Álom a háromágú tölgyfa tündéréről

Ölbei Lívia | 2019-11-16

Mintha sok kicsi tündérlány és herceg várna bebocsáttatást a Mesebolt Bábszínházban A háromágú tölgyfa tündére premierjére. Megmagyarázhatatlan a jelenség, de mintha már kinn, az előtérben megkezdődne az a varázslat, amelynek eltűntével kiszakadó sóhajok szállnak mindenfelé, amikor elhagyja az álomteret a gyereksereg: „De jó volt! Hű, de jó volt!”

A Mesebolt Bábszínházban régóta érzékeny, finom hintajátékban működik az újítás-korszerűség és a hagyomány. És bár a mai mesék mélyén többnyire ugyanúgy ott szunnyad – akár ha nyomaiban is – a kihagyhatatlan mesemasinéria (a történetmesélés emberi kényszerével és sarokpontjaival), időről időre jó rácsodálkozni egy-egy klasszikus mesére; vagy inkább elmerülni benne. Ezek közé a nagy, talányos, kultúrákon könnyedén  átröppenő, kontinensnyi tereket bejáró – és több változatban létező – történetek közé tartozik A háromágú tölgyfa tündére, amelyből a szombathelyi bábszínház régi szerzője, a Kovács Géza rendezővel nem először együttműködő Galuska László Pál írt bábjátékot. 

A háromágú tölgyfa tündére  most a Szántó Piroska által illusztrált, Illyés Gyula által átírt-lejegyzett mesék gyűjteményében, a Hetvenhét magyar népmese címmel 1974-ben a Móra Könyvkiadónál megjelentetett szép kötetben őrzi-idézi a gyerekkort – itt, az íróasztalon. Kiindulásnak, emlékidézésnek pont jó. Ráadásul arra int, hogy nincs mese: előbb-utóbb föl kell(ene) nőni. A felnőtté válásra, a felnőtté válást megpecsételő próbatételre, beavatásra hegyezi ki az előadást a szerző és a rendező is, de úgy tanít, hogy nem tanít: közöl, mesél. A mesélőnek – a szövegkönyv szerint: Igric – kitüntetett szerepe van az előadásban: Janicsek Péter, a Mesebolt állandó vendégszínésze a játéktérben, bár a nézőtérhez közel foglal, a kinn és benn határán foglal  helyet: nyugodalmas hangon tartja össze – kommentálja, gördíti tovább – a történéseket. Meséli az álmot. Elhinti a magot, amely a gyereklelkekbe befészkelődve, elszunnyadva egyszer csak remélhetőleg szárba szökken, levelet hoz, virágot hajt. Ahogyan Kovács Géza a bemutatót szokás szerint bevezető sajtóreggelin elmondta: egyre inkább érdekli az a régi narratív színházi forma, amelyben a mesélés (a narráció) és a színpadi cselekvés azonos erővel van jelen az előadásban: nem kioltva, hanem kiegészítve, megtámogatva – vagy akár ellenpontozva – egymást. (Ebben a szellemben, ugyanezekkel az alkotótársakkal készült az afrikai mesére alapozott korábbi meseboltos Kovács Géza-rendezés, a Kirikou és a boszorkány.) Mindehhez a légies-szép tölgyfatündér történetét most  légies pálcás bábokkal mutatja be a társulat, ez pedig – ahogyan a rendező jelezte - komoly stúdium is a bábszínészek számára.

Álomhangulatban, zöldes-kékes színekben, fényekben fogadja a közönséget a játéktér: ez Peter Brook mágikus – mert telített - üres tere, ahol minden megtörténhet, és meg is történik.  (Az előadás helyszíne a művelődési központ nagyszínpada, itt van a nézőtér is, nem először. Azokat a bemutatókat telepítik ide, amelyek a dióhéjnyi meseboltos kamarateremben nem férnek el.) Így is karnyújtásnyira az erdő, amelynek képzetét Trifusz Péter jól funkcionáló, hol elrejtő, hol föltáró palotaparavánjai alapozzák meg; hogy aztán az erdőt – mint küzdőteret – maguk a játékba belépő, a játékból kilépő, jelen lévő szereplők keltsék életre. Harmadrészt alátámasztja, megteremti létezését a zene: Kiss Dávid részt vesz és figyel.  Az erdő – archetipikus hely, ahol mindig valami fontos történik. Álomhely, álomhelyzet. Az erdőhangulatot erősítik a hajladozó ágakként és fegyverként is működtethető – a színről lassanként eltűnő - faágak, amelyek egyszer csak megidéznek egy régebbi (2011-es) meseboltos előadást, a Csillagvitézt. Csak egy apró, izgalmas összecsengés: ott a botok voltak a bábok. 

Mintha az álom lenne a tündérmese központi – de nem tolakodó, voltaképpen egy odavetett mondatból kivirágzó - metaforája. Delivár, Zöldország hercege – aki különben sok fejtörést okoz az apjának, mert hát nem mutat érdeklődést az élet „komoly dolgai” iránt, ami a legkevésbé érdekli, az a hatalom, az uralkodás -; szóval Delivár mondja ki, megpillantván Sudárkát, a tölgyfába zárt tündérlányt, hogy téged láttalak álmomban, téged kerestelek, te vagy az a lány. Finom részlete a Galuska László Pál-változatnak, hogy amikor Delivár herceg zsörtölődő apjának is előadná az álmát, Matuzsár király leinti: „Álmok, álmok! Nőj már fel! Indulj Bölömbér királyhoz!” (Akinek persze eladósorban lévő lánya van.) Pedig az álmok a komoly dolgok; nem függetlenek a mindennapi realitástól. Nincs két világ, csak a világnak több arca van; az egyik a másikban tükröződik. Ahogyan Delivár királyfit végül mégis csak a saját, cselekvésre bátorító álma segíti hozzá a személyes út megtalálásához.  

Heller Ágnes teszi föl azt a kérdést Az álom filozófiája című könyvében, hogy „ki álmodik”. Hiszen fölébredvén azt mondjuk, hogy „(én) ezt vagy azt álmodtam”, pedig az éber én – nem álmodhat (legfeljebb álmodozhat), az éber én nem álmodik. Aki álmodik, az az „álom-én”: számára az álom jelen idejében pedig minden, ami az álomban van, evidencia. Az álomképek sorozatából aztán az éber, tudatos énnek kell összeraknia, értelmeznie (a kettő szoros összefüggésben működik) magát az álmot, az álomtörténetet.  Mintha erre alapozna, így működne a meseboltos előadás is; ez az álomhangulat teremtődik meg már az első – vagy az első előtti – pillanatokban. Innen van, hogy a közönség – és nem csak a gyerekek – feltétel nélkül és azonnal megadják magukat a mesének: apelláta nincs, álom van. Az álom-én kíséri figyelemmel – vagy inkább az álom-én éli – a háromágú tölgyfa tündérének történetét. (Jó esetben emlékszünk majd rá – és elmeséljük. Ha nem most, majd később. Az álommag – a hangulatból ítélve – jó talajra hull. Kérdés lehet persze, hogy álomban milyen szerephez jutunk. Király? Tündérlány? Herceg? Banyalánya? Kalánka, az üregi nyúl?) A keleties szabású, fekete (semleges) kosztümben színre lépő színészek közül többen több bábot, több szerepet is a kezükre-magukra vesznek. Tündér persze csak egy van: Varga Bori (akinek egyszemélyes, maira hangolt tündérjátéka is megy a Meseboltban). 

Nemcsak színházi szempontból fontos döntés, hogy az előadás párhuzamosan, egymás tükrében mutatja fel Matuzsár király – Kosznovszky Márton - és Csorosznyó, a banyamama – Császár Erika küzdelmeit a felnőttkor küszöbén küszködő két kamasszal: Delivárral – Fritz Attila  –, meg a karakteresen toporzékoló, pöszítő Szipollyal – Gyurkovics Zsófia. Két szülő, két minta: egyik se tökéletes, de az biztos, hogy „a megcsinálom helyetted” nem vezet sehova. A párhuzamos szerkesztés, az ismétlés nevetést generál, miközben egészen hétköznapi konfliktusokat, helyzeteket mozgósít. Morfondírozásra okot adó kérdéskör, hogy mi a szép, mi a szépség. A mesében a belső szépség törvényszerűen kívül is megjelenik (az irány fontos), vagyis mindig a jó a szép. Izgalmas az archetipikus mozzanat, hogy Delivár elhiszi a faágon üldögélő banyalánya Szipolynak: ő voltaképpen a tündér – akiért persze meg kell küzdeni. Ahogyan a Galuska László Pál-változat fogalmaz: visszasírni a halálból.) A bűbájos Delivár-segítők közül kitüntetett szerep jut Kalánkának, az üregi nyúlnak – Császár Erika -, amennyiben ő mondja ki: jó, jó, hát nem biztos, hogy mindenben megfelel Delivár a nagy kihívásnak, de muszáj megpróbálni. Egyszer, kétszer, háromszor. Néha emelni kell a tétet. Folyton emeli maga a bábszínház is: jelenlét, bábmozgatás, beszéd, ének, mozgás – összművészet.

Az Illyés Gyula-átiratban a metamorfózisok után a tündérlány meséje – hogy elmondja a saját történetét - tárja fel az igazságot, vezeti el egymáshoz a szerelmeseket.  A szombathelyi előadásból ez a mélyértelmű mozzanat – a tündérlány meséje - kimarad, itt a kivágott fáról Delivár kezébe hulló aranyalma és kedvesének fölsejlő éneke hozza vissza a feledésből, hozza vissza az életbe Sudárkát. De ez a kihagyott kis mozzanat tulajdonképpen nem más, mint egészében véve az előadás: a mese, az elmesélés gesztusa – maga az élet.

A háromágú tölgyfa tündére a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban

Írta: Galuska László Pál

Tervező: Trifusz Péter

Zene: Takács Dániel

Mozgás: Nemes Zsófia

Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida

Rendező: Kovács Géza

Játsszák: Császár Erika, Fritz Attila, Gyurkovics Zsófia, Kosznovszky Márton, Varga Bori, Janicsek Péter mv.

Zenei közreműködő: Kiss Dávid

Bemutató: 2019. október 20.

 

Fotók: Szendi Péter