A gondolat termékeny pillanatai

Wehner Tibor | 2022-12-06

Szabó György szobrászművészről (1947)

A napjainkban a hetvenes éveit taposó művész 1972-ben lépett ki a Magyar Képzőművészeti Főiskola kapuján, s az azóta eltelt öt évtizedben az egykori Somogyi József-tanítvány rendkívül aktív tevékenységet fejtett ki. 1975-ben rendezte első egyéni kiállítását a kisvárdai Művelődési Házban, s azóta évente-kétévente mutatott be újabb és újabb önálló kollekciókat, és természetesen jelen volt minden jelentősebb országos és minden fontosabb tematikus tárlaton is. Kiállítási díjainak sora arról tanúskodik, hogy különösen a kisplasztikák, a kiállítótermi környezetbe komponált munkák megalkotása terén jeleskedik, de nagyon kedvelt alkotóterülete az éremkészítés is: munkái az elmúlt évtizedekben a soproni érembiennálék sokszor kitüntetett alkotásai voltak. És hogy a nagyobb léptékekben, a monumentális feladatok teljesítése terén is jelentőset alkotott, azt a Budapesten és a vidéki városokban, a kisebb településeken otthonra lelt, az állandóság igényével elhelyezett munkák sora: díszkutak, portrék, emlékművek, díszítő jellegű alkotások dokumentálják az életrajzban. Csak mintegy találomra emeljük ki a hosszú műsorozatból a bonyhádi Vörösmarty Mihály-portréemlékművet (1990), a tatabányai Jászai Mari-emlékszobrot (2000), a fényeslitkei Holocaust-emlékművet (2004) vagy a szülőváros, Nagykőrös Kulák-emlékművét (2013). A kisplasztikaként is megvalósult Curriculum Vitae című alkotásának nagyméretű változata 2014 óta annak a városnak a központjában áll, amelyben most már hosszú ideje él, és ahol alkotóműhelyét berendezte és fenntartja: Szabó György napjainkban is az évszázados múltú szolnoki művésztelep tagjaként tevékenykedik. A sokoldalú, mindentudó, a szobrászat minden területén, minden ágazatában, minden technikájával és anyagával nagy mesterségbeli tudással dolgozó művész elmúlt két évtizedben megszületett műegyüttesének egységesítő jegye az anyag és a technika változatossága, valamint a természetelvű és az elvont megjelenítés határvonalán egyensúlyozó szobrászati szemlélet állandósága.

Szabó György ún. hozzáadással megformált, mintázott, majd bronzba öntött kisplasztikái csaknem kivétel nélkül a reneszánsz mesterek által előszeretettel alkalmazott – s már sokkal korábban, az egyiptomiak és a görögök által is ismert – viaszveszejtéses öntési eljárással készültek. Ez az eljárás különlegesen finom kivitelű, érzékeny felületű és bonyolult szerkezetű szobrok megalkotására ad lehetőséget, s mindemellett biztosítja az egyediség ritka garanciáját: e technika alkalmazása révén minden mű valóban csak egyetlen példányban létezhet. A több évszázados anyagalkalmazási és kiviteli metódus különleges voltánál azonban sokkal fontosabb a szemléleti egység: Szabó György nonfiguratív, a látványemlékeket, a figurát egy-egy művön mintegy csak felidéző, töredékesen megjelenítő alkotásokat készít, amelyek a rámutatás és felismertetés helyett inkább a forma-, a tömeg- és az alakzat-emlékeinket élesztik fel, és asszociatív befogadói utakra invitálnak. Mintha megjelenne egy-egy ház, torony, egy-egy hajó, felbukkan itt-ott néhol egy angyal-figura, de ennél lényegesebb a szerkezet, a konstrukció, a zárt és a megnyitott test problematikája, a tér szervezése: a tér műbe vonzása és a mű térbe való kisugárzása. A mágikus korongok, a meditációs konstrukciók, a titokzatos építmény-szobrok konkrétan nem azonosíthatók semmivel, mert önmaguk, mert a művész által teremtett új szobor-valóságok, amelyek érzeteket hordoznak és közvetítenek, amelyek ellentétpárok egyenrangú jelenléte révén indukálnak különös feszültséget: a biztos és a bizonytalan, a súlyos és a könnyed, a játékos és a komoly, a bonyolult és az egyszerű, a szabályos és a szabálytalan, az íves és az egyenes, a tisztán feltáruló és a kibogozhatatlan, a zárt és a nyitott, a finom és a nyers hol összeütközik, hol egymásba kapcsolódik, hol kiegyenlítődik tömegeik és közegeik révén. És egy látszólag mellékes, ám fontos tényezőről is szólnunk kell: Szabó György alkotásai esetében nincsenek, vagy csak elvétve tünedeznek fel a szobrokat hordozó, ki- és felemelő, máskor a szobrászati kompozíciókat hordozó posztamensek. Ugyanis a művész a szobor környezetétől elválasztó, környezetéből kiemelő elemet is szobornak minősítve, a szoborral egyenrangú összetevőként tervezi, formálja meg azt a plasztikai állványt, amely sok esetben csak egy rúd, de sok esetben szerves plasztikai alkotórésze, mintegy központi tengelye a műnek. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ezredforduló éveiben Szabó György munkásságában egy nagy fordulat vette kezdetét: ekkor kezdett eltávolodni az addig csaknem három évtizeden át művelt figuratív, vagyis természetelvű, ábrázoló, főként emberalakokat megjelenítő munkáktól. Ekkoriban írta a kiváló esztéta, György Péter az egyik katalógus bevezetőjében: „Szabó György hosszú évtizedeken át kitartott a figurativitás mellett: az emberi alak, a szenvedő és meditáló individuum képének rögzítését tartotta feladatának. Mit sem törődött a divattal (ezt a tulajdonságot a művészetben igen sokra tarthatjuk), azaz szobrász volt és maradt a szeme szerint, és nem ment mások feje után, hanem követte a jelet, amit a saját szeme látott meg. … az alakok egyre roncsoltabbak lettek, egyre inkább elválaszthatatlanok lettek környezetüktől, az emberi mibenlétre adandó válasz egyre messzebb vezetett a klasszikus normák és témák, a hagyomány figyelembevételétől. Amikor aztán Szabó … megkezdte az absztrakt strukturált teraszok, síkok sorozatát, akkor nem feladta eddigi munkássága alapelveit, hanem eggyel magasabb általánosítás szintjére emelte azt. Immár nem az a kérdés, hogy bárki ábrázolható-e, hanem az, hogy bármi megragadható-e. Miként lehet küzdeni az esetlegesség ellen, miként lehet tanúskodni a személy történetéről, arról ami velem, veled történik bármikor.” És az esztétikai végkövetkeztetés így hangzott: „Szabó szobrászi absztrakciója a gondolat termékeny pillanatainak láthatóvá tétele. S ez a művészet ma is legfontosabb hivatása és lehetősége.”

Tehát a gondolat termékeny pillanatai öltenek formát, alakzatot, szerkezetet, tömeget Szabó György újabb szobrai révén, amelyek bemutatásáról 2016-ban egy későbbi recenzens, Nagy T. Katalin művészettörténész már mint az éjjeli bozótlakók titkos kertjében tett látogatásáról tudósított, ahol a nap-szimbólum korong-szobrok között ismét felbukkantak az emberalakokra hivatkozó plasztikák is. Vagyis úgy vélekedhetünk, hogy a dilemma, az alkotói vívódás – ábrázolni, a felismerhetőre hivatkozni, vagy elvonatkoztatni, az absztrakció világában kalandozni – még most sem dőlt el véglegesen. Mert nem is dőlhetett el: gyors változásokban, az értékek devalválódásának időszakában, a látszat és a valóság egymás álruhájában tetszelgő periódusában, az ellentétek felcserélődési lehetőségeinek korában, napjainkban a művészet is arra kényszerül, hogy válaszait és kérdéseit a kor parancsa által determináltan, változó kifejezésmódokkal fogalmazza meg. Szabó György legújabb alkotókorszakának művészi koncepciója az egyre zűrösebb, egyre tragikusabb valóságtól való eltávolodásra ösztönöz, és a dolgok elvont lényegét kutató, termékeny gondolatiság szférájába kalauzolja műveinek befogadóit.

 

Fotók: Borsos Mihály (Misi)