Leteszi a kesztyűt – Fodor Katalin balladája

Ölbei Lívia | 2020-10-23

Ebben a furcsa 2020-as évben vagy elmaradtak, vagy elodázódtak a színházi fesztiválok is. A 11. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozót a tervezett tavasz helyett ősszel végül mégis megrendezték Celldömölkön: maszkos közönséggel, kevesebb résztvevővel, de nem takaréklángon. Sőt! Fodor Katalin például egyszemélyes és nagyon személyes előadásával valami nagy-nagy tüzet rakott.

Hogy a koronavírus-járvány az oka, vagy más – pontosan nem is lehet tudni, a 11. SLOSZT mindenesetre az erős egyszemélyes előadások (alternatív) fesztiváljaként marad meg az emlékezetben. Fodor Katalin a KB 35 Inárcs színeiben a KiNŐttem című monodrámával érkezett. Írta, játssza, zenéjét szerezte: ő, Fodor Katalin. Felnövéstörténetről van szó, a 16 éves kamaszlány, Eszter – mi másért – önmaga elfogadtatásáért küzd: minél vehemensebb, annál görcsösebb; és annál távolabb sodródik a céltól. Mert előbb, ugye, azt kell megfogalmaznia, hogy kicsoda is valójában. A „légy önmagad!” áttetszően könnyű feladatnak látszik. Pedig a legnehezebb: „…mert ha kimondtam, már nem is én voltam, csak valaki, aki úgy néz ki, de nem én, nem én vagyok! Ki az, aki kigondol végre a fejemből, ki az, aki kibeszél engem magamból? (…) Mert én be vagyok, be vagyok zárva.” (A dalokat és a dalszövegeket is Fodor Katalin jegyzi.)

A színpad majdnem a klasszikus – és mindenre képes – üres tér: Fodor Katalin kevés, de jól megválogatott eszközzel dolgozik. Egy mozdulat, egy lecserélt ruhadarab, egy-egy új tárgy – és máris valaki más beszél, máris új szituációban, új helyszínen vagyunk. Itt minden „természetes”, minden magától értetődő: így van, így történik – színházi értelemben is -, mert nem történhet másképp. Bár nem kell feltétlenül műfaji keretek közé gyömöszölni ezt a komplex játékot, azt azért muszáj megjegyezni, hogy a bábjáték – tárgyanimáció – szép, sokrétű, jelentéses példáját láthatjuk. És megint kiderül, hogy a bábnál – a bábfunkcióba, bábkontextusba kerülő tárgynál – mélyebben, tisztábban semmi nem ragadhatja meg az emberi lényeget. Illetve ez a lényeg nem a bábban, a tárgyban, hanem a báb és a színész viszonyában keresendő. Ebben a viszonyban mutatkozik meg az a reflexivitás, amely az ember – az emberi lét – nélkülözhetetlen sajátja.

Gyerekét sirató, archaikus anyafigura ül a színpad szélén a nyitóképben, festett, öröklétre nyíló szemmel: a réges-régi, elkántált vers – az Ómagyar Mária-siralom - folyton ismétlődő nagy, kollektív történet sodrásába, könnyű kézzel mitológiai távlatba helyezi a játékot, a meghökkenés, a groteszkbe hajló látvány nem csökkenti a zsigeri hatást. Az anyafigura töredezett monológban fogalmazza meg a mélyben húzódó alapkonflikust, a föloldásra váró traumát: Ancsika már régóta nincs, Eszterke van. „Eszterke olyan… elvarázsolt kislány. De a fő, hogy szeret téged, ő felnéz a nővérére, így ismeretlenül is. Csak hát… Eszterke sosem lesz Ancsika…” A balladás töredezettség és mozaikosság végig jellemzi az előadást: a néző dolga összerakni az egészet – miközben óhatatlanul végiggondolja-végigérzi a saját felnövéstörténetét is. A gyereklét és a női lét határán az önazonosságáért, a saját jogú – és nem az elvesztett, ezért mindörökké bezzeg-nővérhez viszonyított - létezésért küzdő Eszter átmeneti rítusa a KiNŐttem: elkülönül, próbának veti magát alá, hogy aztán megerősödve, újjászületve visszatérhessen a közösségbe. Eszter – az Eszter, és kész.

Közben persze a leghétköznapibb történeseknek vagyunk tanúi (részesei). Eszter születésnapi bulija nem sikerül – mert mindenki inkább ott akar lenni, ahol a legjobb barátnő, Julcsi van (aki mostanában inkább már azt szereti, ha Julinak szólítják). A budapesti alternatív színházi világ hangulatképei. A 30 éves rendező – a Művész -, aki ráadásul gyönyörű, és akinek vonzásából nem lehet szabadulni. A könnyed és kamaszos fecsegés, naplózás sűrű szövetként-hálóként fogja össze az előadást. Fodor Katalin beszél – és minden porcikájával játszik. Amikor a bulihoz rakja tele az asztalt, hangszerré válnak a tárgyak. Amikor a rendező – technikai értelemben legalábbis – nővé teszi, a színésznő a forgószékkel játszik: minden mozdulat egyértelmű – és minden mozdulat dermesztően absztrakt, tűz és jég, szégyen és elidegenedés egyetlen, expresszív, forgószélszerű táncjelenetté kibomló képben.

Ha ez az egyik véglet, a másik véglet a játékban és az intimitásban a rongybaba, Ancsika régi rongybabája. Ancsikára hasonlít, az édesanyjuk varrta, de a nevét – Kicsi – Esztertől kapta. Kabala, beszélgetőtárs, Eszter „másik fele”, szinte része a személyiségének. A próbatétel éppen abban áll, hogy rájöjjön: el kell távolodnia tőle, hogy megtarthassa. A rongybaba speciális kesztyűbábként játszik az előadásban: Kicsi – az kesztyű. Ennél szebben nehéz volna megfogalmazni az eltéphetetlen összetartozást; és ennél szebben – egyszerűbben, fájdalmasabban – nehéz volna véghez vinni az elszakadást is. Amikor itt az idő, leveti, leteszi a kesztyűt. A bábból kiröppen a pillangó.

A búcsúdalt már az önmagára talált Eszter gitározza-énekli: „Bár üres és hideg a szobám, mégis melegem van a csendtől és attól, hogy nincs senki már, csak én.”

(Ps.: Kati? Kata? Katus? Melyik megszólítás legyen? A kérdésre Fodor Katalin azt válaszolja: „A Katát jobban szeretem – bár még sokan hívnak Katusnak.”)

 

Fotó: Mihácsi Veronika/Soltis Lajos Színház