KÓKAY '80 - A TEREMTÉS MŰVÉSZE életmű-kiállítás

A mai nap különleges helyet foglal el a naptárban. Május 23-án, 80 esztendővel ezelőtt elindult egy személyes élettörténet körforgása, amely ez idő szerint ismét ugyanazon csillagállás alatt a 80-dik teljes fordulatot tette meg. Ugyanakkor nemcsak szubjektív tartalommal telített ez a május 23-a, hiszen kitüntetett dátum egy közösség életében is, amelyet a művészet inspirál megállásra a hétköznapok monoton forgatagában.

A forgatókönyv főszereplője: Kókay Krisztina; a történet helyszíne: Esztergom; a dialógusok szövegkönyvét a művészet írja; az időpont: nos, az időpont, ünnep. Pilinszky János írja egy helyütt: „A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a „pillanat” nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.”

Valódi ünnep ez a mai nap, mert ezekben a pillanatokban köszönthetjük születésnapja alakalmából Kókay Krisztinát, aki rendhagyó módon, maga ajándékozza meg az üdvözlésére összesereglett ünneplőket egy több évtizedes művészi alkotópályára visszatekintő kiállítással. Az ünnepi alkalom tehát kettős: egyfelől nagy szeretettel és tisztelettel köszöntjük Kókay Krisztinát, másrészről köszöntjük a kiállítást itt Esztergomban, amely – Pilinszky szavait idézve – idő és öröklét érintkezését teszi megtapasztalhatóvá számunkra.

Éppen ebből kifolyólag, a kiállítási megnyitóbeszéd is rendhagyó és a művészettörténészi elemzések konvenciójától is eltérő, ugyanis a mondanivaló tartalma és a kijelentések igazságértéke a köré a nagyhatású jelző köré szerveződik, amely így hangzik: személyes. Ezért kérem, engedjék meg nekem, hogy ezen a szemüvegen keresztül tekintsek a ma esti eseményekre, és a személyes összefüggéseket állítsam az objektív analízis helyébe. Személyes kapcsolat, amely Kókay Krisztinához fűz bennünket; személyes kapcsolat, amely Esztergomhoz fűzi Kókay Krisztinát; és személyes kapcsolat, amely a művészethez fűzi az embert. Egy olyan organikus kontextus szálai fejthetők fel ekképpen, amelyben az egyetemes művészet vertikális húrjai kereszteződnek a privát alkotói lét horizontális útvonalaival.

Szálak és vonalak, vagyis a textilművészet és a grafika műfajának legelemibb alkotóelemei, amelyek egy világosan kirajzolódó fizikai és metafizikai rendnek engedelmeskednek: a hagyomány és hit keretrendszerében. Kérem, ne tekintsenek tiszteletlennek, hogy az imént említett személyes kapcsolat kontextusát a saját látószögemből interpretálom csupán az elmúlt 10 esztendő tapasztalataira építkezve, amióta személyesen ismerem Kókay Krisztinát és dolgoztunk, dolgozunk együtt számos művészeti, művészettörténeti és kurátori vállalkozásban. A következő felsorolás, tehát csak, mint csepp a tengerben tükrözi nagyító alatt az életmű egészét, ugyanakkor hiteles szemtanúként és szövetséges munkatársként szeretném ezzel igazolni a hagyomány és hit megnyilvánulásának meggyőző bizonyítékait. Az öt esztendővel ezelőtt rendezett budapesti retrospektív kiállítás címe: A vonal misztériuma; az életmű-katalógus bevezető tanulmánya pedig: Vonalakon átsejlő spirituális tükör; a ma nyíló jubileumi tárlat mottója: A teremtés művésze.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyéni művészetének központi tartalma tehát azon a vertikumon bontakozik ki, amely a teremtett világ misztériumától az ember spirituális szükségleteinek a beteljesítéséhez vezet a hit metafizikai dimenzióját reprezentálva a művészet eszközei által fizikai formát öltő alkotásokban. Ám az individuális művészi megnyilvánulás a hagyomány kontextusában küldetéssé változik, és a nemzet, haza, közösség iránti felelősségvállalás tevékeny szerepét veszi magára.

Volt szerencsém Kókay Krisztina mellett dolgozni az I. világháború centenáriuma alkalmából éppen e ház falai között bemutatott tárlaton, majd a Pesti Vigadó épületében megrendezett Trianoni emlékkiállításon, amelyeken több, mint 100 képző- és iparművész alkotásaiból álló kortárs művészeti interpretáció megvalósításának kurátori feladatait látta el a szervezéstől a katalógusok szerkesztéséig. A személyes kapcsolódási pontok száma éppen ezért felsorolhatatlan, mert – ahogy említettem – szándékolt szubjektivitásom azt jelzi, hogy még töredékességében is pontosan kézzelfogható annak a művészi intenzitásnak a nagysága, amelyet a mai napon a neve mellett elhelyezett 80-as szimbólum magába foglal. Nem célunk ez alakalommal művészettörténeti pályaképet felrajzolni, – sem az idő rövidsége, sem az esemény jellege nem hivatott erre – elég csak emlékeztetnem a pályatársak több évtizedes személyes kapcsolatára a művészet alkotóközösségében, és a mindenkori műélvező közönség személyes kapcsolatára a hagyomány és hit sorsközösségében. Ahogy körültekintek a terem tekintélyes számú ünneplő közösségén, tudom, hogy nem szükséges többet mondani a személyes kapcsolatok elválaszthatatlan kötelékéről.

Ugyanakkor fordítsuk most meg a személyes kapcsolatok relációjának irányát és azonmód értelmet nyer, hogy Kókay Krisztina miért választotta jubileumi kiállításának helyszínéül Esztergomot, és a város miért ünnepi alkalomként tartja számon ezt az eseményt. Beigazolódni látszik az a megállapítás, hogy művészet és élet egymást kölcsönösen átható minőségek, amelyek a művészpálya és az életpálya kimenetelét vice versa determinálják. Esztergomból indult mindkettő és – bár a sors más utakra vezette az idők során – mindig visszatért egykori szülővárosába. Akár az ország legvészterhesebb időszakában még gyermeklányként festegetett a Kis-Duna partján, akár az ezredfordulót követően szervezte az Esztergomi Képzőművészeti Alkotóműhely művésztelepeit, amit ettől a várostól kapott, azt mindig a művészet valutájával fizette vissza, kamatos kamattal. A festői szépségű Dunakanyar megalapozta szilárd esztétikai értékítéletét, a város történelmi atmoszférája pedig lényeglátását élesítette, hogy az anyagi természet múlandóságán felülkerekedő időtlen értéket a textil és grafika eszközeivel miként közvetítheti. A képzőművész így vált iparművésszé, a konkrét lokalitás egyetemes absztrakcióvá, az egyén a közösség részévé.

Ismét hadd emlékeztessem Önöket, hogy ténymegállapításaim az igazság egy töredékére vonatkoznak, a művészi életpályának arra a metszetére, amely személyes kapcsolatot tart fenn Esztergom városával. Legyen gondja az elkövetkező kiállításmegnyitóknak és kurátoroknak, akik Velemben, Kecskeméten, Szombathelyen, Gödöllőn – és még sorolhatnám – Kókay Krisztinának kiállítást fognak megnyitni azokon a helyszíneken, amelyek alkotópályájának jelentős állomásai. Nekünk azonban könnyű dolgunk van, mert mind között Esztergom kitüntetett helyet foglal el. Ám még így is diszkrétnek kell lennem a helyszínek mustrájával, különben Polgármester Úr azt gondolná, hogy az önkormányzat kulturális bizottságának ülésén hallgatja a városi kiállítóhelyek felsorolását, mert annyi sok helyszínen kerültek bemutatásra Kókay Krisztina alkotásai. Elégedjünk meg annyival, hogy az Esztergomi Művészek Céhének állandó kiállítóhelyétől, a Duna Múzeumtól kezdve, a nagymúltú Keresztény Múzeumon és Balassa Bálint Múzeumon át, az alig 10 éve alapított Kákonyi Asztrik Kortárs Galériáig térben és időben évtizedek óta jelen van a városban Kókay Krisztina, mert hívják és várják az esztergomiak, hogy találkozzanak bensőséges művészetével.

Végül, de talán elsősorban, kérem, engedjék meg, hogy művészetelméleti perspektívából áttekintve a kiállított műalkotásokon megkíséreljem összefoglalni Kókay Krisztina alkotóművészetének esszenciáját. Arról a személyes kapcsolatról van szó, amely alkotásain keresztül az embert a szavakba nem foglalható valóság megtapasztalásakor fűzi össze a létezés transzcendens dimenziójával. A falakon elhelyezett kárpitok és grafikák ugyanis kilépnek a művészettörténeti hagyomány kontextusából, és a szemlélő személyes történetének a kontextusát teremtik meg. Megítélésem szerint, ez a megközelítés a kulcsa annak, hogy képessé váljunk ezeknek a műalkotásoknak a sajátságos nyelvét elolvasni. Merőben radikális szemlélet tükröződik abban, hogy a műalkotás nem rendelkezik objektív narratívával és a narratívát reprezentáló vizuális megjelenítéssel, hanem akkor válik műalkotássá a tárgy, amikor az elmefüggetlen világ objektív megjelenési formája éppen az elme által egyidejűleg felépülő világ kontextusának eszközévé válik. Az elme szó helyett – ki-ki meggyőződése és filozófiai beállítottsága szerint – behelyettesítheti a tudat, gondolat, lélek, szellem szavakat, mert egy dolog bizonyos: hogy a kintlévő csak a bentlévővel, a rajtunk kívüli csak a bennünk lévővel együtt és egyszerre képes a teljesség harmóniájának vágyott állapotát megteremteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Önök ezért jöttek ma el Kókay Krisztina képeit megnézni, hogy ezt a teremtést ki-ki személyesen és önmagában véghez vigye. Ez a művészet elsődleges transzcendentális természete, amit Kókay Krisztina egyetemes formanyelven közvetít, hogy behívja a nézőt az alkotás folyamatába: amit ő elkezd idekint, azt mi tegyük teljessé az idebentivel.

A kiállítás címe: A teremtés művésze, ezt jelenti tehát: nem a művész teremt, ó nem, a legkevésbé sem, legfeljebb önmagának az alkotás szabadságát, de nem oly elbizakodott, hogy csak a kintlévőt, csak a formát, csak az anyagban megjelenőt, csak az eszközt tartsa a teljességnek és a mindenség uniójának. A teremtés ugyanis folyamatos, végtelen és nem korlátozható Kókay Krisztina művészi interpretációja szerint, amely bennem, benned, Önben, Önökben nyilvánul meg. A teremtés művésze nem a teremtő plagizátora, hanem a teremtés előmozdítója. Ez tudatos cselekvést kíván meg a nézőtől is, ami szellemi erőfeszítést kíván, de amelynek jutalma az, hogy a művészet által partnerekké válunk a végtelen újrateremtés folyamatában. Az imént ezért említettem, hogy Kókay Krisztinát hívják és várják az esztergomiak, és egyébként a nem esztergomiak egyaránt, mert kicsit önzők vagyunk, hogy minél többször szeretnénk aktív szereplőivé válni ennek a teremtés-történetnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A művészetfilozófia túlmutat műalkotáson, művészen és művészeten. A megmutatkozás eszközét egy komoly tudományág, a művészettörténet regisztrálja, amelyről Kókay Krisztina művészete kapcsán kevés szót ejtettem. Ezért most vagy maradnak még néhány órácskát és meghallgatják a művészettörténész okfejtéseit a vonal struktúrateremtő tulajdonságairól, a repetitív alkotóelemek kompozíciós szervezőelvéről és a francia gobelin neoavantgárd megújításáról, vagy inkább eleget tesznek a meghívónak, amely a zsebekben lapul vagy gyűrődik az izzadt tenyerekben, és elfogadják Kókay Krisztina invitálását, hogy partnerek legyenek a belső világ teremtésében, amelyet ő maga már több mint fél évszázada gyakorol.

Ez esetben Önöknek azt tanácsolom, hogy a képek formanyelvét, amely a művészet eszköze, egyénileg fedezzék fel akár a logika szabályait is félretéve, de nyitott szívvel, lélekkel, elmével, kinek hogy tetszik. Kókay Krisztinának pedig megköszönöm, hogy ilyen tartalmas és kiapadhatatlan munícióval látja el azokat, akik a transzcendens művészet útján akarnak személyes igazságokig eljutni. Isten éltesse, Művésznő, és kívánom, hogy jó egészségben gyarapítsa tovább ezt a páratlan életművet!

További képek