A tökéletesség felé törekszem

Az Észak- Komáromban élő és alkotó Kopócs Tibor festőművész, grafikus, illusztrátor, tanár – munkásságáért 2002-ben a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével, 2005-ben pedig a Posonium Irodalmi Díj Művészeti Életműdíjával tüntették ki.

Csiszolgatom a régebbi képeimet. Ugyanis hiába képzelem én azt, hogy a palettán a színek tobzódása a jó, ha a kompozíció, amikor eljut odáig, hogy már formája van, már egy kicsit én is elégedett vagyok vele, átveszi az irányítást, és ő maga kezdi el kérni a színeket hozzá. Ilyenkor a művésznek már csak szót kell fogadnia, és szakmai ismereteit hozzáadva respektálni. Előfordult, nem is egyszer, hogy mentem a saját fejem után, de másnap rájöttem, hogy nem működik, és le kellett kaparnom. De ez minden alkotóművészetben így van. Ezért van meg bennem a belső igény, hogy a mostani tapasztalatommal elővegyem a régebbi képeimet és finomítsak rajtuk. A tökéletesség felé törekszem, mert a kép maga is tökéletességre vágyik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Ha most betoppanna egy idegen látogató a műtermébe, és Önnek kellene, mint művészettörténésznek bemutatnia Kopócs Tibor munkásságát, akkor mit mondana?

- Huh, ez nagyon idegen tőlem. Egy szóval talán azt mondanám, hogy rá az önkifejezés a jellemző. Ebben segít a megszerzett szakmai tudás, tapasztalat, és persze a különböző technikák ismerete. Megesett már, hogy a kiállításom értékelésében a kurátor expresszív lírai szürrealizmusnak minősítette, és az is, hogy a biblikus és a történelmi hagyományaink metaforáit ismerve próbálták magyarázni a képeimet. A jó az, ha a nézőben gondolatokat indít el, megfogja és több síkon rezonál benne.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Vannak művészek, akik odaállnak a fehér vászon elé a műtermükben, és várják az ihletet, míg mások kész gondolattal, elképzelt belső képpel és vázlatokkal fognak neki az alkotásnak. Ön melyik tábort erősíti?

- Szegény Jakobi Gyuláról terjedt az az anekdota, hogy kitette a műtermében a fehér vásznat az állványra, és megkérte a feleségét, hogy valami pacsmagot fessen oda, és abból indította aztán a képét. Nálam nem így működik. Rajzolok és rajzolok. Egy kazalnyi vázlatom van. Néha ezekből csak egy részletet használok föl, ami elindít bennem egy gondolatot, ahogy sokszor a zene is. Például Vivaldi variációkat hallgatva rendre borsódzik a hátam a hangok harmóniájától, a mű tökéletességétől. Egyre jobban megérintett, és egy idő után az érzéseim vászonra kívánkoztak. A Nyár, a Tavasz és az Ősz tétel már elkészült. Ez utóbbival még nem vagyok teljesen kibékülve. Amikor felvázoltam, egy papíron megrajzoltam a hegedűt, azt kivágtam, ráragasztottam a képre, és most utólag ezzel a technikával tudom korrigálni a kompozíciót.

- A legtöbb festőművész életműve korszakokra bontható. Más témák foglalkoztatják most, mint akár egy évtizede?

- Amikor nyugdíjas lettem és a munkaköri kötelezettségek elmaradtak, arra kellett rájönnöm, hogy a lelkem mélyéről előkívánkoznak azok az addig szunnyadó spirituális gondolatok, amik a hitből fakadnak. Sokat foglalkoztam a Bibliával, történelmi tárgyú könyvekkel, és mostanra úgy gondolom, hogy világunk és az egész világmindenség, évmilliók óta egy nagyon átgondolt törvényszerűség szerint működik, és az ember csak ezekhez a szabályokhoz alkalmazkodva tudja élni az életét. Az ember lelket kapott, és ez a lélek az, ami fogékony az univerzum racionálisan meg nem magyarázható eseményeire, sugallataira. Ezek aztán meghatározzák a napi cselekedeteinket. Ha az ember meg van áldva úgymond tehetséggel, akkor az a dolga, hogy a tálemtumán keresztül visszaadja az élményeit, vagy reagáljon a napi dolgokra. Igy születtek a nagy művek. Az alkotások. Én úgy vélem, azért teremtettem a Teremtő által, hogy ezzel foglalkozzak. Ez az én küldetésem. A bennem lévő szakrális és spirituális érzéseket több képem közvetíti. Az egyiknek, ami hozzám nagyon közel áll, a Harsona címet adtam, mert ez a bennem kialakult érzések és ideák képi megközelítése János evangéliuma nagyívű szürreális víziójának hatására.

- Voltak olyan órák vagy napok, amikor elbizonytalanodott vagy megkérdőjelezte saját tehetségét?

- Minél többet tud az ember annál jobban elbizonytalanodik. Felmerül benne a kétely, vajon eleget tud-e. Mi a szocializmus éveiben sok mindenről nem tudtunk, ami a vasfüggöny másik oldalán már rég a művészettörténet része volt. Amikor az Új Szón keresztül sikerült egy nyugat-európai körútra kijutnunk, egy busznyi nómenklatúrás figurával, és először láthattam Rembrandt, Rubens, Caravaggio képeit eredetiben, az egész addigi világom összeomlott. Tönkrementem. Összementem. Minek, kinek, miért alkotunk mi itt? Másfél évig tartott, míg a kínos belső viszályt sikerült feloldanom, és elhitetnem magammal, hogy elég, ha a magam gyönyörűségére és örömére alkotok.

- Ha körülnézünk a műtermében, mindenütt színpompás olajfestményeket láthatunk, miközben grafikusként indult a pályája. Túl szűknek érezte a grafika nyújtotta kereteket?

- Amikor az egyetemre kerültem, valóban a grafikának szenteltem minden időmet. A tanáraim is bíztattak, az egyikük például azt mondta, hogy ösztönösen alakítom a kompozícióimat, de emellett sikerül belevinnem olyan gondolatiságot, ami megfogja az embert. Az egyik tanáromnak, Gál Tibornak a mai napig hálás vagyok, mert amikor a diplomamunkámat készítettem, felajánlotta, hogy műhelyében kinyomtatja a linóleummetszeteimet, hogy tökéletes nyomatokat tehessek le az értékelőbizottság elé. Nagy dolog volt ez. Friss diplomásként aztán az Új Ifjúsághoz, majd másfél év után a Madách Könyv- és Lapkiadóhoz kerültem. Itt megtanultam a könyvillusztrálás és a könyvkiadás csínját-bínját. Szerettem. Nem is terveztem, hogy váltok, de 1975 tavaszán eljött a kiadóba Krivosík István, a MATESZ (Magyar Területi Színház) akkori igazgatója és munkát ajánlott, mint díszlet- és jelmeztervező a színházban. Egy addig teljesen ismeretlen, új kihívással találtam szemben magam, de mivel soha nem féltem belefogni valami újba, kifejezetten élveztem a munkát. Az első feladatom Beke Sándor rendezésében készülő Csongor és Tünde díszlet-és jelmezterveinek elkészítése volt. Naivan elkezdtem illusztrációkat készíteni. Vittem Bekének, aki ránézett és elég tömörön, maradjunk annyiban, hogy egy szóval, fejezte ki róluk a véleményét. „Csinálj olyan fát, amit ki lehet nyitni, amibe bele lehet ülni, amire fel lehet mászni!” Ehhez ki kellett igazodnom először térben, és megtanulnom a színpad méreteiben gondolkodni. Szerencsére Platzner Tibor jóbarátom, akivel együtt dolgoztunk, elmagyarázta a térben való tervezést, kompozicionálást, amihez már színekben kellett gondolkodnom. Ez hozta az igényt, hogy ecsettel és olajjal próbáljam kifejezni önmagamat. Kezdetben a színészkollégákról festettem portrékat, majd egyre bátrabban, egyre messzebb merészkedtem. Ma is örömmel gondolok arra a tíz évre, amit a színház falai közt töltöttem el, mert az egy különleges, semmihez sem hasonlítható miliő.

- A hatvanas években, Magyarországon egy oktatási reform következtében a Magyar Képzőművészeti Főiskola többet nem adhatott ki művészdiplomát, csak tanárit. Nálunk milyen eséllyel futott neki egy magyar fiatal az egyetemi felvételinek, és milyen volt a szocialista rendszer viszonya a művészképzéshez?

- Katonaság után jelentkeztem a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára. Felvettek, de a rossz káderlapom miatt, édesapám ugyanis az alig több mint tíz hold földje miatt kuláknak lett nyilvánítva, tizedmagammal átirányítottak, Eperjesre a Safárik Egyetemre, és velünk indították a képzőművészeti tanszéket. Kezdetektől művészi pályában gondolkodtam, így akkor ezt elkeseredve vettem tudomásul. Utólag kiderült, hogy hosszú távon szerencsések voltunk, hiszen olyan kiváló pozsonyi tanárokat kaptunk, mint Eugen Lehocký festőművész, Gál Tibor grafikusművész, Julo Machaj szobrászművész. Ráadásul az itt szerzett diplomám nem csak arra jogosított fel, hogy művészi tevékenységet folytassak, de taníthattam is. Ez nagy előny volt, mert a régi rendszerben szabadúszóként, művészi munkával nem tudtam volna eltartani a családomat. Jó pár évvel később, 1985-ben megkerestek, hogy nem lenne-e kedvem jelentkezni a doktori iskolába. Ráálltam és jelentkeztem. Meg is szereztem művészettörténetből a doktori címet, de soha nem használtam. Csak dísztoll a kalapomon.

- Kevés ember élete alakul úgy, hogy felnőttként elmondhassa, sikerült megvalósítani gyerekkori álmait. Amikor kiskorában megkérdezték, mi szeretne lenni, mit válaszolt?

- Már gyerekként is folytonosan firkáltam. Ha édesanyámnak sikerült nagy nehezen színes ceruzákat szereznie, és ezalatt öt-hat szint értek, az nagy-nagy ajándék volt. Vízfesték és színes ceruza volt számomra a legszebb karácsonyi ajándék. Hálás vagyok szüleimnek, akik annak ellenére, hogy végig gürcölték az életüket a földeken, meg kellett birkózniuk a traumával, hogy a szabad paraszti létből belekényszerültek a szövetkezetbe, és megfosztották őket mindenüktől, szemléletben nyitottak voltak. Tudatosan indítottak el - és mindhárom húgomat - azon az úton, ami kivezetett minket a paraszti világból. Eszményképük egy polgári életforma volt, és az ehhez szükséges szellemi igényességre neveljenek minket. Például 1953-ban egy csodálatos hegedű várt rám szenteste, és beírattak még egy magántanárhoz is. Meg is lett az eredménye, a komáromi diákéveimben, az iskola énekkarát is kísértem hegedűn a fellépéseik alkalmával. A meghatározó pillanat azonban az volt, amikor az elrongyolódott borító helyett Petőfi Sándor összes költeményére újat készítettem, Barabás Miklós romantikus festménye alapján. Attól kezdve szüleim is támogatták az elképzelésemet, hogy grafikus leszek.

- Volt annak idején magyar tannyelvű művészeti középiskola a közelben?

- A komáromi polgári iskolából a pozsonyi Iparművészeti Középiskolába mentem tanulni. Grafikai műhely, hatalmas litográf nyomtatógéppel, különös szerszámok, vegyszerek, tusok, kréták és olyan iskolatársak, mint Albín Brunovský, Jano Trojan, Deák György, Zalay Adrián, – álmaim netovábbja lett volna, ha nincs egy-két soviniszta tanár, akik gyatra szlovák tudásom miatt ott nehezítette meg a napjaimat, ahol csak tudta. Értek itt kudarcok. A vége az lett, hogy bukdácsoltam. Két év után átléptem a pozsonyi Magyar Pedagógiai Gimnáziumba, ahol kitűnőre érettségiztem.

- Képzőművészként mennyire hátráltatta, hogy mindig ragaszkodott az identitásához, a magyarságához?

- A gyökereim és a magyarságom, amit örököltem szüleimtől, az őseimtől, ami én vagyok, azt nem tudom és soha nem is akartam megváltoztatni. Ha valaki azt hiszi, hogy magyarként jó szlovák lesz, az nagyot téved. Köztük mindig csak megtűrt, befogadott vagy jöttment lesz. Gerinctelen dolognak tartom a mundérváltást. Amikor a 60-as évek végén Pozsonyba kerültem több kiállításon is szerepelhettek a képeim, de a magyarságom szóba sem jöhetett. A Szlovák Képzőművészeti Szövetségbe Lőrinc Gyula, az akkori vezető közbenjárására 76-ban vettek fel. Sőt, hogy ki tudják mutatni, hogy támogatják a nemzetiségeket, beválasztottak a vezetőségbe is. Egy alkalommal, amikor Győrben nyitották meg a szövetség közös kiállítását, én mondhattam el a megnyitó szövegét magyarul. Ennyi volt a szereplésem. Az 1989-ben megalapított Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának már nemcsak jóval aktívabb tagja voltam. A bársonyos forradalom után az ennek a jogutódjaként működő Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának, hat éveken át az elnöki tisztét is betöltöttem. Rendkívül aktív évek voltak ezek. Majd ezt követte a Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesületének életre hívása.

- Az Atelier folyóirat 1998-as elindításakor az a cél lebegett a szeme előtt, hogy közelebb hozza a felvidéki magyar művészeket a nagyközönséghez?

- A szocializmus éveiben a magyar nemzetiségű alkotóművészeket papíron ugyan támogatták, de a valóságban alig kaptak bemutatkozási lehetőséget. Csak statisztának számítottunk a szlovák művészeti életben. A művészeti folyóiratokban mondhatni egy sort sem írtak rólunk. Sokszor beszélgettünk erről a problémáról a kollégákkal, míg végül két barátommal úgy döntöttünk, belevágunk és elindítjuk az Ateliert. A kezdeti két-három év nagyon nehéz volt. Folyamatosan támogatások után szaladgáltunk. Mire rájöttünk hol, miként lehet pályázni és összeállt egy remek csapat, addigra a barátaim kihátráltak a projektből. Egyedül maradtam a lap működtetésére. Büszke vagyok rá, hogy 2018-ban egy olyan nívós művészeti folyóiratot adtam át a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületének, és az új főszerkesztőnek, Miglinczi Éva művészeti írónak, amit ismernek és olvasnak szinte egész Közép-Európában.

- Mi kell ahhoz, hogy egy tehetséges ember sikeres is legyen?

- Vegyük például Cézanne és Munkácsy párhuzamát. Rettenetes alázat volt mindkettőjükben, csak míg Munkácsy Cécile Papier bárónővel kötött házassága révén bekerült az arisztokrácia köreibe, és képei eladását egy jól szituált műkereskedő biztosította, addig ugyanebben az időben, Cézanne nyomorgott, és csak röviddel halála előtt sikerült képei eladásáról megegyeznie egy műkereskedővel. Alkotásainak értékét azonban csak utókor fedezte fel. Napjainkban sincs ez másképpen. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy mindnyájan áhítozzuk az elismertséget, csak társadalmi-, politikai szempontok és művészeti trendek is közrejátszanak abban, hogy ez kinek adatik meg. Engem soha nem érdekelt különösebben, nem azért festek, hogy valaki megveregesse a vállamat, vagy elismeréseket kapjak, hanem belső késztetésből, a magam örömére. Persze jól esik. Arra például büszke vagyok, hogy 2018-ban a pozsonyi várban átvehettem a rangos – Identifikačný kód Slovenska – elismerést, amit évente 14-15 a színművészet, a képzőművészet és a tudomány területén kimagasló eredményeket elért személynek adományoznak oda. Mindezidáig csak két magyar nemzetiségűnek, Duba Gyulának és nekem ítélték oda. Nagy megtiszteltetésnek tartom. De a belső késztetés és hajtóerő a lényeges és nem a külső motiváció.

- A művészek nagy része a galériáktól kezdve az online térig, mindenhol árulja az alkotásait. Önről viszont köztudott, hogy nagyon nehezen válik meg a műveitől. Mire vezethető ez vissza?

- Ahogy azt már említettem, felmenőim paraszti származásúak voltak, és valószínűleg bennem is ott van, átöröklődött a paraszti zsugoriság. Én annak örülök, ha körülöttem vannak, mégha a fal felé fordítva is. De nem is szorultam rá, hogy eladjam. Szerencsére, én szemérmesebb vagyok annál, hogy „tukmáljam” a képeimet a közösségi portálokon. Nem vagyok híve a magamutogatásnak. A kiállításokon sem azért állítom ki a képeimet, hogy kéjelegjek a dicsőségben. Egyszer, úgy öt-hat éve, a pozsonyi magyar nagykövetség meghirdette, hogy szívesen vásárolna felvidéki magyar művészektől olyan képeket, amelyekkel díszíthetnék az irodáikat. Elküldtem a pár festményem fotóját, de még csak nem is reagáltak. Később a fülembe jutott egy pletyka, hogy előre el volt döntve, kinek a művei kerülnek kiválasztásra. Porhintés volt az egész pályázat.

- Több mint tíz évig, egészen nyugdíjazásáig tanított a gútai Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskolában rajzot, majd miután a Szlovák Iskolaügyi Minisztériumtól megszerezték a tűzzománc oktatásának akkreditációját, tűzzománcot tanított. Mikor indult el a közös története ezzel a ritkaságszámba menő művészeti ággal?

- Még 1986-ban meghívást kaptam Lengyelországba, a Beskydekbe egy plan-aire festőtáborba. Ott az egyik kolléga megkért, hogy vigyek el egy levelet Bokros Lászlónak Szolnokra. Szegény lengyel kolléga, azt hitte, hogy aki magyar, az Magyarországon is él. Elmentem Bokros Lászlóhoz a küldeménnyel. Később szervezett nekem egy kiállítást Szolnokon, és amikor meglátta a grafikáimat, azt mondta: neked tűzzománcoznod kellene! A következő évben beprotezsált a kecskeméti nemzetközi zománc alkotótelepre, ahol szinte a nulláról indulva tanultam meg a tűzzománckészítés csodáját. Mert az maga a csoda. Mai napig nem tudok vele betelni. Vörösréz lemez a fő alapanyaga. Nyolc órán át 860 fokos kemencében kell égetni, de az ember nem a kész képet veszi ki, hanem egy forró lávára hasonlító masszát, ami fokozatosan, ahogy kezd kihűlni, nyeri el a színeket. Éveken keresztül visszajártam.

- Az emberekben él egy sztereotípia a művészek kicsapongó, önsorsrontó életviteléről. Önt viszont elkerülték a művészi kilengések. Mi volt az ön kapaszkodója, megtartó ereje?

- Valóban él egy fáma a művészek bohémságáról. Ennek vizuális képzete az emberek tudatában, az önpusztító, iszákos, öltözködésben és viselkedésben szertelen pasi. Én természetemnél fogva nem vagyok ilyen, és soha nem is szerettem volna bohémnak látszani. Nem szeretem az allűröket, és nem is szeretek kitűnni, mert ahhoz túlságosan zárkózott, szemérmes alkat vagyok. Irtózom mindennemű szerepléstől. Előtérbe kerülni, mutogatni magam, ez megint csak a paraszti gének hozadéka, irtózom attól, ha szerepelnem kell. Nekem az egyenlő az önmutogatással. Az pedig nekem visszatetsző. Élni a magam életét a csigaházamban, nekem ez volt a fontos mindig.

- Kit enged be ebbe a „csigaházba”?

- A családomat. A három lányomat, az öt unokámat és majd a hamarosan megszületendő dédunokámat, és a feleségemet, Mártát. A család egy megtartó erő!

Tovább a galériába

Fotó: Miglinczi Éva, FELVIDÉK.MA, MA7

 

További képek