Képek és képzetek

Szakolczay Lajos | 2018-02-11

Rendhagyó tárlat. Nem azért, mert emlékezvén a gimnáziumi szép időkre, tanár és tanítvány együtt szerepel. Sokkal inkább azért, mert a hajdani diák, Kamondi Gabriella fotói mellett – esszenciaként? rávezető gesztusként? – valahai tanára, Kis Pál István, versei, aforisztikus látomásai olvashatóak.

Nem annyira megszokott az ilyen párosítás. Ám minthogy a költő és szépíró Kis Pál István bátran vállalta – nem illusztrálva a képet, hanem önálló versként, verscsíraként is fölfogható mondatokkal – a fényképek hangulatához illő bemutatást, nem csupán Kamondi Gabriella, hanem a tárlat nézője is gazdagodott. (Az itt látható kép és szöveg együttes egy önálló albumnak is alapjait képezhetné.)

A még harmincat sem elért képző- és fotóművész Kamondi – aki a 2015/16-os tanévben ősszel az Erasmus programmal fél évet Lisszabonban tanult (ahol ma is él), és 2016-ban mestervizsgát tett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen – a világ gyermeke. S ebben a pózban – magába szíván a polisz összes értékét, s tanulásra fordítva az megannyi utat – láthatóan jól érzi magát. Éppúgy barátságot kötött a földdel (Hagyott nyomod; Világok végén), mint az éggel (A téridő vonalán; Kápolnafény). S ebből az érzéki kalandozásból sem a mítosz (Athénéhez), sem az organikus létvágy (Képtelenség; Már és még) nem maradhatott – szerencsére nem is maradt – ki.

Sőt, a műveltségélményből eredeztethetően dúsult is ez a vonulat, hiszen a Parafrázisok című, a hagyományos portrékon túllépő tablón olyan klasszikus írók szerepelnek – Ady, József Attila, Babits Mihály, Pilinszky János, Mészöly Miklós –, akik nagyon is nyomot hagytak a magyar művelődés térképén. Bizonyos harlekini maszkkal – ez a fotóművész többlete – ugyan mind az öten egyéniségüket viselik, de evvel a karakteres "torzítással" (mondjuk így: befelé való ásással) a képek üzenete megnő. Ha Kis Pál Istvántól az egyik, nevezetesen a József Attila-arcképet értelmező verset idézem, máris észlelni a poétikus fotó és a költői megszólalás összetartozását. "Szívem ágán időz a semmi, / azt hiszi, tán, a Jóisten vagyok, / megtaníthatnám árván dideregni, / de mit szólnának hozzá a csillagok?"

Érdekes, hogy a színek által is meghatározott, jobbára a konstruktív szellemiséghez közel álló képek – Képtelenség (sárga, világos kék, homokszín); Stációk (vörös); Számadó (fehér-szürke, sárga, barna); Napóra (fehér, szürke, fekete); A téridő vonalán (világoskék, fekete) – minő egyszerűséggel, vagyis mértanias pontossággal vallanak a látványban megbúvó "témákról". A Stációkon, akár belegondoljuk, akár nem, ott van Krisztus kereszthalála és a háború meg a forradalom által kiontott vér. A Számadón pedig a tartály mint létünk tartálya kiüresedésének a veszélye.

Még a vonalakra épülő konstrukciókból is, jóllehet a fotók egyszerű szerkezete megnyugvást sugall, szinte a modern kor hidegsége süt ki (Ami ott marad, A különc). Igaz, a költő emberiesíti a párhuzamos vonalakat haránt átszelő – emelkedni vágyó? – vonal mint különc drámáját. "Egy közös végzet koldusai vagytok, / s többet már az égtől titkon sem reméltek. / Én egy másik úton, más irányba tartok, / épp csak hogy az égben mégis körülnézzek!" Látható, a szó érzelmesebb, nyíltabb a szerkezetében minimal art-ot közvetítő látványnál, de eme fotó – vers párosban éppen a kép és szöveg közötti kontraszt válik, kizárva minden didaktikus módot, a megfejtést sugalló magyarázattá.

Kamondi Gabriella szívesen időzik, felfedező gesztussal, a nagyváros forgatagában. A magányt, az egymástól való elhidegülést, az összetartozást erősítendő, két egymás mellé állított kemping-székkel igyekszik tetten érni (Szerelmes boldogan). Ám az is lehet, hogy a múló, gyötrő időt – emlékkép szereplők nélkül? – emeli a fotó fókuszába. Ez a filozofikus bölcselmet is magában hordozó időjáték a már említett az A téridő vonalán című képen is hangot kap. Suttogó következetességgel, amelyet a mellé rendelt vers fog fölhangosítani. "A kezdet s a vég / a téridő vonalán / eggyé lényegül."

Amíg a Különc, a Napóra és az Ami ott marad (mindhárom fotógrafika) a mértani szabályok egyszerűségével hat, az ugyancsak minimal art szegény-gazdagságát mutató színes Kápolnafény a középütt megvillanó éjjeli Nappal, a didergő ostornyélen lévő lámpással – a cím hozzásegít – biblikus köröket érint. Annak ellenére is, ha a fotót kettészelő, magasba nyújtózó párhuzamosokat valaki nem égi létraként értékeli. Ezek azok a szerkezetet izgalmassá tevő vonások, amelyek a különleges látásmódot eredményező szépségfaktorral valódi élményt nyújtanak.

Kamondi Gabriella organikus létmámora, a mitológiától sem ódzkodva, megidézi a tengert (Athénéhez – "Istennőm, e varázs álcának is terhes, / fáj a vén testnek minden porcikája, / míg az ég a tengert ölelő szerelmes, / inkább megifjulva mennék Ithakába"), s gyakorta emberalakkal szemlélteti ég s föld, középütt a víz, csodáját (Már és még). Szívesen játszik, miként az egyik cím mondja, a Fény és árnyék erejével – kitűnő kompozíció ez a "barlangot" megvilágosító emberpárral –, s árnyalakjait mozgásgesztussal leheli élővé (Egyik – másik). Az utóbbi fotón épp ezáltal válik érzékelhetővé a különválás drámája.

A Töredék szépségétaz út bazaltkockáján a sodrott színes pamutfonalak oldják, elevenné teszik a szürkeséget – mindenképp ki kell emelni. S az azt kísérő verset, amely jelzi a két generáció élményvilága közti különbséget, ugyancsak. Avval, hogy Kis Pál István emlékezete ideemeli 1956-ot – emlékezzünk csak Gulyás Gyula magányában is sokkoló kiállítási darabjára, nevezetes utcakövére –, a fotó akarva-akaratlan a felejtés élményét is eszünkbe juttatja. "... ha volt is itt barikád, macskakő lett újra, / s a kövek, kik egykor a színekkel derültek, / a lánctalpak, s a csizmák alá szelídültek, / az ünnep se több már, csak spongya a múltra..."

A város keménységét, zűrzavarát a villamossal érzékeltetni, mert a közhelyet erősíti – három Polisz-kép is erről regél –, nem szerencsés fogás. A fotóművész látványban kifejeződő poétikus többlete abban van, hogy bizonyos dolgokat átszellemít – a fa és az út mint (többek közt) bibliai jelkép több invenciózus fotóján szerepel (Vak késztetés, Édenkert, illetve Világkép) –, és nem fél groteszk bájjal közszemlére tenni a lassan életünkre ráülő kirakatbábu (áru, vásárlás) veszélyt hordozó honfoglalását (Vanitatum vanitas).

Kamondi Gabriella nagy tehetség. Fotóinak egyik jellegzetessége a festői látásmód – némely képe absztrakt műnek ugyancsak elkél. S minthogy képzőművésznek (is) mondja magát, a fotómasina mellett érdemes lenne az ecsetet is forgatnia.

 

Kamondi Gabriella és Kis Pál István kiállítása a szekszárdi Babits Mihály Kulturális Központban.

Főkép: Világok végén K.G.

Galéria: Örök kép, Örök vers

További képek