Szimbólumteremtés minden korban

Az Észak-Komáromban élő Kopócs Tibor grafikus-festőművész alkotói pályájának ívét, s azt, hogy honnan indult el és hová jutott el napjainkra, leginkább az egész életmű ismeretében figyelhetjük meg.

Sokrétű munkássága különböző művészettörténeti, irodalmi és kultúrtörténeti jelentések mentén szerveződik. Témafelvetései néha zavarba hozzák a képszemlélőket. Kopócs művei - legyenek azok táblaképek, tűzzománcok, rézkarcok, grafikák, akvarellek, avagy linómetszetek -  szenvedélyükkel hatnak. Ironikus és önelemzéssel teli szimbólumrendszerében a képek érzelmi érintettsége szinte beszippantja a képnézőket, egyúttal kívülállóvá is teszi őket, ha nem ismerik fel a szerteágazó kódrendszer jelentését. A művész a jelenkor eseményeit  történelmi és kultúrhistóriai összefüggés-rendszerekbe transzponálja. Munkái azért is érdekesek, mert az évek folyamán egyre gazdagodó műtárgykollekció darabjaiban tetten érhetőek élettapasztalatai, vágyai, élményei, melyeket egyfajta mitológiai rendszerbe sző, s így azok új esztétikai dimenziót nyernek. Konkrét és elvont elemek váltakozása, a rideg lezárások és a hevült túláradások jellemzik műveit, melyekben keserű küzdelmek, szélsőséges érzetek érhetők tetten. Az emlékek örömének, és tragédiájának szimbólumait viszi vászonra. Nyugtalan vitalitású alakjait és önarcképeit, s a nagy mítoszokat gyötrelmes és ironikus kifejezésmóddal örökíti meg. Az alkotó temperamentuma egyfajta szakrális magyarságképet idéz fel a nézőkben. Egyedi vonásokkal  teli munkáinak gazdag formavariánsaiban több központi figurát figyelhetünk meg. Négy, rendszeresen visszatérő motívum jelenik meg alkotásaiban. A bika-bölény, a ló-táltos, a nő és a szárnyak. Az őserőt felmutató bika, az erő és a férfiasság jelképe már a korai Kopócs-művekben is megjelenik. „A csallóközi bika” sorozatban jelölte ki azt az irányvonalat, melyet a későbbiekben a képi sokszólamúság szabad és mélyen személyes kifejezésmódjai ugyan átírtak, de az a karakteres, intenzív gondolkodásmód, s annak képi megjelenési formája az évek során mit sem változott. A bika, a táltos, a nő és a szárnyak, s ezek variánsai, a szárnyas ló, a szárnyas ember, a kozmikus és utópisztikus álmok archaikus elemei mellett képein egyfajta modernkori testi és lelki pucérkodás is megjelenik. Kopócs igyekszik ledobni magáról minden konvenciót, s a maga öntörvényű életfilozófiáját fogalmazza meg újra és újra alkotásaiban. Teszi mindezt könnyed szárnyalással, némi önkontrollal, így az egymásra rétegződő gondolatok egységgé tömörülnek képein. Néha azonban az elburjánzó figura és tájmotívumok képírása elszabadul, s az érzelmi töltetű piktor dinamikus szellemi gáttörése olyan térzónákat alakít ki, ahol a robbanásszerű eszmék és formák elszabadulnak. Történetek lépnek ki az emlékezés ködéből, ám ezeket a művész úgy idézi fel, hogy a rítusok ne sérüljenek. Ezzel azt sugallva, hogy legyenek a történések bármely időben, azok megfogalmazása, aktualizálása a misztikus múltban gyökerezik. Ezeknek az idő-és térugrásoknak megformálása ad intimitást munkáinak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A festői kötőszövetet a zománcképekben is felsejlik, átörökíti festészeti munkáiban megjelenő jelképeket, ám e zománc művekben a vászonra álmodott csapongó gondolatok, formavilágok redukáltan vannak jelen. Témaválasztásaiban legtöbbször az érzékiség és a szakralitás  jelenik meg. Szimbólumrendszerében letisztult  formákat választ, ám a belső nyugtalanság ott lappang a művekben. Drámai színkezeléssel sejtelmes víziókat hoz létre. Néhol lírai, gesztusszerű foltokat geometrikus alakzatokkal ütközteti, ezzel a bennük rejlő szépség megragadására és a főtéma kiemelésére törekszik. Egyéni hangvételű „tüzes” képeiben a  kopócsi „álomrealizmussal”  szembesülünk. Líra és groteszk, hagyományok és aktualitások egymással felelgetve, egymást erősítve jelennek meg a művekben. Az alkotó identitását erősítő rituálék gazdagítják a néha szarkasztikus felhangú, fokozott érzelmi és érzéki töltetű képeit. Humor és félelem, állandóság és változás, tudatos és ösztönös komponálása jól körülhatárolható azokban a témacsoportokban, melyeket műveiben megfogalmaz.

Ma, mikor a néha érthetetlen piktogramok világában próbálunk eligazodni, akkor Kopócs Tibor visszanyúl a régebbi korok képes jelbeszédének gyökereihez. Átörökíti az archaikus gondolatokat, s azokat saját eszköztárával egyesítve a képes jelbeszéden keresztül meséli el történeteit. Ezen életregék üzenetét önmagára vonatkoztatja. A világban látott eseményekre, jelenségre úgy tekint, mint a gyermek amikor a mesét hallgatja: úgy éli át, mintha azok róla szólnának. A „Táltosménes” (1996/97) című triptichon talán a legfontosabb műve. A zománckompozícióban egymásra reflektáló oldalak egységes mondanivalóvá teljesednek ki. Motívumrendszerének képterét kétoldalt bonyolultan kapcsolódó elemek és hangsúlyos figurák zárják le. A műben felsejlenek azok a kontextusok, melyek oly jellemzőek Kopócs alkotói attitűdjére. A kép középső elemében a ló a földi valóságot, míg a mitikus ló-alak, a szárnyas táltos a vágyakat, az elvágyódást a lélek szárnyalását szimbolizálja. A háttér finom karcolatában a csillagösvény-labirintusban megbúvó lovak az ősi szabadságvágyat érzékeltetik. A központi férfialak tétovaságát, a hogyan tovább motívumot (röghöz kötötten, vagy szárnyalva élni), erősíti a két oldalsó szárny tematikája. Baloldalon a büszkeség, a küzdelem, a hatalom, a csatározások, a harcok és az ellenállhatatlan férfierő emlékei szólítják meg, míg a jobboldalon a mitológiai szirének modern nőalakjai igyekeznek elbájolni a férfit. Lehetne akár ez egy mesének álcázott példabeszéd, egy zománcba égetett kékszakáll-történet. A férfi- nő örök harcát Tibor és feleségének Mártának apró portréja nyomatékosítja. De azt, hogy mi lesz a párviadal vége, már ránk, a képolvasók képzeletére bízza az alkotó.

Kopócs Tibor festői mikrokozmoszát nem tekinthetjük lezártnak. A nyolcvanhét éves művész napi rendszerességgel alkot s tartogat még számunkra meglepetést! Ám, ha mégis végig nézzük eddigi életművét betekinthetünk lelkébe és álmaiba. Azokba az álmokba, melyek szinte mindahányunkban ott szunnyadnak, csak mi nem merjük tovább álmodni azokat. 

Tovább a galériába