A cseh bábművészet három arca - kiállítás

Május 10-én nyílt meg a budai Várban, a barokk de la Motte-Beer-palotában a cseh bábművészetet bemutató kiállítás. A Hurvíneket és a többi különleges figurát felvonultató kiállítás június 23-áig (a Múzeumok Éjszakájával bezárólag) tart nyitva. (Cseh Centrum)

A bábszínház túlzás nélkül a cseh kultúra “családi ezüstjének” egyik elmaradhatatlan része. Gazdag hagyományainak, változatos jelenének köszönhetően a cseh kultúra olyan egyedi jelenségévé vált, amely máig képes elbűvölni a nézőket a világ bármely pontján. A 17. század második felére tehető szárnybontogatásától kezdve hozzáférhető volt minden társadalmi réteg számára, lehetővé téve, hogy a legszélesebb közönség közeli kapcsolatba kerüljön a színművészettel, sőt – az irodalmi művek, illetve történelmi események feldolgozása révén – a kultúrával, mint olyannal. Előnyének bizonyult a vizualitás, valamint az akkor is és ma is meglehetősen népes, távolról sem csak a gyerekekből álló közönséghez szóló történetek. A cseh bábszínház sajátosságai azóta is: a színpadon jól megálló, erős, hatásos téma, annak képzőművészetileg vonzó megformálása, a hozzáértő bábszínművészek, nem utolsó sorban pedig a humor; mindez szorosan összefügg a cseh nemzeti identitással. A hódító és a meghódított közötti viszony a közép-európai geopolitikai törésvonalon élő kis cseh nemzet számára sorskérdés, és a bábszínház e viszony hatalmas metaforája, amelynek a középpontjában a körülötte zajló történéseket viccesen kommentáló komikus figura áll. Az eredetileg Pimprlének nevezett vaskos humorú glosszátorból kifejlődött egyfelől a főleg a gyerekközönség által kedvelt szelíd Kašpárek, másfelől a nagyszájú, ravasz és sokszor gyávának bizonyuló Kašpar, akiben megvan a képesség és akarat arra, hogy – Švejkhez, a derék katonához hasonlóan – a legnehezebb élethelyzetből is szerencsésen kievickéljen.

A bábművészet több szempontból is értékelhető. A báb egyrészt a bábszínházi előadás szereplője, másrészt maga is képzőművészeti alkotás. A cseh bábművészet három arca című kiállítás éppen ezért három különböző szemszögből tálalja a tömör, de mégis reprezentatív áttekintését. Az első rész a történelmi fejlődést veszi górcső alá – a vándor bábszínjátszóktól a népszerű családi bábszínházakon át (és a nem csupán Hurvínek híres-nevezetes alakján, vagy a Jiří Trnka művészete által megtestesített cseh modernizmuson át) egészen a bábkultúrának, mint a cseh színházi kultúra önálló ágának a 20. század második felében bekövetkezett professzionalizálódásáig és látványos kibontakozásáig, a bábszínházi építészetet is beleértve. A kiállítás második része a legnevesebb bábtervezők személyén keresztül elemzi a cseh bábszínházi kultúrát; a kiválasztott művészeket az élen járó színtársulatok és az általuk létrehozott produkciók kontextusában mutatja be, nem hagyva figyelmen kívül a fősodráshoz képest szélsőséges pozíciót elfoglaló fekete színházat vagy Jan Švankmajer és Petr Nikl bábszínházi ihletésű képzőművészetét sem. A kiállítás harmadik, interaktív része betekintést nyújt a bábszínházi technológiába: itt a látogató személyesen is kipróbálhatja a cseh bábszínháztól és repertoárjától elválaszthatatlan cseh mesék jellegzetes hőseit ábrázoló, különböző típusú bábfigurák mozgatását és vezetését.

A cseh bábszínjátszás kezdetben, a 17. század közepe óta a cseh területen vándorló angol, holland, olasz és német bábszínházi társulatokhoz kapcsolódik. A cseh bábszínházat említő első feljegyzésekről hiányzik a datálás, de a 18. század óta már jól megfigyelhetők a cseh bábművészet jellegzetes, máig meglévő vonásai. Csehország abban az időben az osztrák monarchia része, amelynek a német a hivatalos nyelve, ezért fontos, hogy a bábprodukciók cseh nyelvűek voltak, és ennek köszönhetően a legegyszerűbb emberek is értették. A bábszínházak akkoriban nem rendelkeztek állandó játszóhellyel, és a városi, de kiváltképp a vidéki közönség rá volt utalva a vándor csoportok és szólisták alkalmi fellépéseire. A vándor bábosok repertoárdarabjai a felnőttek mellett a gyerekeknek is szóltak, és számos jellegzetes alakot vonultattak fel. A királyfik és a királylányok, a nemes urak és hölgyek, illetve a boszorkányok, a haramiák és a remeték sorát a halál és egy egész falkányi különböző típusú és jellemű ördög egészítette ki. Az idők során a bábszínházi produkciók jellegével és a közönséggel együtt változó közkedvelt komikus figura Pimprleként indul, később Kašparrá, majd Kašpárekké válik. Kezdetben leginkább a durvább humorú Punch, Pulcinella vagy Polichinelle vonásait idézi, de a 19-20. század fordulóján Kašpar vidám, Kašpárek nevű kisfiúvá változik, aki mindenekelőtt a gyerekközönség kedvence.

A cseh bábművészetnek a 19-20. század fordulóján bekövetkezett gyökeres változása a cseh kultúra minden téren tapasztalható általános offenzívájával függ össze. Az adott korszak főleg a bábszínházra nézve lesz jelentős, amely kamatoztathatja a történelmileg kialakult népszerűségét. A bábelőadások szövegei nyomtatásban jelennek meg, és neves képzőművészek tervezik az első cseh nyomtatott bábszínházi díszleteket. A bábszínház népszerűsége számos nem-hivatásos bábjátékos egyletnek köszönhetően folyamatosan növekszik, és a 20. század első harmadának rohamosan terjedő divatjelensége az ún. „családi bábszínház”, a mindenekelőtt a polgári háztartásokra jellemző újfajta családi szórakozás. Ezekhez a tömegek által megkedvelt kamara-jellegű családi bábszínházakhoz számos cég gyárt különböző formájú és méretű báb- és kulisszakészleteket, illetve egyéb kiegészítőket.

A 20. század első harmadában a cseh bábművészet is jól láthatóan tükrözi a modernista világ és a színházi avantgárd törekvéseit. A Josef Skupa vezette pilzeni bábszínház két komikus figurával, a Spejbl és Hurvínek nevű apa-fiú párossal gazdagította a modern bábok világát, akikről bátran kijelenthetjük, hogy a múlt század 20-as éveire eső születésük óta tökéletesen elnépiesedtek. Ugyancsak Pilzenben – és szintén Skupa jóvoltából – ismerkedik a bábművészettel egy fiatal művész, Jiří Trnka, aki innen kap ihletet egyrészt saját színháza alapításához, másrészt későbbi filmalkotásaihoz, amelyek immár kitörölhetetlen fejezetét képezik a cseh művészek által máig ugyancsak magas színvonalon művelt művészeti ág, a cseh animációs film történetének.

Csehország a 20. század első harmadában a bábszínházi szakemberek Mekkájává válik, az országban ekkor már csaknem háromezer (!) bábjátékos társulat működik, a cseh bábművészek kiállításokat rendeznek, és minden lehetőséget megragadnak, hogy hangsúlyozzák a bábszínház jelentőségét. Sikerre vitt törekvéseik megkoronázásaként 1929-ben Prágában megalakult a bábművészek első – és máig működő – nemzetközi szakmai szervezete, az UNIMA (Union Internationale de la Marionette, a Nemzetközi Bábművész Szövetség).

A nézői érdeklődés által megtámogatott cseh bábművészek már az 1920-as évek óta törekedtek a bábjátszás sajátos igényeire tekintettel lévő játszóhelyek kialakítására, de az amatőr társulatok mellett a hivatásos bábszínházak is – a Prágai Városi Könyvtárban otthonra lelt Bábbirodalom és a Lounyban épült első báb-kőszínház kivételével – többnyire az eredetileg más célra szánt, átalakított termekben játszottak. Csak a 20. század 90-es éveiben jöttek létre a bábszínházi célok szem előtt tartásával tervezett építészeti projektek: az ostravai Bábok Színháza ekkor kapott nagyszabású épületet és gyökeresen átalakították a brünni Radost Színházat, a prágai Minor Színház (a volt Központi Bábszínház) felújított épületbe költözött, éppúgy, mint a Hradec Králové-i DRAK Színház, amelynek eredeti székhelye új és tágas, Labyrintnak elnevezett multifunkciós szárnnyal bővült.

A második világháború után a cseh bábművészek, kihasználva a bábszínház meglévő népszerűségét és jelentőségét, a jogszabályi szintű elismerést is elérték. Míg korábban a cirkuszok és egyéb vásári mutatványok közé sorolták a bábszínházat, az 1948-ban elfogadott, a színházalapításra és a színjátszásra vonatkozó alapvető rendelkezéseket tartalmazó színházi törvény jogilag és társadalmilag a többi színháztípussal egy szintre emelte. Ebben, a modern cseh bábszínház pozícióját megerősítő korszakban (konkrétan 1952-ben) jött létre a világ első bábművészeti főiskolája, amely új, friss és fiatal erőkkel gazdagította a kialakulóban lévő cseh hivatásos színházi hálózatot. A főiskola végzősei (pl. Jan Švankmajer, Jiří Procházka, Jiří Srnec) azonban hamar szembeszálltak a szovjet példát követő hivatalos bábszínházi akadémizmussal, és részben az újjáélesztett cseh bábos hagyományokból, részben a bábszínházat a szabad imagináció játszóterének tekintő felfogásból merítettek ihletet. A „fekete színházi” technika révén szóhoz juttatták a színjátszó tárgyak varázslatát, illetve a modern filmtechnikával kiegészítve a Laterna Magika néven ismertté vált jelenséget is.

A régi bábos hagyományokhoz való inspiratív visszatérés egyik kulcsszereplője a Hradec Králové-ben működő DRAK Színház, amelynek elsőrangú látványtervezői – főleg František Vítek, Pavel Kalfus és Petr Matásek – visszajuttatták a színpadra a marionetteket, és tovább öregbítették az egykori kiváló fafaragó, bábtervező és -technológus elődök hírnevét. A cseh hivatásos bábszínházakba a marionetteken kívül más hagyományos bábtípusok és eljárások is visszatértek: a kesztyűbábok, a maszkok, az ún. totembábok vagy a manökenek, ezen kívül mind gyakoribb az élő színész és a báb együttes színpadi jelenléte, amely szükségessé teszi a játéktér újratervezését.

Ezek a színházak a gyerekközönség számára végzett munkán kívül számos előadásukkal a fiatal és felnőtt korú nézők kedvében próbálnak járni: részükre a nemzetközi drámairodalom, a kortárs irodalmi művek és a bábszínházi szerzők darabjai által megihletett produkciókról gondoskodnak. A külsejükkel és a mozgáslehetőségeikkel az emberi előképükhöz továbbra is legközelebb eső marionettek mellett másfajta, különböző méretű, anyagú és művészeti stílusú bábfigurákat is szerepeltetnek.

A cseh képzőművészeket a 19. század óta mindig is lenyűgözte a bábokban rejlő művészi ígéret. A modernizmuson megedződött esztétikai érzékükkel elsődlegesen a bábszínház népszerűsítését szolgálták, a bábok csak ezután váltak saját művészi önkifejezésük eszközeivé. Az utóbbi években a bábok újra észrevehetően magukra vonják a neves „nem-bábos” cseh képzőművészek érdeklődését. Figyelemre méltó, hogy a munkáikban a marionetteket részesítik előnyben, amivel maguk is közvetve bizonyítják a cseh bábművészeti hagyomány szüntelen továbbélését. A bábok például a korábban már említett Jan Švankmajer és Petr Nikl művészetében, de másokéban is megjelennek – ezek közé tartozik Jiří Barta vagy Milan Knížák, azaz olyan művészek, akik főleg filmalkotásaik vagy a szabad művészetük révén váltak ismertté.

A sokéves hagyományból építkező cseh bábszínház a cseh bábosok szemlélete szerint a keresés, a szabadság és az önkifejezés utáni vágy útját járja. Kezdetben mindenkinek címezte a mondanivalóját, korra való tekintet nélkül. Csak a 19. és a 20. század fordulóján vált a mindenekelőtt a gyerekközönségre koncentráló színházi műfajjá, amelynek a mind a nevelés, mind az ismeretterjesztés szempontjából fontos szerepével elsősorban a pedagógusok voltak tisztában. Így a felnőtt közönséghez szólni akaró modern bábosok törekvései akkoriban kisebbségbe szorultak, jobban mondva ritka kivételnek számítottak. A hivatásos bábszínházi hálózat 1948 utáni kialakításával az állam újra olyan eszköznek tekintette a bábművészetet, amellyel kiválóan befolyásolható az ifjú nemzedék nevelése. A felnőtteknek szóló figyelemfelkeltő és újszerű kifejezésmódot hozó bábszínházi előadások csak a hatvanas években jelentkeznek, a fekete színház akkoriban ugyancsak új lehetőségeivel együtt. A hagyományos repertoár darabjaihoz és a marionettekhez ugyanarra az időre eső visszatérés egyúttal azt is jelenti, hogy a legszélesebb közönségnek játszó bábszínház hagyománya is feléledt. A múlt század hetvenes éveinek végén és a nyolcvanas években ezt megfejelik a bábszínház legtágabb dramaturgiai és kifejezési lehetőségeit kiaknázó inspiratív előadások, amelyek – főleg a korabeli prózai színházi pangással összevetve – merész projektekkel csábítják magukhoz mind a fiatalabb, mind a felnőtt közönséget.

A cseh bábszínház a többi színházi műfajjal egyenrangú létért folytatott küzdelmével eltöltött évszázadok során bebizonyította az egyediségét, valamint azt a képességét, hogy a képzőművészeti metafora és a fantázia formájában érvényesülő előnyeit kiaknázó egyéb típusú színházak ihletforrásává tud válni. A bábművészet beszivárgott az operába, a balettbe, a prózai előadásokba, az alkotókat szüntelenül rávezeti a lényegéből fakadó sokszínű lehetőségekre, és az eszközök széles, a tradicionálistól a posztmodernig terjedő skálájával dolgozik. A hagyományból táplálkozó, de egyúttal a mai életre is rugalmasan reagáló bábszínház sikeresen tartja az új technológiai, művészeti és társadalmi kihívással teli világunkban sokszor védelemre szoruló pozícióját. Visszavezet bennünket a fantázia és a metafora birodalmába, és közérthető nyelven vall a világunkról.

Fotó: Cseh Centrum

 

További képek