Wehner Tibor: Tapló 2

Szakolczay Lajos | 2018-09-19

Kíméletlen Művészeti Napló 2007 – 2016

Nemcsak az olvasása nehéz, de súlyra is izmot próbáló a 838 oldalas könyv, mégis letehetetlen. Aki ismeri előzményét, a Taplót (2013), az tudja, hogy a költő, drámaíró, művészettörténész Wehner Tibor által teremtett rengeteg – költészettani fák, politikai sziklák, vízmosásos tengerpartok, papírhegyek és műalkotások égig föltolt horizontja – milyen megpróbáltatásokkal kecsegtet. Mindenekelőtt avval, ha nem vigyázunk, fejünkre szakad az ég. Ezer név – pontos névmutató – az esőben, mindnek (innen a megfigyelő, dokumentáló kíméletlensége) valaminő bűne van. A legkisebb az, ha nem szólt semmit, csupán találkozott a szerzővel. Ekkor csak az összefutás ténye vettetett a papírra.

Ha viszont az ártatlan – festőművész, grafikus, szobrász, üvegművész, keramikus, műgyűjtő, hivatali előjáró, ilyen-olyan ügyintéző, polgármester, hivatalvezető, politikus, folyóirat-szerkesztő, könyvkiadó, művészettörténész, egykori iskolatárs – akár egyetlen szóval is (hűha!) kinyilvánította a világról, az általa vélt értékről, valamely emberi vagy művészeti produktumról jó-rossz véleményét, levelet írt hozzá, szidta vagy dicsérte a szociográfiai hitelességű, mi több munkamániás, a rögzítésekbe csaknem beleroppanó (de azért csinálja) naplóírót, nyoma maradt. Hol komoly, hol nevettető, hol a lezserséget megfeddő, hol kicsinyes, hol vérlázító nyoma. A szubjektív objektivitás álorcájában.

Hiszen Wehnert, erkölcsi alapállása megkérdőjelezhetetlen, mindig a történések pontos, kíméletlen dokumentálása izgatta. Gondolván, ha ebbe a maga teremtette időhintába – olykor szorító kalitkába – ül, a történések kazlaiba elrejtett fűszál is hiteles képet ad közelmúltunk művészeti dolgairól. Hát, még ha a nagy kazlakban kis kazlak bújnak meg, s az ismeretlenül rá törő öröm – „kilátásaink beláthatatlanok” – olyan alkotói örömmel kecsegtet, amelyben nemcsak a szakmabeli, vagyis a művészettörténész fürdőzhetik, hanem a filozofikus tekervények (kiáltványok, állásfoglalások), abszurd helyzetképek mellett a mindig elevenében lévő költő is.

Az idők folyamán napi elfoglaltsággá, kínzó gyönyörré alakult naplóírás olyan tükröt tart a társadalom, a művészeti élet, a különböző stílusú és értékű csoportok s nem kevésbé annak önimádó tagjai elé, amelyben meglátván magukat – nagyon is fáj az ítélkező komolyság – szinte szédülésig ihatják a fekete levest. Szó se róla, mindig egy kis gonoszság is van a különféle ferdítések, tódítások, hazugságok, stílustalan (szóbeli és viselkedésbeli) blablák leleplezésében. Ám ez a gonoszság a szerző részéről csupán annyi, hogy helyszíni, időbeli pontossággal adta vissza az elhangzottakat, illetve az itthoni és vidéki útjain (zsűrizések, kiállítás-megnyitólók, tárlatnézések, hivatalos vagy baráti látogatások alkalmából) tapasztaltakat.

Amíg a Lektorátuson dolgozott – minő csicsikovi képek sorozata az ott történteknek! –, adatbázisát, szobrász-katalógusát bővítette, de az őrült munkatempót (reggel beírás a számítógépbe, délben látogatás-találkozás, délután műterem-látogatás vagy utazás, este kiállításnyitás) nyugdíjas korában sem hagyta abba. Őrültje volt, és az is maradt a munkának. Ha úgy érezte eszményi igazságát bántották vagy megkérdőjelezték, bátran szállt szembe bárkivel: nem kevés „hivatalos” ember, politikus, polgármester, szakmabéli, könyv- és folyóirat-mindenes, szerkesztő kapott tőle pofont. Ledorongolást, megvetést, kifigurázást, kijózanító – kíméletlenül vesébe látó – számonkérést.

Sokszor a humor, az egészséges, avagy a kesernyés, olykor abszurd humor kése jobban fáj – ­remek, Ki akar itt éjszakai portás lenni című drámakötetének furmányos dialógusaiból tudjuk az ítélkezés módját –, mint a tragikus rossz néven nevezése. Egy 2010-es (február 8. hétfő) bejegyzés: „Ha lenne egy blogom, most beírnám: uraim, tragikus a helyzet, most már azért főbe lőhetné magát valaki”. És a néprajzi fogantatásúban is rejlik valaminő öngúny: „Van, aki csöbörből vödörbe kerül, én meg megnyitóból megnyitóba” (2012. október 10., szerda). S ha valaki azért nem megy el a kollégája kiállítására, mert azt hazudja, hogy abban az időpontban éppen egy másik tárlat megnyitásának a részese volt – a jelenlévő naplóírót nem lehet átverni –, a Hyppolit, a lakájból vett módi alapján az új szlogen érvénybe léptetésének az igényéről regél: „tegnap minden körülmények között a soroksári galéria megnyitóján voltam” (2011.szeptember 16., péntek). Ha rosszul írják a művészek neveit, vagy pontatlanságot észlel az újságcikkekben-kritikákban (Új Művészet, Műértő, Élet és Irodalom, Balkon), dörgedelmes levelekben kéri számon az illető orgánumok főszerkesztőin az erkölcsi megalázásként átélt mulasztást. S ilyesféle megfeddésekben részesíti a lopásra szakosodott, a honoráriumokról, tiszteletpéldányokról, szerződéskötésekről megfeledkező illetékeseket, legyen az szervező, menedzser, galériavezető, könyvkiadó-igazgató, de akár a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége elnöke.

Képzőművészettel kel és fekszik (szobrász-lexikon adatainak folyamatos pótlása, az Allegemeines Künstlerlexikon magyar címszavainak és tanulmányok, monográfiák, előadások, megnyitó-szövegek írása, kollégák búcsúztatása, stb.), egyetemi előadások (Magyar Képzőművészeti Egyetem, Pázmány Péter Katolikus Egyetem), és utazások – Tatabánya, Szeged, Pécs, Zalaegerszeg, Tihany, Nagykanizsa, Győr, Szolnok, Veszprém, Székesfehérvár, Pécsvárad, és hosszabb kiruccanások (Róma, Barcelona, Párizs, Tallinn, Vilnius) – teszik ki az életét. Örül az ajándékba kapott műtárgyaknak, a fiát foglalkoztató kosárlabdacsapat győzelmének, az irodalmi művek – halálversek – halálrajzok, stb. – publikálásának, a drámakötet megjelenésének. Minden őt ért simogatásnak.

Viszont kegyetlenül dühös is tud lenni a különféle megalázások miatt. Az egyik volt politikus ezredesnek titulálta, a Lektorátus főnökei többször a háta mögött cselekedtek, nyugdíjba vonulásakor megvonták tőle a múzeumi belépőt, a Kortárs Kiadó egy éve nem válaszolt az általam is ajánlott drámakötet kéziratára – ezért kilépett az Írószövetségből –, megtagadták tőle a Hann Ferenc-hagyatékhoz való hozzáférést, stb. A meghalt kollégák gyásza is erősen nyomot hagyott benne. Nem akármilyen a tíz év alatt eltávozottak névsora: Thury Levente, Csernus Tibor, Paizs László, Körösényi Tamás, Dienes Gábor, Hann Ferenc, Attalai Gábor, Bálványos Huba, Papp Oszkár, Fischer György, Szentgyörgyi József, Deim Pál, Bencsik István. Többüket ő búcsúztatta.

Az évek szerinti fejezetek címadása telitalálat: 2009 – „független közeli”, „távoli függő”; 2010 – a snassz üti a bóvlit; 2012 – a béke poraira-óvszer / halálversek – halálrajzok; 2013 – a kirekesztettek kirekesztettek; 2014 – maga benne van a rendszerben; 2016 – kis kelet-európai rendszerváltó dialektika. Kegyetlen a lezserül fogalmazó és adatoló művészettörténészekkel és kritikusokkal, megveti a körülötte szorgoskodó besúgókat, ugyanakkor saját lírai gondolatától el is tud érzékenyülni: „Ha meghalok, a szivárvány eltűnése utáni pillanat szeretnék lenni” (mindez a metró mozgólépcsőjén jutott eszébe – 2010. dec. 2. csütörtök). Nem egy versértékű kiáltványa bizonyítja, hogy a naplóíró egyben filozofikus költő is. Egyik ilyenből részlet: „akadémikus avantgárd művészek (kiáltvány helyett) /csak eszméiktől távolodtak el / szellemiségük és létezésük hazugsággá lényegült // üres léggömb csak mely fejünk felett elrepül / nem nikkelszamovár”.

Kassákra utaló játék? Műveltségélményének csillogtatása. Mint ahogyan a mozgalmas napló legértékesebb részei azok a bejegyzések, noha minden ténymegállapítása dokumentumértékű, amelyek a mélyreható elemzés folytán (idézetekkel ugyancsak tarkítva) művészportréknak is értékelhetők (Pataki Tibor, Atlasz Gábor, Kováts Albert, Király Ferenc, Dienes Gábor, ef Zámbó István, Orosz István, Csavlek András, Bartl József, Matzon Frigyes, Rainer Máté). A könyv egyik főszereplője az itthon egyre jelentősebb hangot kapó Wagner Nándor szobrászművész (monográfia, film és ezer kritika fűződik a naplóíró nevéhez) és a kutatásokat segítő Kiss Sándor vezette Academia Humana Alapítvány. De a hajdani működés okán Virág Jenő és az Art Limes, valamint Tatabánya és Tata ugyancsak sokszor említtetik. Wehner Tibor elegánsan fogalmaz, nem véletlenül költő, a gondolati tökély jellemzi minden írását. S nem kevésbé a szociografikus hűség. Az időpillanat végtelenné tágítása ­– szinte minden perc (munkás perc) dokumentálásával. Szókimondásával ezúttal is nyilván sok haragost szerez magának, ám tántoríthatatlanul vallja: az ember akkor egyedüli példány, ha bátran kitart a meggyőződése mellett. A Tapló 2 értéke, jóllehet ma is látszik vivőereje, ma talán még csak „vagylagos”, de – a jól választott módszerből következik – az idők folyamán csak nőni fog. Elmaradhatatlan eszköz lesz majdan a képzőművészeti életet (összes zajlásával, pozitív és negatív tulajdonságával) kutatók számára. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2018)

További képek