Lírai határátkelő ÓZSÉvel

- Jajjjj. Akkor igyekszem felébredni rendesen, jó? Nyomok egy kávét s jövök (Pár perc múlva.) Tudod, jól felültettél a nosztalgiavonatra, míg főztem a kávét – olyannyira, hogy tükörtojás is lett belőle. Pörögtek előttem a régmúlt eseményei. Jól lőtted be a 3 évet – s az egy dolog, hogy akkor ismerkedtünk meg tulajdonképpen –, valóban onnantól számolhatok úgymond az irodalommal, mint folyamatos jelenidejű dologgal az életemben. Írtam én már azelőtt is, nem arról van szó, de 3 évvel ezelőttre már magaménak tudhattam pár megjelenést különböző lapokban. Azonban visszaolvasva akkori szövegeimet, hát… hagynak némi kívánni valót maguk után. Nehezen szeretem őket. Sok helyen pontatlanok, olykor töltelékszavak foglalják a sorokat, a szerkesztés hiánya villog a fejemben, mikor átfutom őket. Mára már magam is összeszedettebb, koncentráltabb vagyok, ez a verseken is meglátszik, tudom, mire kell figyelni, tudom, hogy szerkeszteni, szerkeszteni mindhalálig! Haha, na jó, de épp csak addig, amíg már nem érzem azt a furcsa nyilallást a tarkómban, hogy valami még nem jó. Egyébként a ráérzéseim is fejlődtek. Kiütötte az évekkel ezelőtti szertelen ösztönírást (hála a jó istennek); a megérzéseim elég jók és igyekszem tetten érni a finom sugallatokat, legalább olyan hasznosak, mint utólag a szerkesztés. Tudod, a bizonyosság-érzésről beszélek, amit nem lehet megmagyarázni. Csak úgy, tudod.

Törekszem az egyszerűségre, benne mindig egy csavarral. Igyekszem kikerülni az öncélú szójátékok csapdáit. Régebben ez elég jellemző volt rám, és tuti, hogy a Monty Python és társai hatása nyilvánult meg. Ez ugye versben annyira nem szerencsés. No, mindemellett szeretem, ha a vers performatív is. A címek – ha lehet – adjanak újabb layert a szövegtest egészének. Hiteles szereplő kell legyen a lírai én és ehhez elengedhetetlen, hogy írás közben egy kicsit színésszé is váljak.

 

- Audiovizuális. A múltkor épp azt beszéltük, hogy milyen érdekes, miszerint én ugyan vizuális művészetekből kaptam diplomát, mégis Kemenes Heni verseit szövi át a vizualitás nagyon erősen. Nálam ezt inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a drámaiság a lényegi erő, úgy értem, hogy nem választom szét a hajtóerőket, amelyeket említettél. Viszont különböző ihletek törnek rám, amelyek más-más médiumokban tudnak hitelesen megnyilvánulni. Van, ami versben, prózában, drámai szövegben, festményben, fotóban sikerül a legjobban. Én ezeket nem is akarom összeolvasztani. Jó a fotó külön, jó a festmény is külön, ne legyenek a verssel egymás illusztrációi, az uncsi és erőltetett.

Több művészeti ágazatból vannak rám hatással emberek. David Lynch, aki maga is összművészeti figura, filmet csinál, fest, zenél, aztán Nick Cave, aki számomra egy félisten, Háy János író/költő, és a festményeiért oda meg vissza vagyok, Lovasi András dalszerző, Tim Burton, akinek filmjei és rajzai beleégtek a retinámba, Chrysta Bell, akinek elegáns, és teljesen szürreális színpadi karaktere hatalmas inspiráció. Szívesen visszamennék az időben a képzőművészet forradalmi 20. századába, főleg a dadaista-szürrealista művészkörökbe.

 

- Hát tudja a bokám, hogy eredményes-e. Nem trendi, az tuti. De amúgy sem érdekelnek különösebben az aktuális – csúnya szóval divatos –, elterjedt költészeti attitűdök. Mondjuk ilyen ez a dán nihil, ez a rideg, elidegenített tárgyasító költészet. Hú, én őszintén szólva lelkileg nem tudom megemészteni, haha. Három ilyen szöveget elolvasok egymásután és jön, hogy felvágjam az ereim. Visszatérve a kérdésedhez, ja, persze, szeretem, ha van zeneiség a versben, de nem alapvetés nálam. Legalábbis nem látom így. Vannak nagyon szép, ritmikus formába épített szövegeim, de vannak teljesen prózai verseim is. Attól függ, milyen hangulatban vagyok. Utalásokat pedig rejtek, hogyne, de inkább más költők szövegrészleteire reflektálva. Viszont nem tolom túl, ne forduljon át hencegésbe, hogy én milyen fasza vagyok, nesztek, én most utalásokat teszek, aki nem ismeri fel, az béna. Á, ne legyen ez se öncélú mekegés, hanem segítse a metaforát, ez a lényeg, az újabb layer. (Tessék, szól belőlem a grafikus.) Zenészekre, zeneszámokra még nem utaltam versben (asszem?!), viszont drámai szövegben igen. Az elképzelt dramaturgiai szál meg is engedi, sőt, ott élhet igazán – számos eszközöm van utalásokat tenni.

 

- Ha olyan a vers, hogy lényegi része az ütem és rím – márpedig ez, amiről beszélünk, olyan –, akkor hogyne. Csak tartsa meg az esszenciáját a szöveg értelme is. Úgyhogy ja, én lemondok, mert rendben van az, ahogy összeraktad.

 

 

valami indokolatlan kedv

leng be engem

e rendetlen reggelen.

 

dimineața destrăbălată

când un simțământ nătâng

mă fâlfâie plăpând.

 

- Én ezeken olyan jól szórakozok. Nagyon komoly a cucc így, románul olvasva. Sokkal menőbbnek tűnik lefordítva, mint a saját nyelvemen, heh. Az „ă”-„â”alternanciával és ezekkel a karcos mássalhangzókkal egészen szürreális hangulata lett a versnek. A magyar szöveg szinte cseppfolyós dinamikájú, nagyon lágy, a román, mint ahogy az előbb is említettem, olvasva karcosabb, de érdekes módon nem veszíti el az eredeti hangulatát. Egymás mellett ez a román és magyar szöveg a yin-yangot juttatja eszembe.

 

- Madách Imre: Az ember tragédiája című drámai darabjában olvasható – az Istenre, a teremtésre utalva –, hogy „A gép forog, az alkotó pihen”.A mentés másként-ben pedig erre utalok, erre a részletre. Maga a képvers-ség elég esetleges következmény volt. Úgy fejeződik be a vers, hogy „a gép forogna, de az alkotó memóriája betelik. mint a pohár”. No, és bumm, így lett a pohárforma, mert pont sikerült úgy tördelni. Abban így utólag nem vagyok biztos, hogy ez releváns plusz, de rosszat nem tesz neki végülis.

 

- Azt hiszem, azt kimondhatom, hogy ha az ember maga is szerző, másképp olvas bármit, mint a nem-szerző. Attól a perctől kezdve, hogy bennfentes lettél egy művészeti ágban/szakmában/munkakörben, nemcsak a befogadó/szemlélődő/érdeklődő szemével tekintesz a dolgokra, hanem kapsz egy plusz kontaktlencsét. Talán ezt nevezik szakmai ártalomnak. Más az élvezeti faktor. Észreveszed a kompozíció, a szerkesztés stb., szóval irodalmi finomságok jelenlétét, használatát, és ha ügyes vagy, később fel is használod a tapasztalást a saját szövegekben. De persze ezt a hozzáállást valamennyire ki is lehet kapcsolni, hogy ne a szakmán kattogj, hanem élvezd és sodródj a szöveggel. Jó szöveget olvasni katartikus élmény.

A versírás pedig folyamatos próbatétel. Marhajó érzés úgy megnyomni a Save gombot, hogy többnyire elégedett vagy a szöveggel, de leszögezem, hogy mindig van egy következő állomás. A következő állomáson ácsorogva pedig az eggyel korábbi szövegek már mind kevésbé tűnnek marhajónak, de ezt jelenti a fejlődés (no meg a szerző borzasztó önkritikája). Fejlődni pedig mindig megéri.

 

- Hát katarzis, ofkorsz.

 

 

Öröklakás

Levedlem magamról a maradék nyarat és fészket rak bennem az ősz.

Lassan megszeretem, hogy túsz vagyok, egy alázatos melegség.

Nincs szimbiózis, csak gyarmatosítás.

*

Fegyveresek érkeznek, mondják, a lármára jöttek, én meg, hogy:

eredjetek innen, meg tudom én menteni magam; a homlokomon

gyöngyöző izzadságot távozásuk után merem letörölni.

 

Arra ébredek, hogy fáj az oldalam. Sejtem, ilyenkor mit szokás,

de nem érem tetten a mozdulat rutinszerűségét. A fekhely matracában

nyikorognak a rugók, és dohos penész szagot lenget a szél.

 

Most hagyjatok békén. Költeni fogok.

Mocorog bennem egy kóbor madár, apró tojás kúszik fölfele, nyelőcsövem

dagad, dagad, ledugom az ujjam a torkomon, ez itt a vajúdás vége.

 

Kinyúlt bőrömbe csomagolom magam. Egy légy irányát figyelem

a tükrön. Az a másik mozgás mindent lekövet, és röhög egy nyamvadt,

csapzott szörnyeteg. De nem nézek oda.

 

Locuință proprietate personală

Năpârlesc de resturile verii și toamna se cuibărește în mine.

Încep să mă-mpac cu gândul că-s ostatică, o căldură modestă.

Nicio simbioză, doar colonizare.

*

Sosesc înarmații, auzit-am zarva, îmi spun, la care eu:

cărați-vă de-aici, mă pot salva și singură; și abia după ce pleacă

prind curaj să-mi șterg sudoarea ce mi-a brobonit fruntea.

 

Mă trezește durerea de coaste. Bănuiesc ce-i de făcut,

dar nu reușesc să-mi prind în flagrant rutina mișcărilor. Arcurile

saltelei scârțâie, iar vântul adie prin îmbâcseala cu mucegai.

 

Lăsați-mă-n pace, căci tocmai creez.

Mișună-n mine o pasăre pribeagă, un ou mărunt mi se ridică-ncet pe esofag

și crește, se umflă – îmi vâr degetul pe gât, iar durerile facerii se sfârșesc.

 

Mă împachetez în pielea-mi întinsă. Urmăresc o muscă ce dă

târcoale oglinzii. Cealaltă mișcare copiază tot, un monstru lățos

și ticălos râde în hohote. Refuz să-l privesc.