A KÁNONON KÍVÜL, A KÁNONON TÚL
Nikmond Beáta szobrászművész kiállítása.
A XX. század második felének, és az új évezred első évtizedeinek magyar művészetében a nagy nevek, az állandó reflektorfényben dolgozott, és a napjainkban is tevékenykedő mesterek, a Varga Imre, Melocco Miklós, Kő Pál, Vígh Tamás, Marton László, Jovánovics György, Györfi Sándor, Harasztÿ István nevével és munkásságával jellemezhető „nagy magyar szobrászati front” mögött már-már észrevétlenül tevékenykedett, illetve tevékenykedik egy kevesebb művészettörténeti figyelmet, elenyésző kritikai és média-visszhangot kapó és keltő szobrászcsapat. E csapat művészeinek értékteremtő munkássága a szakmai körökön túl csak kevesek által ismert és felismert, jóllehet ők ugyanúgy, mint a sztár-szobrászok, hallatlanul fontos és értékes alkotásokkal gazdagították és gazdagítják a modern magyar művészetet. A fentebb felsorolt művész-névsorba – bár valóban kevesebb nagy, megbízásra készült monumentális művet alkottak, és ritkábban jelentkeztek kiállításokkal is mint az állandó reflektorfényben álló és dolgozó kollégáik – magától értetődő természetességgel, egyszersmind roppant tudatosan illeszthetjük Nagy Sándor, Hadik Gyula, Gádor Magda és Nikmond Beáta nevét és munkásságát, akik karakteresen egyéni nyelvezettel és eredeti szemlélettel megformált munkáikkal, illetve életművükkel a modern magyar szobrászat legragyogóbb fejezeteit írták és írják. Érdekes módon e művészek kivétel nélkül a klasszikus művészeti eszmények szellemében dolgozó, a hagyományos anyagokat hagyományos eszközökkel megmunkáló, a szobortárgyat a több évezredes konvenciók szerint a térbe helyező alkotók, akik leginkább követ és fát faragnak, de akiknek művei korántsem anakronisztikusak, vagy reminiszcenciákat hordozók, hanem korszerű, modern szemléletű, öntörvényű, ismeretlenségekkel és titokzatosságokkal áthatott kompozíciók.
Nikmond Beáta figuratív szobrász: a plasztika több évezredes médiumait, az emberalakot és a különböző állatokat idézi meg alkotásaival, aki nyolcvanöt éve, 1938-ban született, és szakmai felkészülését 1960 és 1977 között a budapesti Dési Huber Képzőművész Körben, Laborcz Ferenc és ifj. Pál Mihály irányításával végezte. E szobrász a múlt század hetvenes éveinek vége óta, immár öt évtizede aktív szereplője a magyar művészetnek, s alkotásai rendszeresen szerepelnek a szobrászati szakmai fórumokon. Műveinek tárgyválasztásában nincs semmi különös, hacsak az nem, ahogy a valóságos és meseszerű állatokat, a madarakat és halakat az emberalakokkal összekapcsolja, vagy inkább összeolvasztja. A férfi, a nő, az ifjú és az öreg, a madár és a hal önmagában is rendkívül mély és összetett szimbolikus tartalmakkal telített szobrászati-művészeti médium, és sokszorosan az, ha kombinatív módon, különböző elemekből összekapcsolt jelenségként áll előttünk. Azonban a Nikmond-szobrok esetében a megszokott szimbolizációs értelmezési metódus alkalmazása, vagy az epikus tartalmak felfejtési kísérlete működésképtelen, hiábavaló, tévutakra vezető próbálkozás: amiként az alakok, az állatok is csupán az esztétikai szépség, az érdekes és izgalmas formarend megtestesítői. A szép és különös szobrászati tárgy tematikai ürügyei. Nincsenek mögöttes tartalmak. A dolgok itt nem áttételes jelentéshordozók, hanem csupán önnön fanyar szépségeikkel és furcsaságaikkal átlényegített szobor-önmaguk. A titkok eredendők, vagyis nem titkok. A tőmondatszerű kifejezések tömör plasztikai összegzések. Formaszintézisek. Fekete és szürke színű, simára
csiszolt, néhol megcsillanó, vagy tompa, tömbszerűen alakított, áttörések nélkül megformált, domború, már-már burjánzó, egymásból kibomló és egymásba olvadó kemény kő-tömbökből, és kissé puhább fa-testekből szerveződik a formarend, amely súlyosságot, szilárdságot, zártságot, változtathatatlanságot, örökérvényűséget, megingathatatlanságot sugall. A tömbszerűségbe mintegy észrevétlenül olvadnak az antropomorf elemek: a kezek, a lábak, a törzsek és a fejek, amelyeknek megjelenítését nem az önálló formaképzés követi, hanem sokszor csak a tömbfelületbe karcolt, jelzésszerű körvonal. Vagyis Nikmond Beáta anyag-tömegekből és a tömegeket övező, egymásból keletkező ívekből, körbefutó, finoman meghajló palástokból szervezett formákból építkezik. A távolba meredő, megfoghatatlan, időtlenségbe pillantó tekintetek, a mozdulatlanságba, a nyugalmi helyzetekbe zárt testek, a gesztusok nélküli figurák, a különös arányrendszerek az archaikus korok látásmódját, alakformálását idézik. Rejtetten és különös módon jelen vannak e szobrászatban a törzsi és az egyiptomi művészet, és aztán Medgyessy Ferenc, Bokros Birman Dezső, de Brancusi plasztikájának tanulságai is. Finoman, átértelmezetten, esszenciálisan. És e szobrokkal együtthangzón született meg az új évezred alkotóperiódusában az egyre erőteljesebb képalkotó munkásság terméseként az a pasztell-képsorozat, amelynek lapjain groteszk alakok, nemegyszer művész-kollégák jelennek meg furcsa helyzetekben, a térbeliség és a síkszerűség viszonyai között ingadozó megjelenítéssel, a látvány és a látomás kettősségébe kényszerítetten. A varázslatosan mély kolorittal rajzolt-festett pasztell kompozíciók életképekből szublimált, élményszerű, a spekulatív komponálást mellőző, üde festői látomás-rögzítések.
Szakál Ernő szobrászművész-restaurátor, a kövek titkainak nagy tudója egyik eszmefuttatásában a gránit szobrászati alapanyagának jellemzésére vállalkozott, megállapítván, hogy ez az anyag „Tönkreteszi azt az embert, aki kézi erővel alakítja, faragja, csiszolja.” Nos, ezt a passzust Nikmond Beáta szobrászi munkássága megcáfolja: ez a művész lassan, szívós kitartással, hosszú hónapokig tartó kézi munkával alakította a hallatlan kemény kövekből faragott szobrait évtizedeken át, és alakítja napjainkban is. Aztán, ha elkészül végre az egyikkel, a következőbe kezd. Évtizedek óta, gépek nélkül farag és csiszol: szabadon, felszabadultan, a szoborteremtés boldog tudatával. Műveit szemlélve a spekulációtól mentes, a tiszta, a felemelő, az eszményi szobrászattal szembesülhetünk. 2023 tavaszán a Körmendi Galéria a budapesti Pintér Antik Falk Miksa utcai galériájában rendezte meg a Nikmond Beáta nyolcvanötödik születésnapját köszöntő-ünneplő kiállítást. A tárlaton az életmű legfontosabb, legjelentősebb alkotásai kaptak bemutatóteret visszapillantva a korai, még mintázott, bronzba öntött munkákra is. A szobrász műveinek összegző érvényű bemutatója teljesen visszhangtalan maradt: mértékadó tudósítás, ismertetés, kritika, ne adj Isten művészettörténeti elemzés sehol sem jelent meg.