Tollaslabda a levegőben – Lázár Ervin-élő a Meseboltból

Nem “karácsonyi mese”, mégis erősebben kapcsolódik a karácsonyhoz, mint sok más, deklaráltan karácsonyi mese. Szegény Dzsoni és Árnika története a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Lázár Ervin-sorozatában kel életre - úgy, hogy közben az elhasználódott “kel életre” fordulat is fölragyog, megtelik új tartalommal; vagy visszanyeri eredeti jelentését. A színpadi nyelv pedig magának a Lázár Ervin-mesének a konnotációs holdudvarát is nagyobb körben rajzolja meg.

Nem elsősorban a szemérmes és erős szeretet (ezt a szót is elhasználtuk, de Lázár Ervin képes minden fals mellékzöngétől megszabadítani, a méltóságát visszaadni) megnyilatkozása okán kapcsolható a karácsonyhoz a Szegény Dzsoni és Árnika, hanem sokkal inkább azért, mert benne és általa a születés: a történet megszületése, elmesélése, közös átélése és a folytatásra való készség a tét. A szerző ezt a réges-régi, az írásbeliséget is megelőző, kultúrateremtő és megtartó szituációt hozza létre az első fejezet címében: “amelyben egy mese írására szövetkezünk, és a főszereplőket is megismerjük”.

Ebbe a szituációba helyezkedik bele Kolozsi Angéla színpadi átirata. Erős a kezdés (a folytatás): “Szia!.... És ma miről?” Az egy felnőtt és egy gyerek hangjára írt – mondhatni színpadra kívánkozó - beszélgetés a Mesebolt-változatban egyértelműen apa-gyerek viszonyra enged következtetni. De nem a gyerekszobát, mondjuk az elalvás előtti mesélés kellékeit látjuk: a játéktér félig berendezett lakás képét mutatja, a komódon székek tornyosulnak, itt néhány bögre, ott egy szerszámosláda, amott esernyő vagy éppen végtelen hosszúságú mérőszalag. Ez is születés, félbehagyottság, alakulás, kezdés és folytatás. A történetnek nincs szüksége toldásra: nem derül ki, nem konkretizálódik, hogy apa miért nincs otthon, miért telefonon lép kapcsolatba a kislányával (válás? munka? kiküldetés?), pont elég annyi, hogy nincs módjuk együtt lenni. És mégis: az érzékelhetően rutinos, egy húron pendülő meseteremtőket összekapcsolja az “írásbeliség utáni” okostelefon, apa “streamel”, élőben közvetít. A félig berendezett lakás inspiráló terepe a játéknak: itt aztán tényleg minden lehet minden – a báb/színház lényege szerint. Lukács Gábor egyszemélyes bravúrt visz véghez – miközben a telefonból Varga Bori gyerekhangú instrukciói szólnak -, szövi, játssza, hozza létre, plusz képpel-hanggal közvetíti a bábos-tárgyanimációs mesét. És ha a színház ereje, vonzása alapesetben abban rejlik, hogy “a szemünk láttára” jön létre az előadás (elemi szükségünk van erre az élményre-illúzióra, pedig tudjuk, hogy folyamatos reprodukcióról van szó), akkor a Szegény Dzsoni és Árnika-előadás legnagyobb kockázata pont abban rejlik, hogy a születés, a kitalálás, a “most jut eszembe”, vagyis az eleven teremtés folyamatát kell reprodukálnia. Apa megkondítja a kicsi nyelvdobot, fölhangzik a más dimenziót megnyitó  szignál, és máris a mesében vagyunk. (Ez is trükk része: a néző és a játékos között valójában nincs ott a telefon.)

Lukács Gábor a fikció szerint a keze ügyébe kerülő talált tárgyakból dolgozik, vagyis úgy játszik, ahogyan a gyerekek. (Az előadás kedvéért kicsit megbolondított, manipulált eszköz kevés van; a többfunkciós zakó például ilyen, de az se föltűnő. Vagy a végén piros virágot pattintó kaktusz.) Hogy a komódon tornyosuló székhalom a mesebeli kastély – evidencia. Hogy a két székláb között felejtett két bögre Östör király meg a lánya, Árnika – szép asszociáció, ráadásul csupa finom jelzés: Östör király méretesebb fehér porcelán, a szélén diszkrét arany díszítés. Árnika a kisebb, a kecsesebb, hajlékony ibolyaminta az oldalán. A Százarcú boszorka csupa mozgás és átváltozás: fekete esernyő, pléd, alma kell hozzá. Szép, ahogy az ernyő kampójába-fogantyújába szorított alma boszorkányfejjé, mert a kampó a boszorkány orrává lényegül át. A szerszámosládából kikandikáló, kicsit “bólogató” harapófogók a kérők: szájukat mozgató tökéletes kézibábok paravánnal. A bemutatón a leghangosabb sikert a fiókból előkerülő fehér és sárga tollaslabdák aratják: a kacsává változtatott Östör király, Árnika – és Szegény Dzsoni. A folytonos átváltozások megjelenítése kész bűvészmutatvány. De ha az egyik kacsa, a másik ember – hogyan lehetnek együtt? És ha az egyik itt van,  ha a másik ott van – akkor hogyan? Hogyan teremthetik meg együtt a mesét? Például okostelefonnal – plusz szeretetteljes, mindenre kész találékonysággal.

A tollas-labda-kacsa ráadásul különös névátvitel, visszakacsint a játék eredetére. Elvégre a tollaslabda tényleg tollas labda volt; lehetett vajon a tolla kacsáé? Az internetes lexikon erre nem tér ki, viszont azt mondja, hogy  “ütővel játszott játék, melyet egymással szemben álló két játékos (egyéni), vagy két-két játékos (páros) játszik. Az ellenfelek egy téglalap alakú pálya két felén foglalják el helyüket, amelyeket háló választ egymástól. A játékban használt labda egy tollakkal ellátott, kis labda, amelynek különleges aerodinamikai tulajdonságai vannak. Ősi gyermekjátékból ered: néprajzi párhuzama még a kőkorszaki körülmények között élő busmanok  között is fellelhető: kis gumóba tűznek tollakat és bottal ütögetik annak érdekében, hogy minél tovább a levegőben maradjon”.

A Lázár Ervin-mesében nem ellenfelek vannak, hanem partnerek. De kis gumóba tűznek tollakat és bottal ütögetik annak érdekében, hogy minél tovább a levegőben maradjon. És mindketten nagyon-nagyon akarják, hogy minden jóra forduljon: a valóságban is. Most te mesélj!

Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika – Mesebolt Bábszínház, Szombathely

Bábszínpadra írta: Kolozsi Angéla

Zeneszerző: Gyulai Csaba

Tervezte: Trifusz Péter

Rendezte: Kovács Géza

Játssza: Lukács Gábor, közreműködik: Varga Bori

Bemutató: 2023. november 12-én

Fotó: Trifusz Ádám