Pinokkió története számomra az otthon keresését jelenti

Miglinczi Éva | 2017-02-02

Collodi Pinokkió-meséjét mintegy 240 nyelvre fordították le. Az első, némafilmes változatát 1911-ben mutatták be, Giulio Antamoro rendezésében, de Walt Disneytől Felliniig jó néhány művész fantáziáját megmozgatta a történet. A Vaskakas Bábszínház felkérésére most Somogyi Tamás rendező állítja színpadra.

- Rendezéseidbe szinte mindig beleszövöd, véleményezed a napi aktualitásokat, s ezeket olyan finoman építed be, hogy a történet egyszerre tud szólni a gyerekekhez és a felnőttekhez is. Pinokkió kalandjait sokan, sokféleképpen dolgozták már fel. Mit tudsz még hozzátenni ehhez a tanmese/büntető mese történethez?

- Pinokkió története számomra az otthon keresését jelenti. Az a báb, amely Dzsepettó lelke és művészi képességei által létrejött, nem érezheti magát otthon sem az emberek világában, sem a bábok között. Az emberek nem fogadják be, társadalmon kívülinek érzik, mert mint Veres András szövege fogalmaz, „más az összetétele”, mint nekünk. A rendőrök minden helyzetben őt látják vétkesnek, az iskolában pedig kigúnyolják „másságáért”. A bábok világa sem kecsegtet sok jóval, hiszen ott madzagra kötnek és szolgaként tartanak egy életen keresztül. Pinokkiónak meg kell értenie saját működését, saját természetét ahhoz, hogy kilépjen ebből a kettős szorításból. Ehhez olyan segítőkre van szüksége, akikhez kötődni tud, és akik odafigyelnek a sorsára. A mi történetünkben Pinokkió azért változik valódi gyermekké, mert megalkotója, apukája Dzsepettó nagyon aggódik érte. Ahhoz, hogy békében legyünk önmagunkkal, szükségünk van mások figyelmére, szeretetére és aggódására. Amikor Pinokkió ezt megérzi, akkor már elfogadja azt is, hogy báb, és azt is, hogy kisgyermek. Megbékél magával.

- A Pinokkió kalandjai harminchat megszerkesztett fejezetből áll,  mindegyikben bölcsellő útmutatások. A kioktató tanácsok Pinokkióról „leperegnek”.

- Mi az eredeti mű kissé didaktikus véleményét, miszerint embernek lenni a lehető legjobb dolog, ami történhet velünk, igyekszünk több oldalról vizsgálni. A báblétnek és az emberlétnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai. A bábok például majdnem sérthetetlenek, ha megrongálódnak, új testrészeket kapnak, ellentétben az emberekkel, akiknek nagyon sok fájdalmuk van. Persze ez a sérthetetlenség vagy halhatatlanság sok szempontból unalmas is lehet, hiszen akkor milyen tétje és értéke marad az életnek? Pinokkió megtapasztalja mindkét létformát, és mindkettőben van esélye arra, hogy boldog, kiegyensúlyozott legyen, de csak akkor, ha elfogadja önmagát és elfogadja őt valaki. Ma több millió ember keresi a helyét a világban, nem csak lelkileg, de fizikailag is. Az elfogadás a történet aktualitása számomra.

- Újra Szabó Ottóval dolgozol. A Pinokkió előadásnak megint egy kliséket felülíró szcenikát találtatok ki. Mennyire kapaszkodtatok egymás gondolataiba a tervezés során?

- Minden alkotótársammal igyekszem szorosan együttműködni. Akármilyen markáns elképzelésem van egy adott anyagról, szükségem van azokra a társakra, akik pontosítják, kiegészítik, vagy éppen egészen új megvilágításba helyezik azt, amit gondolok. A díszletről, a jelmezről és a bábokról való gondolkodás az egyik kedvenc részem az előadások elkészítésében. Ekkor lesz a semmiből valami. Ekkor indul minden, amit majd látni fogunk a színpadon. Én nagyon szeretek képzelődni, álmodozni ezekről a színházi terekről. Általában már ekkor látom magam előtt az egész előadást. Ez az elképzelés aztán a próbák alatt módosul, gazdagodik. Olyan térben még sosem kezdtem dolgozni, amiről annyit gondoltam, hogy „jó kis tér, biztos sok mindent lehet majd benne csinálni, legyen így”.  Ez a Pinokkió esetében is így volt. Ottóval ez a harmadik közös munkánk, és elindult az a fajta kapcsolat, amiben már csak a lényegi dolgokról beszélünk, sűrű és pontos mondatokat tudunk egymásnak mondani, anélkül, hogy félreértenénk egymást. Most sem szerettünk volna reális tereket létrehozni. Inkább arra fektettük a hangsúlyt, hogy mi történik a főszereplővel. Azt kerestük, hogy milyen lehet az a tér, ami ezt a felfedezésre váró, néha szép, néha kegyetlen világot jelentheti. Végül a jelszó az egyensúlyhiány lett. A bálna gyomrában való találkozás Dzsepettóval a történet egyik legfontosabb és legismertebb képe. A tengerben úszó állatban ide-oda csúszkálnak a szereplők. Mi ezt a képet, gondolatot bővítettük ki, így minden helyszínt libikókák segítségével hozunk létre. A nyers, fémes világ most is visszaköszön, mint korábban a János vitéznél. A látható szerkezeteket most sem tüntettük el a látványvilágból.

- A magyar Pinokkió „szakértő” Ascher Tamás (1975, 1978, 1988, 2012) egy interjúban úgy fogalmazott: „Pinokkiót akkor rendez az ember, ha van a társulatban valaki a címszerepre. ” A Vaskakasban sok tehetséges színész dolgozik. Te Markó-Valentyik Annában láttad meg a főhőst.

- Annát mind szellemi, mind fizikai alkata miatt gondoltam Pinokkiónak. Teli van energiával, robbanékony és nagyon jó a humorérzéke. Képes arra a naiv, gyermeki rácsodálkozásra, ami Pinokkiót jellemzi. Dzsepettó életének fő műve nem egy kicsi kis bábu lesz, hanem egy „óriásbáb”, egy nála is nagyobb figura.

 

Bemutató: 2017. február 26.

A kisgyerekké változott fabábu története több évszázada a gyerekek és a szülők egyik kedvenc meséje. De vajon tényleg jobb kisgyereknek lenni, mint fabábúnak? És ha jobb, akkor nem fáj? Nyomában a köpönyegforgató macskával és rókával, a gonosz bábszínház igazgatóval és a pedáns tücsökkel megtalálja-e Pinokkió, amit igazán keres: Gepettót és a családi tűzhelyet? 

Író: Veres András Blattner Géza-díjas
Dramaturg: Markó Róbert
Díszlet-, jelmez- és bábtervező: Szabó Ottó
Konzulens: Csanádi Judit Jászai Mari-díjas
Koreográfus: Góbi Rita
Rendező: SOMOGYI TAMÁS

Játsszák:
Főglein Fruzsina e.h. , Hannus Zoltán m.v., Horváth Márk e.h., Kocsis Rozi Blattner Géza-díjas, Kovács Domokos e.h., Markó-Valentyik Anna e.h., Nagy Petra e.h., Rab Viki
Vitányi-Juhász István

Fotó: Vaskakas Bábszínház

 

További képek