Nem Jelecbe, hanem Celldömölkre: Szentivánéji álomevők

Ölbei Lívia | 2018-04-14

Nagy Péter István Szentivánéji álom-rendezése forró, friss és kirobbanó, kavargó, lendületes, túlcsordulóan ötlet-petárdás, karcos és érzelmes szerelmi vallomás. A múlhatatlan szerelem alanya és tárgya: a színház. Sőt: a celli Soltis Színház. Az előadás meghívást kapott Kaposvárra, a IX. Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennáléra. Ha május-ünnep, legyen tényleg az.

Na, ki tud egy színdarabot, amely pozitív üzenetet hordoz – és jó is? Hát a Szentivánéji álom! Az éjszakai erdőben ugyan minden összegabalyodik egy kicsit (nagyon), viszont mire eljön a kijózanító reggel, ki-ki megtalálja életre szóló párját: kezdődhet az esküvő és a legfelsőbb szinten támogatott családtervezés. Kivonulás, elszigetelődés, transzformáció, visszatérés. Nem muszáj Athénba, lehet Celldömölkre is. A színház megrészegít – a színház kijózanít.

A celli mesteremberek viszont inkább „Piramis és Tüske”, jobban mondva Piramusz és Tiszbe sztoriját választják ki Ovidius Átváltozások- gyűjteményéből, amikor a lánglelkű Tetőfi ellenállhatatlan unszolására úgy döntenek, hogy részt vesznek a pályázaton, amelyet Athén első embere, Theseus írt ki – saját esküvője fényét emelendő: „A kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott nyílt pályázatot hirdet magas művészeti színvonalú pozitív üzenetű új színházi produkciók megvalósítására Théseus urunk és jövendőbelije, Hyppolita királynő közelgő esküvője alkalmából. Érted, Miki? Ez a remény! Az új remény!” Tompor Miki – mint tapasztalt és elhivatott amatőr színész, jelenleg kulturális közfoglalkoztatott – azzal vág vissza, hogy „új formák kellenek”; vagyis ezen a ponton Shakespeare világszínpadára és a Koptik Odó utcai Soltis Színház előterébe titokban berepül a Sirály is (szárnyába Csehov kapaszkodik). Szegény Trepljov. Ha nem otthon, a kerti színpadon – és magasságos, híres színésznő mamája szeme láttára - próbálja ki az új formákat, hanem összefut a soltisos színészekkel, talán egészen máshogyan alakul a sorsa. És persze Nyináé is. Nem Jelecbe kell szerződni, hanem Celldömölkre.

Nagy Péter István, a budapesti színművészeti egyetem fizikai színházi rendező-hallgatója már bőven megszolgálta a társulat bizalmát, és nem csak azért, mert diákként ő maga is itt köteleződött el a színháznak, rendezőként szintén többször kipróbálta magát a Soltis Színházban. Jó látni, ahogyan az idő múlásával egyre magasabb a mérce: legutóbb a Vaknyugat-rendezéssel ugrott meg egy szintet Nagy Péter István – de a társulat is. Nyilván nem véletlen, hogy a direkt a Soltis Színházra szabott Szentivánéji-változatban a személyes, önreflexív (önironikus) megjegyzések között különös szeretet övezi a „csiócsipszes” Vaknyugatot, az meg csak a hab a tortán, hogy – ezúttal Theseus szerepében – pont az a Pesti Arnold emlegeti csillogó szemmel a McDonagh-előadást, aki maga is játszik benne. Saját magát definiálja, saját eleven mitológiáját fogalmazza-gombolyítja a társulat, beleértve a közönséget.

Vagyis Nagy Péter Istvánt – és a szövegkönyvet jegyző Sándor Júlia dramaturgot - ezúttal nem a szerelmesek ámokfutása és ennek minden következménye érdekelte elsősorban (bár az előadás egyik legszebb jelenete a nagy, közös „helyben-rohanás”), hanem a játék. A folytonos átváltozás. A nem szűnő határhelyzetek. Itt minden mozog, minden változik. A közönség vonul: be a színházterembe, vagyis ki az athéni erdőbe; aztán Puck vezényletével a fináléra útra kel megint, nézőpontot vált (például egy pillanatra bezárul a színes mesefüggöny mögé). Ami nézőtér volt, színpaddá válik; és viszont. Vagy, ahogy Balázs Béla kérdezi: Hol a színpad, kinn-e vagy bent, urak, asszonyságok? Itt játszik az épület minden zuga: bármerre nézünk, játék van. Varázslat a telített üres térben. Komplett zenekarral (már megint azok a csodálatos Gregorich testvérek, akik közül Bálint ráadásul főszereplővé lépett elő). Szóval komplett zenekarral. Ide-odasikló függönyállvánnyal. Begördülő-kigördülő színpaddal. Görkorcsolyás, színpompás tündér-drónt eregető, fáradhatatlan manóval: Pukk/Boznánszky Anna előbb mindent összezavar, aztán mindent kiigazít. Őrület, nem? A Soltis Színházban minden megvalósítható. Hát persze: ez a Szentivánéji álom a mesteremberekkel kezdődik – és velük is végződik. („Rosszul” játszani úgy, hogy az jó legyen – hát, nem könnyű.) A végén még a Holdba is beleteszik az embert, az ezúttal el nem hangzó királyi fölvetés szerint. De a legfőképpen: a közönséget is hozzákötözik a színházhoz: tekereg a piros szalag, folyik a vér. Vérszerződés néző és színész között. Oda nekik az oroszlánt is. Elvégre ők az álomevők. (A nemzetközi karriert befutott celldömölki Álomevők – Deák Varga Rita rendezésében - anno szintén ott volt, díjat is nyert a kaposvári szemlén.)

Praktikum és jelentés találkozik, amikor Theseust és Hyppolitát, valamint Oberont és Titániát – a viszálykodó, kibékülő földi és égi királyi párokat, egymás tükörképeit – egyaránt Pesti Arnold és Nagy Zsuzsi játssza. De az ifjú szerelmesek és a mesteremberek között is van átfedés; ennek pedig szintén praktikus (és az előadásban reflektált) következménye, hogy Piramusz és Tiszbe tragikus és halhatatlan (az idők során több átváltozáson áteső) történetét most nem látja más, csak mi: a közönség.

Hogy a Shakespeare-szöveg bátran szét- meg átírható (attól még Shakespeare szelleme nem távozik, sőt: inkább visszatér), legalábbis a Mohácsi testvérek áldásos színházcsináló, színházteremtő tevékenysége óta tudjuk. A jó értelemben vett Mohácsi-hatás érződik a celli előadáson is, ami a bátorságot, a személyességet, a nyelvi leleményességet, a társadalmi és színházi érzékenységet, ön/reflexivitást illeti. (És még a „bipoláris” poén is elhangzik; enélkül, ugye, Mohácsi-előadás nincsen.)

A klasszikusokat időről időre úgyis újra kell fordítani. A Szentivánéji álom népszerűségét jelzi, hogy az elmúlt kb. másfélszáz évben készült belőle néhány magyar változat – ahogy a színről voltaképpen levakarhatatlan Pukk búcsúmonológja utolsó mondatának változataival érzékelteti (kimaxolja ezt is). „…Robin mindent helyretesz” - ez itt Nádasdy Ádám leleménye, az előadás az ő fordításán nyugszik.

Pukk búcsúmonológját érdemes az elejétől szemügyre venni: „Ha mi árnyak nem tetszettünk, / ne lássatok hibát bennünk: gondoljátok: merő álom, / ami zajlott e deszkákon.” Árnyak – hiszen szerepek. Testekbe költöztek – két felvonásban. Nagy Péter István rendezése arra a kérdésre is választ ad, hogy „de mi a csuda lehet az a fizikai színház”. Megmutatja, hogy a színésznek teste is van, amelyet teljes mértékben ural. Amivel bármire képes. A Szentivánéji álom a megtestesült vágyak színháza, ebben az értelemben is.

A régi, kipróbált – akár nagyon új helyzetbe hozott – játékosok mellett (Bruckner Rolandtól és Pesti Arnoldtól Marton Mercédeszen és a visszatérő – lám, a színpad nem enged – Hajba Beán át Nagy Zsuzsiig és Piller Ádámig) szerzik a meglepetéseket az újak: a társulatba betagozódó Tóth Ákos, a Gregorich fivérek. „Én még nem láttam embert, aki ilyen tehetséggel állt volna! A színpadi állás művészete kivételes adomány! Egyszerre természetes és mégis jelenléttel bír! Csak a legnagyobbak képesek ilyenre!”, kiabálja nagy átéléssel a kulisszahasogató közhelyeket Tetőfi Lavórfalvyné Irénkének, a takarítónőnek. A név külön telitalálat. Nádasdy Ádám adta a Lavór nevet, ez a Lavór transzformálódott nőivé az előadásban. Hogy hívnatnák másnak, mint Lavórfalvynénak. (Dicséretes önmérséklet, hogy nem Róza. A jelzés pont elég.) És az a vicc az egészben, hogy a Lavórfalvynét játszó stúdiós Fodor Lili tényleg ilyen: úgy áll – finom kis mosollyal a szája sarkában -, ahogy csak kevesen tudnak állni bármilyen játéktérben. Hát tessék: természetes és jelenléte van.

A mindjárt 40 éves Soltis Színház alapítója és első embere, Nagy Gábor Égeust, a makrancos Hermia apját játssza. Miután Theseus társaságában elvonul megvitatni engedetlen lánya sorsát -, kilép, helyet foglal a nézőtér első sorában, és gyakorlatilag jóízűen végigalussza az előadást. Egyrészt önironikus gesztus, másrészt újabb megfejtési ajánlat: a Soltis Lajos Színház nem más, mint Nagy Gábor álma. A megvalósult álom.

 

Shakespeare: Szentivánéji álom – a celldömölki Soltis Lajos Színház előadása

Fordította: Nádasdy Ádám

Dramaturg: Sándor Júlia eh.

Jelmez: F. Szórádi Szilvia

Díszlettervező: Tóth Cecília

Kivitelező: Marton Miklós, Mészárics Róbert

Technikus: Kovács László, Nagy Péter István

Zenészek: Gregorich Bálint, Gregorich Domonkos, Gregorich Zsófia

Rendezte: Nagy Péter István eh.

Játsszák: Pesti Arnold, Nagy Zsuzsi, Boznánszky Anna, Nagy Gábor, Marton Mercédesz, Hajba Bea, Tóth Ákos, Piller Ádám, Gregorich Bálint, Bruckner Roland, Fodor Lili, Gregorich Domonkos

Bemutató: 2017. augusztus

Fotó Soltis Színház