A Festészet Napja

Az Élő Magyar Festészet 2023 rendezvénysorozat központi kiállítása a törökbálinti MaxCity Galériában 2023. október 14-től egy hónapon át látogatható.

„Ha a fiatalság észreveszi, hogy a természet a kedvében jár és egy kiváló művészt állít elébe mintaképül, aki nagy dicsőségre jutott és a föld nagyjai előtt nagy tekintélyre és megbecsülésre tett szert, akkor heves vágy fogja el, hogy ezt a kiváló embert utánozza és hasonló legyen hozzá.” Ezt nem én mondom, hanem Karel van Mander a Hírneves németalföldi és német festők élete című, a 16. század végén keletkezett művében. S ha kevésbé fennkölt szavakkal is, de megállapítása a generációkon átívelő tapasztalat- és példaátadásról nagyrészt érvényes maradt az új- és legújabbkori európai művészet történetében. Mindez a szinte az átörökléshez hasonlatos folyamat nagyjából a 19.század közepe táján bicsaklott meg, a fiatalabb generációk kezdték az idősebbek ellenében meghatározni magukat.

Ez az önazonosítási vágy, a csak a saját nemzedékre jellemző specifikumok kiemelése munkált a gombamódra szaporodó ki- és elvonulásokban, kirajzásokban, művésztelepekben, így Fountainebleu-ban, Pont Avenben, Skagenban vagy Worpswedén. Valami hasonló történt Nagybányán is, azzal a nem csekély különbséggel, hogy ez esetben a középgenerációhoz tartozó mesterek lázadtak az akadémizmus ellen, s vitték tanítványaikat a Zazar partjaihoz. Fennállása alatt így és ezért sűríthette össze a generációs kapcsolatok és konfliktusok szinte összes jellemzőjét. Végigfutott történetén a mesterek – Réti, Ferenczy, Thorma - tisztelete, módszereik és szemléletmódjuk kanonizálása. De ugyancsak kitűnő példáját nyújtja a generációs lázadásoknak, Boromisza, majd nyomában a neós mozgalom fellépésének.

Ettől kezdve folyt a belesimulás/csendes tapasztalat-átadás és az előző generációk szemléletével szembeni lázadás „húzd meg, ereszd meg!” játéka, váltakozó sikerekkel és eredményekkel. Hisz a radikalizmusuk miatt a Főiskoláról 1930-ban kirúgott fiatalok (Vajda, Korniss) példája éppúgy érvényes lehetett, mint a Rudnay tanításait meggyőződéssel követő, de azokból egy sokkal egyetemesebb nyelvet alkotó Barcsay esetében.

A generációs elkülönülésből adódó problémákra az avantgárd hajlamokkal nem igazán vádolható Genthon István hívta fel a figyelmet egy 1947-es írásában. Ebben arra figyelmeztette a hozzá igencsak közel álló Gresham-kör művészeit, hogy legyenek toleránsabbak, megértőbbek az utánuk következő nemzedékekkel. A probléma megoldását majd csak az Európai Iskola kísérelte meg feloldani: a nagyjából a középgenerációhoz tartozó alkotók tudatosan vállalták fel elődeiket, és biztosítottak lehetőségeket a fiatalabb, javarészt még főiskolás művészeknek is. Működésüket ugyan durván szétzúzta a diktatúra, de példájuk – ha rejtekutakon is – eleven tudott maradni, a 60-as évek új lehetőségeket kereső generációs megmozdulásai, a Zuglói Kör, az Iparterv, a Szürenon, a No.1. csoport bízvást fordulhattak Gyarmathyhoz, Lossonczyhoz, Kornisshoz vagy épp Vaszkó Erzsébethez.

Ennek már inkább bő fél évszázada, ám azóta nincs tudomásom az ehhez hasonló eleven és működőképes, tulajdonképpen a nagyapai nemzedékekhez visszanyúló intenzív kapcsolatfelvételről. Voltak nagy, karizmatikus egyéniségek, mint Erdély Miklós, s talán Birkás Ákos, kiváló főiskolai, egyetemi tanárok, mint Kokas, Maurer, de a generációk közötti kötelékek szorossága egyre lazulni látszott. Mindenesetre a tradicionális, a tudás, a mesterség titkai gondos átadásán, s azoknak a következő generációk által való továbbfejlesztésén alapuló viszonyról ma aligha beszélhetünk.

Még egy ide kapcsolódó kérdés: a sokat és sokszor emlegetett „elveszett generációké”. Ugyan önjellemzéséként a legkülönfélébb korosztályok tagjai definiálják magukat ide tartozóknak, a művészet történetében valójában azokat a generációkat sorolhatjuk ide, akik egy sikeres expanzív periódus lezárulta után mintegy légüres térben társadalmi és művészeti válságjelenségek közepette lépnek a színre. A magyar művészetben javarészt ide sorolhatók a 20.  század első két évtizedének művészeti aranykora után a 20-as évek nemzetközi közegüket vesztett, Trianontól sújtott tagjai, az Európai Iskola szétverése után a 50-es évek szűkkeblű dogmatizmusától sújtott közegben indulók és a 60-as évek új hullámainak elülte és a 80-as évek új festészete közti bizonytalan szünetben induló hetvenesek.  Természetesen számtalan remek alkotó akadt közöttük, de határozott profilú nemzedékként nem mérethették meg magukat.

S mi a helyzet ma? Bár a mostani kiállítás külön nemzedéki csoportokba rendezi a kiállítókat, különbségeket ugyan találhatunk az egyes szekciók között, nemzedéki konfliktusokat aligha fedezhetünk fel bennük. A nemzedékek ellentétje, harca, lázadása, teljesítményük kölcsönös bírálata, netán pocskondiázása ma - szerencsére – nem kéredzkedik oda az igazán releváns kérdések közé. Úgy is mondhatnánk: egyfajta Treuga Dei köttetett. Minden generáció el van önmagában, saját kérdéseit teszi fel saját magának. Ez nem azt jelenti persze, hogy a különböző nemzedékek érzéketlenek lennének a többiek teljesítményére, inkább azt jelzi, hogy a festészet, mint olyan, ma nem homogén fogalom.

Legtöbbször látszik ugyan a képen, hogy egy alkotó évtizedeken keresztül kínlódja-küszködi végig vagy finomítja az őt foglalkoztató kérdéseket. S megfigyelhető persze a fiatalabb nemzedékek akcelerációja is: az X- generáció lába nyomában tapos az Y, de rögtön mögötte ott repeszt a Z is. Ők már a digitális paradigmaváltás szülöttjei, akik Apellészhez visszakanyarodva lubickolnak a valóság és a virtuális valóság határfolyóiban. Ezt az önfeledtséget a doyenek, de még a középgeneráció sem tudja elsajátítani, cserébe viszont övék az a titkos kulcs, ami mindig kinyitja előttük a művészet kapuit.

S ha az egyes generációk közötti kontaktus nem is nevezhető túl intenzívnek, mindig vannak egyéni választások. Saját nemzedékem - amúgy posztkonceptuális ihletésű - művészei között ismerek olyat, aki Czóbelért, sőt Sváby Lajosért rajong, de a jóval fiatalabbak közt is van alkotó, aki például Fényes Adolf elszánt tisztelője. Bizonyára az itt kiállítók sorában is akadnak számomra ismeretlen, s a művek s alkotóik tüzetesebb ismerete nélkül alig felfejthető „vonzások és választások”.

S így is van ez rendjén. Nem csupán most, a magyar festészet ünnepén, de annak hétköznapjain is. Nagyon fontos dolog, hogy ma, egy meglehetősen szétszakadozott társadalmi közegben összekapcsolja az alkotókat a kifeszített vászon várakozásteli fehérsége, a terpentin és az akril illata, a stafeláj mellett elhelyezett ecsetek és spahtlik sorozata. Csak remélhetjük, hogy a művészet erejével minket, befogadókat is közelebb hoz egymáshoz.

 

Tovább a galéria megtekintéséhez

                                                                                                                                   

További képek