A megközelíthetetlen magány

„A festészeti kihívást elsősorban az jelenti, hogy a térszerűség érzete egyszerre keltsen valóságos és illuzórikus hatást.“

Alig néhány személyautó hajt át Révkomárom felé a belvárosi Erzsébet-hídon. Az egypilonos, ferde-kábeles új dunai átkelő elviszi a forgalom javát Nyitra és Érsekújvár irányába. A járvány kósza jeleként maszkos járókelőket is látunk a városban. A kora délutáni éles fényeken, árnyékokon biciklis kiskamaszok tekernek keresztül, hátukon a gitártokkal a zeneiskolába igyekezhetnek. Csalóka novemberi napfény fogad minket a katonatemplomnál, a mostani Limes Galériánál. A benti hatalmas templomhajóban Verebes György nagyméretű olajfestményei vannak a falakon. A Munkácsy-díjas festőművész Summa című tárlatát a Pro Arte Danubií Polgári Társulás és a Felvidéki Magyar Szépművészeti Egyesület rendezte meg.

Képtől képig haladok előre, lépek vissza, aztán látszólag céltalanul bolyongok térben és időben. Ellesett pillanatok az alvó titánok életéből, ahogy Juhász Gyula írja A rab titánban: „Magányossága zordon vánkosán/ Ő egy dicső holnapról álmodik/ És néma, mint az éj és mint a sír,/ Melyből hajnal lesz és föltámadás.“ A költő a klasszikus görög mitológia veszteseinek állít emléket versében, akiket Zeusz örökös rabságra ítélt, mert félt erejüktől és lázadó természetüktől. Verebes vásznait arcok és kezek uralják, a kiállító tér szakrális közege még jobban felerősíti a festmények erejét. Más dimenzióba helyezi, új nézőpontot kínál, szűk képkivágások, testrészletek a Tolnai Ottó szerinti “valami érett, mély rembrandti barna“ és „fényhiányos“ világban. És ha már „rembrandti barna“, ide kívánkozhatnak az irodalmi párhuzamnak érzett Calderón-i sorok Az élet álom-ból: „Mily csodás s megfoghatatlan/ Álomlátás a mi létünk!/ Káprázat csak káprázatban,/ Amit végigélni vélünk./ Álmodunk, s azt hisszük, élünk.“ A művekkel eltöltött röpke sétaóra perceket, órákat, napokat, évtizedeket, évszázadokat, évezredeket átölelő mitológiai, titáni vándorlás az időtlenségben. A

festményeken a szemek függönye mögött készülődik az új világ, ami már elmúlt, csak álmodni lehet róla, hogy a kezek kelyhei őrizzék meg az emlékét a most születőnek. Verebes György titáni világában valódi csend honol, az apszisban álldogálva a szemlélődőnek is kizáródik a kinti világ, zajai üresen, testetlenül zúgnak a hallócsatornákban. A csend hatalmas buborékában a titánok lélegzetvételét sem hallani, éteri tisztaság mindenütt, ami alatt kanyargós áramvonalként férfias arcvonások feszülnek. Szír Szent Izsák ezt mondja: „Mindennél jobban szeresd a csendet; olyan gyümölcsöt hoz az benned, amit a nyelv képtelen leírni...Míg a csend az eljövendő világ misztériuma, a beszéd a jelen világ eszköze.“ Ecsettel, festékkel megszólítható-e ez a csend? Beléphetünk-e a félistenek álmába? Elmerülhet-e a lélek a bukást követő akarat ködképeiben? Emberi mértékkel bejárható-e az aranyfüstként gomolygó álmok ideje? Ezekkel a gondolatokkal lépkedek képtől képig, hogy az Axis előtt felidéződjön a József Attila-i sor „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.“ Ezt a vállalt sorsot erősíti fel a Monád, amely talán annak az alkotói hitvallásnak metaforája, mely szerint, a művész, mint szellemi lény „az oszthatatlan tökéletes egységre“ törekszik, vagy ahogy a festőművész megfogalmazza: „A festészeti kihívást elsősorban az jelenti, hogy a térszerűség érzete egyszerre keltsen valóságos és illuzórikus hatást.“

„A szorongás a legnemesebb alapanyag, amibe művész az ecsetét márthatja. A szorongás a művészet számára ugyanis nem más, mint nyersanyag. Olyan, akár egy kifinomult hangszer: kihívás elé állít, inspirál, ösztönöz, megfontolttá tesz, leküzdésre buzdít. A szorongástól nem kell félni, a szorongással dolgozni kell. A használata, a vele való bánásmód pedig különleges képességet, tudást igényel. A művész a szorongást szemléli, vizsgálja. Közelebb húzódik hozzá, aztán ismét távolabbról figyeli. Tudja, hogy nem ismeri, mert a szorongás maga az Ismeretlen. Az ismeretlen pedig nem más, mint lehetőség. Az üres, tiszta papír, a feszítésre váró húr, a bejáratlan út, a ködbe vesző hegycsúcs, barlang mélye, végtelen puszta, suhanó árny, rejtélyes tekintet és kimondatlan szó. A túlsó part. Világ. A világ maga az ismeretlen, az ismeretlen jelenléte nyilvánvaló. A művész tudja, érzi, hogy az Ismeretlen maga a jelenlét, a történések eredete, a tér kezdete, a cselekvések mozgatója. Ismeretlen nélkül nincs idő, nincs mozdulat, nincs erő és irány, ismeretlen nélkül még állapot sincs, mert nincs tapasztalás, mert a tapasztalás már mozdulat, és mozdulni csak az ismeretlenbe lehet.“ (Verebes György)

A mitológiai aranykorban a halandók istenekként éltek, nem éreztek bánatot, fáradtságot, az örök tavaszban ismeretlen volt a boldogtalanság, de Zeusz legyőzte a titánokat, az istenek második nemzedékét és ez volt Az aranykor vége. Elérkezett a Bölcsesség ideje, amiről Friedrich Nietzsche A tragédia születésében így ír: „Hogy élni tudjanak, ezért kellett a görögöknek mélységes kényszerből megteremteniük isteneiket: mely folyamatot úgy kell elképzelnünk, hogy a félelemnek az eredetileg titánok alkotta isten-rendje az apollóni szépségre törekvés munkáló hatására, lassú átmenetekkel, az öröm olümposzi isten-rendjévé fejlődött: mint ahogyan tövises bozótból kihajtanak a rózsák.“ (Verebes György: Summa, Limes Galéria, Révkomárom)

Tovább a galériába

Tovább a galériába

További képek