását – ábrázoló kép számomra egyben a históriamesélésre való utalás is, az olvasó figyelmének elnyeréséért. Észrevétlenül közvetíti az elbeszélő költemény feszültségét Toldi első megjelenése, az izmos, a vendégoldalt vállán tartó figura fekete-fehér grafikája, feje fölött a Nap narancssárga körkörös izzásával. Kass a történet illusztratív ábrázolásában a legkiélezettebb drámai pontoknál következetesen egyre nagyobb helyet ad a rajzoknak, melyek szélesebb terükkel „elrugaszkodást” kínálnak az olvasói képzeletnek. Ezt elsőként a Laczfi nándort idéző ábrázoláson fedezhetjük fel, ahol a piros-lila színek ellenére is érvényesül a szöveg sugallta kép:  „Délcegen megűli sárga paripáját,/Sok nehéz aranyhím terheli ruháját.” Nincs ez másként a folytatásban sem, ahol Toldi Miklós haragjában „Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,/Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála.” – a fekete-fehér grafika hátterében a faágak nyugtalan ide-oda hajlongása közvetíti a hatalmas indulatot. Ugyanezt érezzük Toldi bujkálásakor a nádas szélfútta nyugtalanságában, és a toportyánokkal való küzdelem megjelenítésekor.
Üzenete van annak, hogy Toldi fekete vonalas rajzokon jelenik meg előttünk, míg a külső világ figuráinak ábrázolásában ott vannak az élet élénkebb színei. Hősünk sorsa csak a vitézi párviadalra „színesedik” kékkel, lilával, aranysárgával: „Vett is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot;/Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott.” Jól tetten érhető ez a szigeten megvívott vitézi csata alakjainak egymásnak feszülésében, amely a győzelemről tudósító szövegben oldódik fel: „Nagy rivalgás támadt kétfelől a parton:/Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;/Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.”  A királyi jutalom elnyerésekor az uralkodó tónusokban gazdag alakja méltósággal magasodik a féltérdre ereszkedett vitéz fölé.  A rajzok bősége – érzésem szerint – filmszerű pergésével, a grafikai ábrázolás dinamizmusa pedig lendületével segíti az elbeszélt történet megjelenítését. Az illusztrációk mégsem tolakodóak, inkább észrevétlenek, mintha mindig a műhöz tartoztak volna. Egyenrangúak vele.
Varázslat volt újra találkozni Toldi Miklóssal, elmerülni abban, miként láttatja őt – együtt és külön-külön – a két klasszikus, Arany és Kass. S újra megállítani az időt, olvasni a „csuda-dolgairól” írt és rajzolt krónikát. Hátranézve látom, ahogy alakja távolodik a végtelen rónán, de tudom, az évek múlásával így ér egyre közelebb hozzám.