Talált geometria

„Little boxes on the hillside…
There's a green one and a pink one /
And a blue one and a yellow one…”

A Kicsi kockák^[1] című dalocskában a színes kockák, a kicsi dobozkák a domboldalon szétszórt házikók metaforái; természeti táj és geometria. Valami hasonlóval találkozhatunk a Talált geometria kiállításon is, gondolhatnánk, ám, ahogy a dal nem a nyitóképről szól, úgy F. Balogh Erzsébet legújabb munkái sem kizárólag a geometriára fókuszálnak.

Ahogy ezt már többen megállapították,^[2] F. Balogh Erzsébet sokszor a valós látvány átírásával alakít ki nonfiguratív szín-forma struktúrákat és amikor ehhez stíluskategóriát keresnek, akkor rendre szóba kerül az absztrakt expresszionizmus megszelídített (racionalizált) változata, illetve a lírai absztrakció, azonban esetében helyénvalóbb a kevésbé közismert absztrakt impresszionizmus megnevezés, ami azokra a műalkotásokra alkalmazható, amelyek az impresszionizmus és az absztrakt irányzatok keverékei. Legtöbbször a természet megfigyelésén alapul, azonban – az expresszivitás nyers kifejezés-erejével szemben – egy árnyaltabb, lágyabb-költőibb festészetben nyilvánul meg.

Mivel a művésznő nem előzetesen kidolgozott vázlatok és tervek alapján dolgozik, ezért a készülő képek részben önmagukat is szervezhetik, de legalábbis jelezhetnek tovább-változtatási irányokat, megteremtve a mű és alkotója közti diskurzus lehetőségét, amit a festő ki is használ, együtt dolgozik a képpel, azaz miközben kontrollálja a festmény alakulását, aközben hagyja érvényesülni a mű önakaratát is, ennélfogva festészetével kapcsolatban joggal merül fel, az elsősorban alkotói alapállást jelölő, úgynevezett metaművészet (meta-art) fogalma, aminek bár többféle, nem véglegesített meghatározása létezik, de valamennyiben közös, hogy azokat a műveket sorolják ide, amelyek szavakra lefordíthatatlan vizuális nyelven közölnek valamit a művészeti nyelvről, vagy magáról a művészetről, illetve, amikor „az elemek egymás közötti viszonya maga válik a mű tárgyává,”^[3] ahogy a Talált geometriákon ezt jól megfigyelhetjük. De talán még többet elárul az a közelítés, miszerint egyszerre tekint kifelé és befelé és az egymásba fonódó kettős érdeklődés gyakran különféle táj-variációkban (talált, zajos, metafizikai, ipari, kicsi, stb.) fejeződik ki; az Antropocén rétegek és még jónéhány egyéb alkotása szintén ide sorolhatók.

                                                                                                                                                 Szétesett forma,70x60cm, olaj, vászon, 2022 ►

Fontos hangsúlyozni, hogy a tájat direkt és indirekt módon megjelenítő valamennyi alkotás egyszerre idézi meg azt, ami az embert körülveszi és azt, ami az emberben van. Vagyis a táj egyfelől a szubjektívet-objektívet, az időtlent, a mulandót és így tovább, egymásba nyitó és magába oldó multifunkcionális fogalom, (a megfigyelő által meghatározott elméleti alakzat), másfelől, Szana Tamást idézve, „alakra fordított, színre váltott érzés és lelkiállapot.”^[4] Ennek megfelelően találkozik Erzsébet tájidéző munkáin a megfigyelés-alapú értelmezés és egy érzelmes, poétikus kifejezés.

Mint láthatjuk, több festményén valóban megjelenik a horizontvonal felé mélyülő természeti táj, amiben a tájidegennek gondolt emberi beavatkozások-nyomok azért figyelemfelkeltők, mert alakzataik furcsamód visszahatnak befogadó környezetükre.

A táj, az ösztönös gesztus és az organikus ellenpontjaként felfogható geometrikus formák egyes alkotásain különféle építményeknek, építmény-dekonstrukcióknak, máskor alapformákra egyszerűsített tárgyhalmazoknak, afféle építőanyag-halmoknak, egy hajdani és egy jövőbeli konfiguráció kellékeinek-alkatrészeinek  tűnnek. Közelképeik síkokra, vonalakra redukált mértani tájakként is azonosíthatók, míg panoráma-képekbe ágyazva azt a klasszikus ikonográfiai kérdést lebegtetik: hogy valójában mit ábrázolnak és mit jelentenek ezek a formák itt?

Kialakításuk, vonalaik perspektívája azt érzékelteti, hogy az oldottan megfestett természeti környezethez tartoznak, kapcsolatukat a fedőfesték alatt átderengő, egymásba kúszó-tapadó színrétegek is megerősítik. Ennek ellenére ottlétük, elhelyezkedésük, kapcsolódásuk és egymásra hatásuk mégsem magától értetődő, szerepük-funkciójuk talányos, kissé valószerűtlen, tulajdonképpen meggyőző-megnyugtató magyarázat nélkül marad.

És éppen ez a lényeg, ugyanis ily módon alakítja ki a festő azt az  enigmatikus teret és légkört, ami nem fikció, de nem is valóság egészen, talán a kettő között található, vagy a kettő összevonásával állítható elő. Mint amikor a festményen felsejlik a színes fotó és fordítva, vagy amikor a képből kinyert részletmotívumok montázsként kerülnek vissza a felületre, létrehozva egy sajátos, önmagában való, ám mégsem autonóm mintázatot.

Röviden úgy is mondhatnánk, hogy a művész a valahol látképeit festi meg.

Talált geometria II.,13x170 cm, olaj, vászon, 2023

A valahol nem hely, de nem is helynélküliség, hanem egyfajta távollét (abszencia), ami „átjárószerű, bár mégsem egy átmenet,” ^[5] hanem inkább „az egymással össze nem egyeztethető univerzumok közötti ugrás,”^[6] és ilyen átjáróként, „passzázsként fordítja át egymásba, köti egymáshoz… a teret, az időt, a képet és a nyelvet. A távollét átjárója épp a hic et nunc absztrakt geometriai pontját fordítja át a sans présent, sans lieu alteritásába.”^[7]  „A passage maga a távollét jelenléte.”^[8] Tehát a táj és geometria elegyének ismerős idegensége, titokzatos mássága és kiismerhetetlen rejtelmessége, nem kimondottan a geometria és a táj (az ismert és az alig, vagy egyáltalán nem ismert) oppozíciójából adódik, hanem abból, ahogy befoglalják és kiegészítik egymást, miközben nem lesznek egymásnak sem részei, sem kiegészítői igazán, hanem inkább „lyukak, a kőszobor lyukai… a Riemann-felület lapjait átszúró pontok.”^[9]  

Nem meglepő hát, hogy F. Balogh Erzsébet több munkája emlékeztet a negyedik dimenziót magyarázó ábrázolásokra is, amik síkfelületen próbálják érzékeltetni azt a bizonyos létező, de optikailag nem érzékelhető tér-idő kiterjedést. Ezekhez hasonlóan a valós táj átszerkesztésével kialakított metafizikus és egyéb tájvariációival a táj után-mögött, vagy benne meghúzódó, úgymond „láthatatlan” – de intuitív, vagy meditatív módon megközelíthető, illetve az ihlet villanófényénél megpillantott – tartalomra irányítja figyelmünket, a Metafizikus táj címekkel persze óhatatlanul eszünkbe juttatva a hajdani metafizikus festészetet. Az ember nélküli, kihalt helyek-tájak-terek mindkét esetben különös hangulattal töltődnek fel, az itt látható művek többnyire gyengéd magányt és némi Kierkegaard-i értelemben vett szorongást sugároznak.

És ha már érzelmekről van szó, akkor – elmozdulva a pszichologizáló magyarázatok felé – a festő saját érzelmi hangoltságát kifejező képeket emocionális lenyomatokként, úgynevezett belsőtáj-ábrázolásokként is szemlélhetjük és értelmezhetjük. Viszont már a korábbi, erőteljes színezésű, gesztus-alapú munkáiról sem állíthatjuk, hogy azok szertelen, önfeltáró képek lennének, ezek a művei pedig kifejezetten fegyelmezettek, a spontaneitás és a gesztus engedelmesen besimulnak egy elmélyült figyelemmel irányított képírási folyamatba. Ebből következik, hogy – ha továbbra is belsőtájként szemléljük műveit, akkor – amit bejárhat tekintetünk, az a művész meg nem mutatott, rejtett, legbelső vidékeit körülíró széles határsáv, az elválasztva összekötő köztes rész, aminek tájból és geometriából felépített kiábrázolásait értelemszerűen ugyancsak a valahol látképeiként írhatjuk le.

További képek